Por

Októberi kora reggel volt, didergős és kába, a völgyben a házak közt lomha köd gomolygott. Imre éppen tüzelőt aprított. Kelletlenül botorkált ki a házból, megspórolhatta volna a reggeli hasogatást, ha bekészíti a fát előző nap, de délután addig bíbelődött a vízforralóval, míg besötétedett. Ráadásul szerelés közben többször felment a pumpája, kellett egy kis sör nyugtatónak, gondolta, majd utána kimegy. A sörtől azonban úgy elbágyadt, arra jutott, ráér kicsit később, az America Express egyik reklámszünetében, azokat úgyis végtelenül unja. Tévénézés közben viszont olyan jól bemelegedett a pokróc alatt, nem volt már kedve kikászálódni alóla.

Most átjárta a hideg, hiába vett elnyűtt nyári dzsekije alá szvettert. Munka közben szortyogott, harákolt, meggyűjtött egy adag flegmát, és a forgács puha szőnyegére köpött. Alacsony ember volt, és egyre szikárabb. Szája lefelé görbült, arcán pedig kétfelől petyhüdt bőr fittyent le, akárcsak egy angol vérebnek. Szerette is a kutyákat, mindig egy jámbor, higgadt berni pásztorra vágyott, de beszámíthatatlan korcsokon kívül soha semmije nem volt.

Pötyi, a mostani kutyájuk, egy lompos farkú, alacsony termetű, játékos nőstény, csak ne járnának annyit utána a kanok, tavaszon is hármat kölykedzett. Nősténnyel csak a kínlódás van, alig lehet gazdát keríteni a kicsiknek, mondta is Veronkának, ne fogadják be. Különben sem akarták, hogy újabb állat nőjön a szívükhöz. Út mellett laknak, a kert vége meg erdőbe nyúlik, kutyával, macskával, mindennel történik valami. Elüti őket egy autó, megsebesíti egy vad, elkóborolnak. De hiába az elhatározás, úgy hozzájuk szegődött az akkor még névtelen, könyörgő tekintetű állat, nem volt szívük elkergetni. A régi tyúkudvar lett a lakhelye, de a leghidegebb éjszakákon a házba is beengedték.

Éppen akkor kecmergett ki az ólból, nyújtózkodott, a kosárban pedig már szépen gyűltek a hasábok, mikor Imre kezében hirtelen megállt a fejsze. Veronka kiabálására lett figyelmes. Fülelt egy darabig, komoly ügyről van-e szó, de mivel nem maradt abba az óbégatás – felváltva hallott jajgatást és a saját nevét –, végül elindult befelé. Már a szűk konyhába lépve észrevette, hogy Veronka két szobával bennebb, a háló padlóján hever.

– Miért nem az ágyra feküdtél? – állt meg a küszöbön egyik kezét csípőre téve, másikkal barkóját vakargatva, közben tekintete, mint egy riadt egér, járta körbe a nő terebélyes testét.

Akkora volt, mint a régi termékenységistennők, akikről múltkor néztek egy műsort. Imre fontolgatta, hogyan emelje fel, hívjon-e segítséget vagy egyedül próbálja meg?

– Megcsúszott a kicsi szőnyeg.

– Na, gyere – gyürkőzött aztán neki, és húzva, tolva, cibálva végül sikerült a nőt lábra állítania, elbicegtek a fotelig, ott leültette. Veronka csak most, hogy az első sokk elmúlt, ijedt meg igazán, patakzottak a könnyei. Vizsgálni kezdte magát, súrolgatta sajgó csípőjét, aztán a könyökét, bokáját tapogatta, a kötést a lábán, hogy helyén van-e, átázott-e, nehogy a sebe kihasadt volna.

– Jó, hogy a fejed nem verted be – figyelte Imre az aprólékos műveletet.

Téblábolt, latolgatta, mikor válik elfogadhatóvá a távozása. Ügyefogyottnak érezte magát síró emberek közelében. Már somfordált volna ki, mikor Veronka kérte, főzzön egy kamillateát borogatásnak, ő pedig kapott az alkalmon, örült, hogy nem kell tovább tétlenkedjen megértő ábrázattal.

A konyhában gyúlt a gáz, víz csorrant az üvegből, szekrényajtó nyílt, csukódott, megint nyílt, dobozok zörögtek, kotorászás hallatszott. Újból csukódott egy ajtó, nyílt egy másik, matatás, fújtatás.

– Találsz a kamrában – elégelte meg Veronka az ügyetlenkedést, de meg is bánta nyomban, nem szerette, ha Imre az ő felügyelete nélkül az ételek közé téved.

