Ponty a kádban

Az utolsó lépés, a végső stádiumváltás nem sikerült. Légüres térbe került, ahonnan nem látott kiutat. A közösséghez tartozás kötelessége elviselhetetlenné tette a mindennapjait. Egyedül volt keresztény, egy szál magában magyar, a családon belül pánikszobában élt. Nehezére esett a mindennapi kommunikáció. Pont őt, aki állandóan egyedül akart lenni, mindig emberek vették körül. Kérdezték, a tanácsait várták, panaszkodtak neki. Nem utasított el senkit, de az alapos megfigyelő láthatta az arcán, a tekintetében a keservet, a kínt. Két megoldás maradt, az öngyilkosság vagy a kivonulás. Az elsőt gyorsan elvetette, bár a gyorsasága és végérvényessége csábító volt, de kétszer nem követhette el a legsúlyosabb bűnt a neve alatt, az apja kárhozatra vezető tettét nem ismételhette, a családi minta nem folytatódhatott. Maradt az exodus, talán az örök magányban majd talál valami választ. Meg kell keresni az origót, azt a kezdeti pontot, ahol még nem gyötörték a lét alapvető kérdései.

Az egész lakótelep az utcára tódult, a környező dombokra, az alkalmi vagy állandó szánkópályákra. December eleje óta szinte minden nap esett a hó, a téli szünet első reggelén is nagy, puha pelyhek hullottak a szürke házakra, a parkolókra és arra a néhány autóra, amit nem tudtak a tulajdonosaik garázsban tartani. A ház mellett csak egy fehér Trabant, egy zöld Wartburg és egy kék Zsiguli állt, a motorháztetőre, a csomagtartóra és a tetőre harminc centi vastag hóréteg rakódott egyetlen éjszaka alatt. Simon korán reggel az ablakhoz szaladt, elhúzta a függönyt. Lábujjhegyre állt, így pont elérte az ablakkilincset, kitárta a szárnyakat. A tél betódult a szobába. Mélyen magába szívta a hószagot. A vizes, nehéz hó illatát, a lépcsőház előtti, a sótól olvadt latyak szagát, a bokrokat a földig passzírozó, vastag hónehezék szagát, az ágakról csepegő hóvíz illatát, a teniszlabda méretű pelyhek tüdőt kitöltő aromáját. Az összes szagot, illatot egyszerre érezte az orrában, a ferdült sövény falain, a sörték végén, csak szívta, szívta magába, nem akarta, hogy megszűnjön az érzés, az egész testével és lelkével uralni akarta, örökre birtokba venni, csak szippantott, csak szippantott, míg végül beleszédült, és vissza kellett ülnie az ágy szélére. Az egész lakás kékre hűlt, a konvektor idegesen kattogott. Az anyja bejött a szobába, bezárta az ablakokat. Reggelizni hívta a fiút, utána kimehetsz a többiekhez te is, mondta. A konyhaasztalon bundáskenyér és egy bögre tea várta.

A fürdőszoba fehér vaskádjában négykilós tükörponty körözött. A csillogó, nyálkás test lassan úszott. A fogságot hamar megszokta, az egyedüllét volt az alapállapota, nem bánta, hogy kiszabadult a halszállító teherautó zsúfolt tartályából. Az a tény, hogy hamarosan véres halállal végződik rövid élete, nem változtatta meg a pillanat, a fürdőszobai idill alapvetően nyugodt képét. Egy lény, aki élvezi a helyzetét, akinek beteljesedett a vágya. Az ontológiai magány teret és időt kapott a fél köbméter vízben.

