.svg)
Gecik vagyunk, geciségeket is mondunk,
bele se mersz minket a naplódba írni.
Utánad megyünk az iskolától.
Nőni, nőni, mert megverünk!
(Kemény István: A koboldkórus délelőtti dala)
Feszengek egy négykerék-meghajtású terepjáró hátsó ülésén. Viking termetű sofőrünk nem spórol a gázzal, süvít az injektor, felsír ötszáz lóerő. A bivalyerős Rover erőlködés nélkül száguld Csömör határán, rugózása olyan puha, mintha egy luxusjachttal szelnénk át a Gibraltári-szorost, vagy Armstrongék holdjárójával kavarnánk fel a szürke kráterek fátyolos porát. Ahogy gyorsulunk és driftelünk a lankákon, alig érzek kapcsolatot a talajjal. A hermetikusan zárt utastérben bömböl a metál, a Manowartól a Glory Ride. A kapatos sofőr százhússzal vág neki a cinkotai bányatónak, majd az utolsó pillanatban félrerántja a kormányt. Ráfutunk egy homokbuckára, ami levegőbe repíti a kocsit. Pár másodpercig belekóstolunk a súlytalanságba, majd liftező lágyszerveink visszaszállnak a hasüregbe. Az anyósülésen terpeszkedő Alfa felkiált. Elég ebből! Takarodjunk vissza a kocsmába!
Amint visszatérünk az ámokfutásból, leparkoljuk a Rovert, és a söntés elé járulunk. Bent már gyülekeznek a legénybúcsúsok. A hosszú hajú, drabális trollok és elcseszett vikingek kórusban felüvöltenek, amint Alfa belép a kocsmába. Olyanok, akár a Pokol Angyalai chopper nélkül. Száznyolcvan centimmel, mázsás testsúlyommal labdába se rúghatok. A gyerekkori brigád számára százegy kiló csupán dalmatasúly. A züllés gigászai hamar birtokba veszik a lepusztult tavernát, a légtér megtelik cigifüsttel, párás szeszbűzzel, szitkokat zengető testvériséggel. Kimerülten roskadok a pultra. Másnapos vagyok és kialvatlan, mert az előző éjjelt a munkahelyen töltöttem egy szűk fekvőgalérián agonizálva valami agyontetovált rocker csajjal, aki Paksi Endre szakasztott hasonmása. Megkóstolom a helyi, pasztörizálatlan gyömbérsört. Csettintek a nyelvemmel, nincs értelme fröccsre váltani. Kapsz te tőlünk tokafröccsöt, te szemétláda! – vág hátba az egyik ordas titán. Elém tol egy harmincéves viszkit. Meg se születtem, amikor ezt a flancos lőrét lepárolták. Mit fanyalogsz, te söpredék? Dobd be azonnal! Lotty az agynak!
Ideje felszámolnom belső Kentaurom beszámítható oldalát, és leszállni a magas lóról. Felettes énem alatt záporoznak a félszavakból jól érthető sztorik, vaskos beszólások, vödörbe hányó performanszok, melyek során Szabó Lőrinc-verseket szavaltam hányva, torokhangon okádva magamból A Föld panaszát, azon töprengve, hogy technikailag milyen hatásos a két emisszió, az okádva szavalás és a szavalva okádás, miközben lényem legmélyéről felfakasztom a testi-lelki ásványokat, akár egy mongol gégeénekes, kordában tartva minden felhangot, hogy a bukkális propulzió csúcspontján és a digesztív purgálás legvégén kicsorduljon a garatomból az állati eszmélet vegytiszta eszenciája.
A tribális beavatások kollektív áhítata mindig megteszi a hatását. A zsigeri gyónás procedúráját és a közösségi humiliációt az évek során egyre magasabb szintre emeltük.
Kezdetben analóg fényképezőkkel és VHS-kamerákkal, majd digitális kütyükkel örökítettük meg a purgálási folyamatot, ami egy heveny, toxikus trippel indult. A szertartás neve: Hét Mesterlövész. Ez abból állt, hogy hét különböző röviditalt kellett egymás után legurítani, amire a résztvevőnek hetven másodperc állt rendelkezésére. A vodkától a tequilán át az Unicumig és a Spitz rumig minden játszott. Kárpát-medencei viking zsigereink hamar adaptálódtak a sámáni létformához, így a Hét Mesterlövész nem volt elég. Így jött létre a Nyolcadik Utas (a Halál). A klántagok zöme ezt a formulát is abszolválta. A következő evolúciós fázist az Ocean’s Eleven jelentette, de azok a fickók nyálas ficsúrok, így rögtön továbbugrottunk a Piszkos Tizenkettőre. Ezt csak a Klán saválló gigászai bírták ép gigával. Ők Predator-vérrel és Alien-nyállal falták a reggeli müzlit is. Persze akadt, aki a tizedik stáció után behányt, és egyből diszkvalifikálták. Mire eljutottunk a Piszkos Tizenkettőig, én már rég csődöt mondtam. Ez persze nem tartott vissza attól, hogy felvillantsak további lehetőségeket. Jöhet a 22-es Csapdája? 77 magyar népmese játszik? Esetleg 101 Kiskutya? A brigád összehangolt csapatmunkával ezeket is teljesítette. A szertartás innen nem fejlődött tovább, így máig várat magára Az 1001 éjszaka meséi, bár – ahogy Alfa vezérünk szokta üvölteni – Allah nevében egyszer talán az is teljesíthető.