Évek óta külön főztek. Hogy ez honnan indult, arra egyikük sem emlékezett pontosan. Veronka állítja, Imre hónapokig nem pótolt az ételbe, mire ő a drasztikus döntést – hogy nem hajlandó rá főzni többé, sőt, osztozni sem vele az ételen – meghozta, Imre viszont abban biztos, hogy az autót akkoriban javíttatta, s hiába használták ketten, abba Veronka nem adott egy banit se.

Azóta kiapadhatatlan forrása a veszekedéseknek, hogy ki mire tarthat igényt. Ha például Veronka fájós lába miatt Imre megy el a Kauflandba, mekkora sarcot vehet abból, amit neki vásárol? Vagy ha a savanyúuborkát Veronka tette el, de a töveket egész nyáron Imre locsolta, milyen arányban formálhatnak jogot a kész produktumra? És melyikük – kölcsönösen ingyenélőnek titulált – gyermeke ehet vagy vihet belőle?

Azért egymás bosszantásában örömöt is leltek. Mindkettőnek kicsi volt a nyugdíja, de Veronka – ezt büszkén hangoztatta – világéletében be tudta osztani a pénzt, Imre ellenben két hét alatt elpallta. Saját ügyességét hangsúlyozandó, Veronka az illatozó hagymás-kolbászos rántottákat mindig akkorra időzítette, mikor Imre étele már fogytán volt, és legfeljebb olcsó, a rosszul feloldódott tejportól szemcsés, csípős szagú krémsajtot majszolhatott, míg ő a rántottáját habzsolta. Nem kellene annyit zabálni, hány kilós is vagy, kérdezte olyankor tettetett aggódással Imre, s rokonnak, szomszédnak, bárkinek, akiben hallgatóságra lelt, az ő étkezési szokásairól értekezett. A mondandóját humorral is fűszerezte, így sajnos mindenki jól szórakozott a nyomorúságon, ami Veronka szerint nem evés, hanem gének függvénye.

Hogy a kamrában Imre esetleges eltévelyedését megelőzze, Veronka igyekezett pontos útmutatást adni a kamilla elhelyezkedését illetően, a férfi azonban elidőzött. Matatás hallszott odabentről, mintha a hűtőajtó is nyílt volna. Veronkába belehasított a félelem: a füstölt bélszín, amit múlt héten vitt neki a testvére, most szabad préda.

– Nehogy a sonkámat dézsmáljad! – kiáltotta.

– Nem hallak.

Imre hangja kásás volt, mintha még csámcsogott is volna. Ez a semmirekellő kihasználja, hogy ő tehetetlen, öntötte el Veronkát egy pillanat alatt a forró düh, szinte remegett.

– Ha egy falatot is találsz enni a sonkámból, esküszöm, kiverem belőled! – kiabálta még hangosabban.

– A kurva kamillát keresem, amit szedtem neked! – csattant fel Imre.

– Az Ilonka túróját is elporlasztottad. Mire észbe kaptam, egy falás nem volt belőle, pedig nekem hozta a gyermekem.

– Penészedne rád minden, amit sajnálsz tőlem! – kezdett csapkodni Imre a kamrában.

– Akkor eszel, ha fizetsz, te gazember! Melyik zokniba rejtetted a nyugdíjad, he? A fába se pótoltál, csak melegedni szeretsz.

– Befagyna a mázsás segged, ha nem lennék, hogy begyújtsak.

– Anyádnak is jól befűtöttél, azért égett rá a ház, nem?

Erre Imre kijött a kamrából.

– Te csúfszájú, az én anyámat nem emlegeted! – húzta ki magát, a szeme könnybe lábadt.

Becsörtetett a hálóba, sietve összeszedett ezt-azt, közben félhangosan fogadkozott, hogy a lábát ide többé nem teszi, meglátja majd Veronka, mire megy nélküle. Táskát se keresett, csak a karjára dobta, ami kellett, azzal indult kifelé.

– Ha a pénzed elfogy, akkor se gyere! – kiáltotta utána az asszony, mire ő úgy bevágta az ajtót, hogy minden ablakszem beleremegett.

– Nyugdíj után milyen nagylegény vagy – mormolta maga elé Veronka csorgó könnyekkel, közben nyakát nyújtogatta, figyelte a férfit, ahogy a hirtelenjében összekapkodott holmiját az autó hátsó ülésére dobja, aztán volánhoz ül, indít. A kocsi nem gyúlt. Veronka jóízűen felkacagott. Újabb indítás, semmi. Harmadszor, negyedszer. Ötödjére sikerült, Imre az új ortodox kolostor irányába robogott el.

– Bolond ez? Minek megy arra?