Gyorsan befalt mindent, és újra a szobaablakhoz futott. Még csak nyolc óra volt, de hárman, a Kovács testvérek már kint voltak a szabadban. Szánkóikat a ház falának támasztották, és a hóban birkóztak. A két nagyobb a kis ötéves Öcsit görgette, a kissrác köré egyre vastagabb hóréteg tapadt. Egy ideig élvezte, gurgulázva nevetett, de aztán egyre több havat harapott és nyelt, sírni kezdett. Piros sapkája egy kutyapisifolt közepén hevert. A bátyjai röhögtek. Aztán megijedtek, mikor Öcsi visítani kezdett. Egyre több ablak nyílt ki, kíváncsi fejek bukkantak elő a hangzavar miatt. A nagyfiúk gyorsan felállították az öccsüket, leseperték róla a havat, és ráadták a sapkáját. Mintha mi sem történt volna. A kínzás abbamaradt egy időre. Fogták a szánkóikat, és a Domb irányába indultak. Átgázoltak a friss hórétegen, ami a kavicsos utat borította. Igyekeztek jól le is taposni, hogy könnyebben lehessen csúszni rajta. Közben megtelt az udvar, a házban lakó összes gyerek, sőt, a legtöbb szülő is engedett a hó, a fehér kozmosz csábításának. Egyszemélyes faszánkó, kétszemélyes, vasalt talpú, tisztavastalpú és -keretű, sítalpas-kormányos. Mindenféle szánkó előkerült a tárolókból, pincékből, erkélyekről. Néhány síelő is megjelent. Piros csehszlovák léceikkel a kezükben megmászták a Dombot, a platón felszerelkeztek, és óvatosan elindultak a szánkózók között. A pálya megtelt, a lejtő zsibongott, nevetett. Simon is készen állt, hogy csatlakozzon. Mínusz öt fok volt nappal is, az anyja nem engedte le addig, amíg nem öltözött fel rendesen. Két zokni, harisnya, hótaposó, melegítőnadrág, síoverál, trikó, póló, pulóver, melegítőfölső, vastag kabát, az ujjain átfűzött kétujjas kesztyű, sál, és az a borzasztó űrhajós sapka, azzal a rohadt csáppal. Így aztán lehet csajozni! Ráadásul mozdulni is alig tudott, mint egy robot, úgy döcögött le a lépcsőn, hátán a szánkójával. Az első emelet és a földszint közötti lépcsőfordulón megállt, és kinézett az ablakon. A lány éppen egy rakoncátlan tincset tűrt vissza a füle mögé. Simon lekapta a fejéről az idióta sapkát és a zsebébe gyűrte. Nagy levegőt vett, és leszaladt a maradék kilenc lépcsőfokon. A ház előtt hógolyót gyúrt, feldobta a magasba, majd mikor alászállt, ököllel belecsapott. Élvezte a szétfröccsenő hószilánkok látványát. Gyerünk. Ez az a nap. Szánkóját maga után húzva, nagy lendülettel indult el a Domb felé. Az űrhajós sapka lassan kicsúszott a zsebéből, nem vette észre, a hó percek alatt belepte, a gyereksereg a mélybe taposta. A lány éppen a lejtő aljára ért, a nagy lendülettől majdnem elsöpörte Simont. Sarkaival lefékezte a szánkót, felpattant, megfordult. Egyszerre indultak el a csúcsra, kerülgették a lefelé száguldókat. Simon lopva ránézett. A lány arca kipirosodott a hidegtől, vörös rózsa mindkét oldalon, orrán pipacs ült. A fiúra nézett, fejét kissé elfordította, elmosolyodott. Ragyogó búzavirágkék szeme csillogott, mint jégkristály világlott. A tekintete áthatolt Simonon, kíváncsian méregette. Tudta, érezte, hogy közölni akar vele valamit. Simon összeszedte minden bátorságát, és szerelmet vallott. A lány megállt, megfújta az újra az orrát csiklandó tincset, és szótlanul hátat fordított a fiúnak.

Az utolsó lépés nem sikerült. Elindult a lakótelep felett magasodó szőlőhegyre. Az út lassan, de folyamatosan emelkedett, elhagyta az elit hatalmas, úszómedencés palotáit, majd az akáccal szegélyezett horhos aljához ért. Megtörölte izzadt homlokát, egy pillanatra visszanézett, és megkezdte utolsó sétáját a kaptatón. Megfontoltan haladt, minden repedést, minden kis gödröt érezni akart a talpa alatt. A szűk betonút fényesen csillogott a párás levegőtől, a nyálkás felszín nagyon csúszott, csak óvatosan lépdelt, néha meg is állt, hogy erőt gyűjtsön. Az egyik nyitott kapuból fehér puli rontott rá. Elég volt ránéznie, a kutya szűkölve menekült vissza az udvarra, onnan morgott rá. A platóra ért, a kis ház már közel volt. A zsebéből elővette a kulcscsomót, a kapu zárja nagyot kattanva engedett. A kétarasznyi betonjárda fölé belógott a metszetlen rózsabokor. Óvatosan felemelt egy tüskés ágat, és átbújt alatta. A bejárati ajtó mellett, a falon, festett kavicsokból kirakott szőlőfürt zöldellt. Megsimogatta a naiv műalkotást, a szemek simára koptak, mint a templomi szentek lábujjai. A házban minden készen állt, várta a lakóját már évek óta. Az ágy, a kényelmes olvasószék, az öreg lemezjátszó. Az ajtóból rálátott az egész városra, a sárga szőlőlevelek fölött kirajzolódott a templom égre mutató tornya. A lemenő nap fényében arany pompában ragyogott fel a kereszt.

‍