Árpi kocsmájában vagyunk vagy a Cápa klubban? Már gőzöm sincs. A Klán soraiban egyre növekvő izgatottság. Hamarosan kezdődik az est fénypontja, minden legénybúcsú lényege: a sztriptíz. Az Alfa már ott feszeng egy székhez kötözve a kocsma közepén. Fején egy bokszeralsó, amit sárga, zöld és barna foltok tarkítanak. Úgy zihál, mintha golyó általi kivégzésre várna. Pár perc után végre kirontanak a női vécé kulisszái mögül a táncoslányok, és vonaglani kezdenek a wurlitzerszaggató technóra.
Az egyik magas és szikár. Vörös haja lobog, mint az olthatatlan bozóttűz. Olyan, mint egy sivatagi forróságot lehelő szafaridíva. A másik lány zömök és buja, Fernando Botero szobrainak gömbfetisizmusát életre keltő, szomorú tekintetű tiroli szőkeség. Az első hamar ledobja magáról az ezüstös latexruhát, és masszírozni kezdi síkosító géllel az Alfa petyhüdt felsőtestét, miközben a molett rezgő farpofákkal twerkel körülöttük. A zavart klánvezér fejéről lekerül az ocsmányságokkal összekent csuklya. Egy szál alsógatyában feszeng a székben. A párductestű lány egy brutális kézmozdulattal rámarkol az erekciójára. Még a kocsma tulaja is felhördül. Ezután a kocsma padlóján fekvő Botero-lány felé mászik négykézláb, miközben a vőlegény felé mereszti a rikító tangában dudorodó szemérmét. Mechanikus nyelvcsapásokkal izgatni kezdi a duci szőke vénuszdombját, aki széttárt combokkal hömpölyög a padlón.
Egyszerre flegma és démoni tekintetét körbehordozza a termen. Elkapom metsző pillantását egy pillanat erejéig. Mintha hegesztőszemüveg nélkül néznék bele egy napfogyatkozásba. Szoláriumozott bőre, akár egy cserzett páncél, merev és kaucsukszerű. Amikor szembogara előbújik a hollófekete műszempillái redőnye mögül, akkor sem látszik tisztán, ki lakik a tágra zárt szemhéjak mögött. A hátára fordul, és egy gépies rántással félrehúzza a tangát, amely alól kivillannak szorosan egymáshoz tapadó, csontszáraz szeméremajkai, középen egy vékony vonalkóddal, amit a kiéhezett farkasok hiába próbálnak leolvasni.
A hitelkártyám sem férne be közéjük, öcsém! – bődül el az egyik viking. A táncosnők rá se bagóznak. Láthatatlan védőburok övezi rikító aurájukat. A hadonászó trolloknak bejön a profi, érzékszervi illúzió. Az eksztázist mímelő, kifejezéstelen gesztusok maskaráján néha átüt a táncosnők valódi ábrázata. Mintha egy finommotoros gépezet rángatná belülről az arcizmaikat, de amint hiba csúszik a mimikát koordináló algoritmusba, a szenvedély ajakkerekítését szögletessé teszi egy-egy önkéntelen fintor, görcsbe görbülő szájszél, és az undor univerzális felsőínyrándulása.
Körülnézek a válaszfalak nélküli peep showban. A lambériás kocsma mennyezetéről lógó, kosárlabda méretű diszkógömb az egyetlen fényforrás. Sebesen villódzó lézerkardok faragják ki a bámészkodók statikus arcvonásait a félhomályban. Mindenki egyetlen pontra fókuszál. A terem közepén vonagló, eleven barlanghasonlatokra, akik a csehón kívül hagyták csillámportól mentes, érinthetetlen testüket. Miközben bámészkodom, próbálom enyhe zavaromat leplezni, de az apró, szem környéki ráncok mögül ácsingózó entellektüel attitűdöm így is kikacsint bárgyú fedezékem mögül. Páran röhögni kezdenek bávatag tekintetemen. Tikkelő szemhéjam könnyezik, és a bal szájszélemen csüngő nyálcsepp mindjárt a padlóra hull. Megrázom a fejem, erőszakkal pislogok. Áttetsző vagyok, mint egy pocsolyába hullott fénykép. Szép lassan kontrollomat veszítem a mucsai stroboszkópvillogásban.