A férfi szokásos úticélja ilyenkor egy kis köpködő volt a városban, nem egyszer szedte már onnan össze a sógora, most viszont épp az ellenkező irányba indult, ezen ütközött meg Veronka. Gyapjúmellénye zsebéből előhalászott egy zsebkendőt, arcáról itatta a könnyeket. Tanácstalanul nézett körül, mihez is fogjon előbb. Be kellene gyújtani, és a bili is bent van még.

A bili egy üres festékesvödör volt. Régebben csak télen használták, hogy ne kelljen fagyos éjjeleken hátrabotorkálni a kinti fabudiig, de újabban nyáron is. Veronka félt sötétben mászkálni, egyenetlen a föld, megbotlik, ha eltöri valamijét, ő már nem áll többet lábra. Imre ment volna, csak megszaporodtak az éjszakai vizelések, négyszer-ötször is felkelt, Veronka pedig zsörtölt, mit mind nyikorgatja az ajtót, miatta egy percet nem tud pihenni. A középső szobában, ami inkább átjáró volt a tornácból lett konyha és a hálószoba közt, a padláshoz vezető lépcső előtt volt egy kis beugró, ott tartották éjjelente a vödröt.

Időközben a köd felszállt, helyébe visszatértek a színek, ecetfák borították lángba az udvarokat. Veronka lassan felkászálódott, nehézkesen indult el. A bokája minden lépésnél nyilallt, lábszárán sajgott a seb, fájt az ütéstől a forgója. Eloltotta a fövő víz alatt a gázt, aztán kiürítette a vödröt, és a farakáshoz sántikált, megörvendett a félig telt kosárnak. Bevitte, begyújtott. Tanakodott, melyik szomszédot kérje majd meg, hasogasson tüzelőt, mert csak pár napja hozta a postás a nyugdíjat, Imre nem fog egyhamar visszajönni. Ilyenkor ráül a bátyja nyakára, vagy a lányáéra, esetleg nőzik, de csináljon tőle, ami jólesik, gondolta Veronka. Kicsit azért bánta, hogy veszekedtek, télen annyi a nyűg, ha elmegy, nyáron szívesebben kergette el pár hétre. Ráadásul télen még inkább félt az eséstől, ha nincs itthon senki, hogy észrevegye, megfagyhat a saját udvarán, ettől rettegett.

Aztán a krizantémok jutottak eszébe. Hogyan fog velük a városba bejutni? Az nem lehet, hogy a sok gyönyörű virág kárba menjen. Mennyi munka volt velük, egész nyáron egy csepp eső nem esett, folyton locsolniuk kellett. Már nyílnak a nagy virágú fehérek. Puhák, tömöttek, akkora a fejük, mint egy-egy labda. Ezt lehet a piacon a legdrágábban eladni. Már annak, aki veszi még egyáltalán. Mióta a cserepes krizantémok divatba jöttek, és október közepétől hatalmas, színes perzsaszőnyegként terülnek végig a piac hátsó bejáratánál, egyre nehezebb eladni a vágottat. Régebben világítás előtt egy-két nappal kiment, pár óra alatt kapkodtak el mindent, legújabban viszont naphosszat is ott fagyoskodik a kis horgászszéken. Arra jutott, egyelőre nem érdemes ezen aggódnia, Imre sem hülye, hogy annyi pénztől elessenek, visszajön majd időben.

Teltek a napok, a hetek, de még mindig nem kapott hírt a férfiről. Veronka aggódni kezdett. A szomszéd fiú ötven lejért vágott fel és hordott be két kosár fát előző héten, de hiába spórolta, ha Imre nem érkezik hamar, ismét meg kell kérnie. Szerencséje van a boltos Magdival, gondolta, az minden reggel beszól, megkérdi, van-e valamire szüksége, ha ő nem volna, már a korpát nyalná kenyér helyett. Meg a virágok dolga, ugye. Szóval sok volt a gond, mégsem ez volt a baj.

Hogy mi, azt nem tudta pontosan. Talán, hogy egyre hamarabb sötétedett, a tunya délutánok tétlen estékkel folytak össze, és a tévé sem kötötte le a figyelmét. Vagy az egész napon végigterpeszkedő kedvetlenség. De az is lehet, az éjszakák nyomasztó csendje zaklatta fel, amit a neszezés, recsegés, kutyaugatás sem enyhített. Hogy nem hallotta az undok horkolást, amiért máskor legszívesebben egy papucsot vágott volna Imréhez. És mindezek tetejébe a keserűség, hogy a másik őt szándékosan kínozza, meg akarja torolni a sérelmét, pedig nemcsak ő a hibás, egyikük sem fogja vissza magát, ha döfni kell. Meg is fogadta, nem kér bocsánatot, különben sem azt várja az a tökfilkó, ha erre ragadtatná magát, csak röhögne rajta.

