Planetáris albérlők

Igencsak furdal a kíváncsiság, vajon miféle fortély lappang a sötét anyag tudatában, hogy ravaszságával oly sikeresen ejtett át mindmostanáig annyi sziporkázó tudósszellemet a végtelenség fekete háttérfüggönye és a sorspódium immateriális szuffitái előtt, ami talán nem is egyéb, mint egy oda-vissza átjárható fal, csapóajtó, egyfajta falanszter-mechanizmus része hetedhét ország-világ határán, netán transzcendens zsiliprendszer a lelkek számára szférikusan kialakítva vagy tetraéder formában. Ám mi lehet a „mindeneken” túl? Toscanelli vagy Piri Reis térképén bizonyára még nem bujkál a megfejtendő titok. A kozmikus tér reménykék és bosszúfekete dimenzióinak ultraibolya sugárzású illatában, amikor a Tejúttól már jó messzire baktat az ismeretlen, a láthatatlan és az áttetsző semmi, ők, a három kalandor vajon meddig képesek elmerészkedni, hisz palatáblán úgy tanultuk, hogy mindennek határa van, csak a balgaságnak nincs. Vagy a határtalanság léte mégsem agyament illúzió? Mert ha a végtelenség nem pusztán képzelgés, akkor bárhol lennie kell valaminek. És azután mi következik? Ott, az eddig még meg nem tapasztalt senki mezsgyéjén átlépve mi várhat a kíváncsiskodóra? Milyen talány lebeg az egymásnak feszülő, alattomos energiák uniójában, ahol mindig kéznél legyen a láb, mert léteznie kell valaminek, ami fáradhatatlanul pedálozza ezt a csavart érrendszerű kozmikus velocipédiát.

Elképzelhető, hogy az univerzum csak aprócska planetáris sejtszelet egy sokkal hatalmasabb lény testében. Akár Ő lehet a Nagy Ismeretlen, miközben teaasztalánál lazít újabb grandiózus teremtései után megpihenve; közben elmereng egy egészen másfajta végtelenbe, mint amire mi az ezergrammnyi szürkeállományunkkal egyáltalán rákattanhatunk. Testének pusztán csöppnyi atomjai a mi gigantikus csillagrendszereink. És miért ne lehetne így, hisz minden csak viszonyítás kérdése. Nem etalon az emberiség. A csillagrobbanásokról, a morgolódó vörös óriásokról, a kuncogó fehér törpékről Ő tudomást sem vesz, az ősködök színeváltozásai is csupán apró pörsenések bársonyosan szép égi bőrének világ-testén, és idővel elmúlik az is, miként minden kataklizma felszívódik, semmivé lesz; világjárványok is elkopnak a nagy bumm és nagy reccs közt az univerzumban.

Ámde most, miután a szteláris létben a matéria kellőképpen anyafölddé tömörült lábunk alatt, ideje, hogy a kompatibilis ellenszenvtől áthatott történelmi emberhorda ne fészkelődjön, dobja el végre drónokra felszerelt parittyáját, nyugodjon le, s ott nyugodjon le, ahol van; húzza össze magát minél kisebb térfogatúra, és addig örüljön a klímaváltozásnak, amíg még megteheti. Adjon hálát, hogy világra jött egy gömbölyded tomporú égitest gyermekeként, ami még megtűri e nyüzsgő populációt, elviselve antropomorf lovasainak húsába hasító lézer sarkantyúit.

