Poszt-meta-kutyafülemodern dilemmák – Locker Dávid a Bréda Ferenc Irodalmi Körön

A 41. Bréda Ferenc Irodalmi Körön Locker Dávid verseit olvastuk együtt. Dávid (1998, Szatmárnémeti) költő, kritikus, jelenleg az ELTE BTK Irodalomtudományi Doktori Iskola magyar szakos hallgatója. Első verseskötete 2024 májusában jelent meg Beszédkényszer címmel. Az est moderátorai Nagy Zalán és Péter Blanka voltak, vitaindítóval Sánta Miriám készült.

‍

A felolvasás első felében ízelítőt kaptunk Locker Dávid debütkötetéből (Az empatikus barátok az egyetemről közbelépnek, Az ódához, A kispolgár vallomása, Kalandok, amikben végül nem fogok részt venni), majd öt olyan vers hangzott el (Kedves Dávid!, 01:36, Ijesztő gondolatok egy osztályváltó életéből, Emlék, A Forradalmár monológja), amelyeket a szerző addig még senkinek sem mutatott meg; „...szóval ez egy exklúzív alkalom lesz.” – tette hozzá.

‍

‍

Mégis hogyan lehet újra és újra megírni a nagyvárosba kerülő vidéki egyetemista kultúrsokkját? Sánta Miriám vitaindítójában megállapítja, hogy ilyenkor rendszerint rezignált számvetések sorozata és a nyakunkban lihegő osztálytudatunk keseríti meg a beilleszkedés folyamatát, ami egy, még ennél is hevesebb sodrású folyóba torkollik: a felnőtté váláséba. Míg Dávid témakezelése nagyrészt megszokottnak tekinthető, lírai beszédmódjában Miriám valami különöset vélt felfedezni: „Miért ír egy húszas éveiben járó fiatal szerző arról, hogy hiába az irodalom?”. Szerinte az önmagával leszámoló aggastyán hangja és az ehhez társuló „koravén póz” természetellenesnek hat, de összességében a szövegek egy őszinte, hagyományokhoz bátran hozzányúló szerzőt vetítenek elénk.

A közönség tagjai kezdetben popkulturális utalásokkal próbálták szemléltetni észrevételeiket: kiderül, hogy a Tom és Jerryn és a Kisvakondon felnövő generáció úgy tekint a South Park animációs sorozatra, mint aminek fogalma sincs, mit akar mondani. De ahogyan a South Park sem képes állást foglalni, úgy Dávid versei sem: keveredik bennük a szent és a profán, a jó sorok és a klisék, cinizmus és pátosz, a műveltség és a bárdolatlanság – habár kétségkívül megszólal egy hang, mondanivalója aligha körvonalazódik. Mások szerint a versek olyan hatást keltenek, mint amikor Ozzy Osbourne megevett egy denevért a színpadon, majd elénekelte a Mama, I’m Coming Home című dalát. Többen is úgy érezték, hogy tudatos játék helyett inkább egyfajta ingadozás, ellentétpárok közötti csapongás figyelhető meg a szövegekben. Szóba kerültek a Kispál és a Borz, valamint a Carpe Diem zenekarok a könnyűzenének eladott költészet illusztrálásaként, sőt, még a népszerű noemiivagvolgyi mémes oldal is az 01:36 című versben megjelenő szándékolt nyelvrontás kapcsán.

‍

‍

A Locker Dávid lírájában fellelhető bajszos sorokat („bár kis táv, nagy idő”, „nem csak a Végtelenben lakozik az Isten”, „az örök Vágy a folyton Más felé”) és verszárlatainak patetikus hangvételét egyes hozzászólók a szövegek erősségeiként emelik ki: szerintük a szerző nagyon jó abban, hogy mondanivalóját méltó módon kerekítse le. Mások számára a pátosz maximum humorfaktorként működhet, külön említődnek az Isten, Uram, reá és lakozik szavak, amelyekre aligha van annyiszor szükség, ahányszor megjelennek.

A közönségnek feltűnik, hogy Dávid versei helyenként a fejlődésregény narratív megoldásaival operálnak, hiszen többször találkozunk bennük a szeleburdi, tapasztalatlan egyetemista fiú alakjával, aki egyszer csak férfivá érik („De azt, hogy felnőtté pofozták – azt nem bocsátja meg soha.”); viszont mintha nem lenne fedezete annak, ahogyan a szerző a felnőtté válás témáját feldolgozza – többen is amellett érveltek, hogy még sok mindent kell megtapasztalnia ahhoz, hogy hitelesen tudja szövegszerűsíteni az ilyen és ehhez hasonló „nagy dolgokat” (Vágy, Végtelen, Szerelem, Tenger, Isten, Hit – fontos a nagy kezdőbetű!). A látszólagos egyetértésben viszont mégis felmerült a kérdés, hogy vajon létezik-e egy titokzatos időzítő, amely meghatározza, hogy hány éves kortól lehet adott témákról írni?

‍

‍

A szövegekben számos helyen találunk gúnyos reflexiót az írói életformára, és ezt a közönség szóvá is teszi: „…neked mintha valami bajod lenne a költői léttel” („Aki azt hitte, / egy költő ezért bármit megtehet.”, „...igen, ezt a szépséget csak a költők érthetik”, „És kötetbemutatókon kérdezik a kortárs irodalmi tendenciákról a véleményem, / amire félrészegen hadonászni kezdek.”). Kérdéses, hogy a versekben fellelhetők-e olyan támpontok, amelyek ahhoz szükségesek, hogy megtudjuk, a lírai én valójában mi mellett foglal állást a téma kapcsán. Legalább ennyire markáns jegye a szövegeknek az est során számtalanszor előkerülő meta-jelleg: „A pátosz is meta, a cinizmus is meta, aztán ott a pátoszhoz cinizmussal viszonyuló pátosz, ami cinizmus, ami szintén meta”. Itt a közönség megegyezni látszott abban, hogy ez a „poszt-meta-kutyafülemodern”-ügy még egy megemésztendő probléma a szerző számára.

Locker Dávid az utolsó szó jogán reagál az elhangzottakra. Kiderül, hogy verseinek nem titkolt célja egy mindenki által ismert érzés poétikai színrevitele: amikor egyszerre több mindent akarunk, és nem tudjuk, mi mellett köteleződjünk el. A szerző kiemeli, hogy fontosnak tartja a nem költő és nem magyar szakot végzett olvasók megszólítását; „A hermetikusság nem igaz rám.”– tette hozzá. Végül magyarázatot kaptunk arra, hogy mégis mi a valódi célja a sok elhasznált, túltelített fogalom szerepeltetésének a versekben. Locker Dávid elmondása szerint azt próbálja elérni, hogy a versnyelvből igazságtanul kisöpört klisék új és érvényes jelentést nyerjenek azáltal, hogy szokatlan kontextusba helyezi őket. 

‍

‍