Egy nyomasztó, fagyos estén, miután a lábát az éjjeli lámpa fényénél újrakötözte, tévénézés közben azt fontolgatta, hogyan édesgethetné vissza Imrét, hogy a saját büszkesége se csorbuljon, de érkezzen is időben a segítség. Őt nem fogja keresni, ezt biztosan tudta. Talán Zitát, Imre lányát beszélhetné rá, hogy az apját megpuhítsa, bár ő múltkor sem segített, mondván, nem avatkozik a dolgaikba. Végigvett több érvet, amivel Zitát a helyzet tarthatatlanságáról meggyőzze, de egyik sem volt elég fajsúlyos. Aztán mégis fontolóra vette, hogy Imrét felhívja. Kételyek közt hánykolódott órákon át, döntésképtelen volt, ettől pedig feldúlt lett, nyugtalan.

Elhatározásra nem jutott, de egyszer csak eszébe ötlött, hogy beengedhetné Pötyit. Fázik is szegény, meg ő is jobban aludna. Fel is vidult, ahogy ezt kigondolta, nem értette, eddig hogy nem fordult meg a fejében. Eltapogatózott a kertben tyúkudvarnak elkerített részhez, ahol már évek óta nem tartottak szárnyast, aztán a lába körül ugrándozó kutyával, bizonytalanul ingadozva visszaballagott a házba. Az állat az ágy végében aludt. Veronka kicsit aggódott, nehogy ránehezedjen vagy hozzákapjon a sebes lábához, és az kifakadjon, mégis hetek óta ez volt az első nyugodt éjjele. Látod, kiskutyám, milyen jól megvagyunk, gondolta ellágyultan, mielőtt elszenderedett.

Másnap kevésbé volt jámbor kedvében, mikor pirkadatkor türelmetlen ajtókaparásra ébredt, de felkelt, a kutyát kiengedte, aztán visszadőlt még kicsit. Később begyújtott, reggelit készített. Főtt a tea, tekintete elmélázva pásztázta a kertet. Hirtelen a kapu előtt fék csikordult. Csattanás, nyüszítés. Első pillanatban a szomszéd kutyájára gondolt, az szaladgált folyton az úton. Aztán belehasított a felismerés. Pötyi nem a tyúkudvaron éjszakázott, ki tudott bújni a kerítés egyik résén. Az ajtóhoz sietett, kinyitotta, szólongatta, semmi. Elindult a kertkapu felé. Ahogy nyitotta, a kutya jött szembe vele, alig vonszolta magát, vonyított.

Veronka a könnyeitől alig látta a telefon kijelzőjét. Imre nem válaszolt elsőre, másodjára se.

– Hívd fel apádat, jöjjön gyorsan, elütötték Pötyit, állatorvoshoz kell vinni – hadarta aztán fuldokolva Zitának, aki felvette ugyan, de nem rendült meg.

Neki nincs ideje a játszmáikra, állnak előtte a kliensek, mondta ingerülten, mire Veronka könyörgőre fogta, és a helyzet súlyosságát kezdte ecsetelni: a hátsó felét alig húzza a drága kutyuska, és félő, nemcsak a lábát ütötték meg, ha nem kap segítséget, el is pusztulhat, senki nem lehet olyan szívtelen, hogy ezt akarja. Zita erre szó nélkül lecsapta.

Veronka megrökönyödve állt egy pillanatig, de nem volt idő dühöngésre, inkább besietett a házba Algocalmint keresni, legalább annyit adjon a kutyának. Mozsara nem volt, lapítón, késsel aprította, mint a fokhagymát, hogy gyorsabban jöjjön a hatása, aztán pástétomba keverte. Imrét próbálta hívni újra és újra, míg az végül válaszolt, indult is azonnal.

Egy óra sem telt bele, megérkezett, de már nem kellett menni sehova. Együtt ástak gödröt a kert végében. Két ágat összespárgáztak, odatették a keresztet a kis halom fejéhez. Lesújtva álltak előtte egy darabig, könnyeztek, Veronka imádkozott, Imre is a kezét összetette, majd visszakullogtak a házba. Az asszony magába roskadva ült a kanapén, aztán kézbe vette a telefont, akkor látta meg Zita sms-ét. Mégiscsak érezte, hogy bocsánatot kell kérjen, gondolta önelégülten, és megnyitotta az üzenetet: Por seggébe, s más helyébe!!!

‍