Az életidőnk nem túl hosszan tartó ketyegés. Tán csak egyetlen vakunyi felvillanás az időgép menő mánusainak rovásjelzett skáláján, ahol látva követheti a Teremtő, mi lett egyheti munkájának eredménye. Persze még kérgesedő szilíciumgolyóbisunknak is lejár a garanciaideje, hisz ami csillagporból született, az csillagporrá lesz, ahogyan mi magunk is, akik már holnap isá, pur és homou vogymuk. Most még várakozunk a végső fokú ítélethirdetésre, bár gyanús, hogy Justitia mérlege pusztán látomás, csak a kardja valódi acél. Max Planck szerint az igazság sohasem diadalmaskodik, legfeljebb kihalnak idővel az ellenzői. Ekként változnak meg az arányok, s azonképpen a helyzetek is. Még Svájc, az icipici álomország sem lehet mindörökké csokoládé-nagyhatalom, aranyszabályok, aranyéletek, aranytartalékok díszkertje, egyszer neki is le kell nyelnie az aranygaluskát, ki kell battyognia az Alpok hűs komfortzónájából, mert mindent elér a szublimáció, minden megpuhul, formát veszít, mint spagettiszál az időeszenciában. És mi, a csiszolt kőkorszak csiszolatlan agyú, humanoid androidjai, voltaképpen csak kihasználtunk egy rövid, viszonylag csendes geológiai intervallumot két drámai paleofelvonás szünetében, amikor az I. Világfortyogás című szomorújátékban színre léptünk, de lám, a globális felmelegedés lehűlése előtt máris biztonságosabb planétára készülünk elslisszolni. Addig is a legfontosabb, hogy ha egymással már nem is, legalább kellő figyelemmel bánjunk a pénzzel, a valutával, a kriptovalutával, tudniillik tapasztaljuk, hogy nagy úr az, jön-megy, annyi különbséggel, hogy könnyebben megy, mint ahogy jön.

A Pendragon-legenda kísértetkastélya a világ. Éjféli fekete lovasok hozzák a jövőt, viszik a múltat. Kentaurpaták döngetik a Földet, pedig Laokoón és fiai oly jól megvoltak több évszázados nyugalmukban lent a sötétben, s lám, mégis előcitálták őket, örökös kígyóbűvölőket a világcirkusz színpadára. Pedig annyi fényt sem igényeltek, mint Néró a költői ihletének elmeszikráihoz szükséges lángoló Róma tűzijátékával. S noha létért folyik a küzdelem, mégiscsak felemelőbb Mozart és Salieri párharcát érzékelni, mintsem Káinok és Ábelek, Dávidok és Góliátok hörgő csatazaját. Egykor még a perje sarja is elpusztult Dzsingisz kán okán.

Albérlők vagyunk egy ideiglenesen kiadó, lebegő panzióban, tűzfalak, spanyolfalak, siratófalak között. És ketyeg a bérleti idő. Ma már tisztán látjuk, hogy a jövőből előre semmi nem látható, de legalább az összkép, a telek geometrikus gömbformája igazán megkapó és térhatású. Kincsünk van: rengeteg víz, abban a só, amihez már csak kenyér, cipó, kalács szükségeltetik. Valahogy elleszünk. És tán Éva sem követett el főbenjáró bűnt, mert ő nem harapott az almából, hanem épphogy megharapta azt, a sátánkígyó ármánykodását így utasítva el. Mellesleg maradt a gyümölcsből még bőven, jutott Newtonnak és Tell Vilmosnak is.

Van tudós és lúzer. Van tiltott, tűrt, támogatott, és lehet rossz, rosszabb, még rosszabb. Nem sok kilátás nyílik jobb belátásra, amikor már a szín is színlel, amikor erdő- és lélektüzek lobbannak fel, amikor néppusztítás zajlik egy rezignált, vegzált, lekopasztott, az ábécé betűvitaminjában hiányt szenvedő, földet rengető, hektikus és tektonikus golyóbison. A tárgyalóasztalok körül kínpadok. Zajlik az urán dúsítása, férfiak évásítása, nők ádámosítása az internacionalista harmonizáció megkövezett útján. Rügyezik a fegyvergyárak virágoskertje. S ha majd az erkölcsi végkiárusítás ötcsillagos romhalmaza után az Európa-bölcsőben új idő születik, itt-ott ismét megjelennek apró kis jurták, átfúj rajtuk a Nemere hűvös fuvallata, és akkor újra felmagasodik Déva vára, ahonnan kispórolják Kőmíves Kelemennét. De ez csak álom. Mint ahogy messze még a világirodalom világbirodalma is. Lassan átázik emlékiratokból hajtogatott papírhajónk a múltunk és jövendőnk szirtjei közé kifeszített tengerszem tükörén.

Nagy pofon az élet, kiváltképp, ha fentről adják. Égből küldött, okulni való csattanás az. Láttunk csillagokat a zeniten felragyogni, majd elsuhanni, eltűnni. De ha mégis ki tudjuk várni, tán bolygóvilágunk Küklopszának egyetlen kék szemében egyszer mégiscsak megcsillan valami biztató is a reménység elnapolt holnapjából.

‍