Pedig a közvetett ingerekre immunis gazdatestem már kamaszkorában megtanulta, hogyan kezeljen hasonló helyzeteket. A videotékába, ahol nyaranta melóztam, egyszer csak betoppant egy fekete öltönyös gorilla. Közölte, hogy azonnal kövessem. Beszóltam a zöldségesnél dolgozó Tominak, aki már betöltötte a tizennyolcat, hogy azonnal jöjjön, be vagyok fosva, fingom sincs, mit akar tőlem ez a behemót. Végül csak a pár sarokra lévő night clubba vitt minket. A First Lady nevű kupi nem volt túl impozáns. A kilencvenes évek elején minden sarkon nyíltak ilyen prosztó hodályok. A fehérre meszelt családi házat az különböztette meg a többitől, hogy nem lehetett az ablakán belátni. A járdán nyugati luxusautók. Diplomata-Mercedesek, pár Volvo és egy Saab. Az egyik Merci feltehetőleg a tulajé. Hobbirendszáma: SEX001. Vajon puszta véletlen, hogy pár évtizeddel később az egyházi pénzek hűtlen kezelésével vádolt pécsi püspök BMW-jén a PAX001 feliratú rendszám virít?
A First Lady belülről egész flancos kis lokál. Faburkolatú luxusbár, perzsaszőnyeg, piros bőrfotelek, szeparált boxok. Neonnal körbefuttatott színpad, krómozott acélrudak a padlótól a plafonig. A kupleráj főnöke, egy Dolly Roll-frizurás madám nyájasan fogadott minket. Bemutatkozott a megszeppent függönyhajú srácnak, azaz nekem, majd kezet nyújtott a hebehurgya zöldséges Tominak, akiről azt hitte, ő is videotékás. Hamar rátért a tárgyra, és megköszönte, hogy átmásoltuk neki a téka teljes rajzfilmgyűjteményét, így hároméves kislánya egész nap boldogan nézheti a Tom & Jerryt. A filmipari közmunkáért cserébe jutalmat kaptunk. Egy unalmas nyári hétköznap délutánján, a gimis szünidő kellős közepén, zöldséges Tomival leültünk a rekkenő hőségben a First Lady bárpultjához, és ingyen szopogattuk a jeges skót whiskyt, mint Sean Connery. On the rocks, baby!
Azt hittük, ennyi volt. Ám ekkor fellibbent a színpadra két bombázó. Hosszú nyuszifület viseltek és fehér bolyhos farkincát. Kecmec nélkül levetkőztek, és a kellékes dobozból előkaptak egy rózsaszín, old school vibrátort, ami talán góliát elemmel működött. Egymás közt váltogatták a segédeszközt, miközben kilopkodták a jeget a whiskys poharunkból, bedörzsölték vele a csupasz testüket, majd szentostyaként a szánkba adogatták a jégkockákat, mint lovak szájába a cukrot. Azon a nyáron örökre hálát adtam a Warner Brothersnek. Megköszöntem nekik, hogy megalkották a Looney Tunest és a Tom & Jerryt, ami illegális belépőként szolgált a titokzatos magyar pornóiparba.
A csömöri viking kocsmában egészen másféle kódok kavarognak bennem. A fülsiketítő férfikórus egyetlen, tagolatlan death metal szólammá szervesül a virtuális szarvasbőgésben. A blaszfémikus atmoszférát tetőzi, ahogy egy-egy részeg szólista kiválik a csordából, és harsogni kezd, mint egy dixieland bandában a klarinét, villantsd a pinááááád. Mindenki egyszerre hörög, hogy mit tenne a műsor sztárjaival, akár ott helyben, a padlón, a pulton, a Lada motorháztetőjén. Ácsi, skacok! Ne legyetek már parasztok, a kurva anyátokat! – csattan fel egy hang, de nem az Alfáé, hiszen ő a székhez van kötözve. Csupán a vörhenyes haveromból buggyant elő lovagias énje. A tesztoszteron-dúr hangnemben zajló etológiai hangversenyt csak egy ősi szarukürt harsogása tudja félbeszakítani. A pánerotikus bemutató hősnői nem hatódnak meg. Neutrálisak maradnak. Kevert szignáljaikat senki sem érti félre, az erotikum puszta koreográfia. Ők jelenleg itt sincsenek. Tulajdonképpen nem fizikailag jelen lévő entitások, nem élők és nem holtak, csupán a libidó jeltolmácsai, absztrakt projekciók süketnéma reprezentánsai, ahogyan amőbaszerű vágyképek negatívjait masszírozzák a retinánkba.
A kiéhezett koboldkórus szótlanul szemléli a Szulamitok táncát. Tartásuk büszke, minden mozdulatuk geometrikus. Szakmájuk nem alantas, csupán a fogyasztó az, aki szemével felzabálja, lenyeli, megrágja és kiokádja a steril látványt. Szulamit belülről áll rajta bosszút. Végigkúszik a látóidegein, megbénítja a nyelvét, körmeivel kaparja a torkát, összerándítja a gyomrát, kiszippantja alkoholba áztatott máját, mint barackot a befőttesüvegből, görcsbe rántja a prosztatát, kifacsarja a beleit, hogy sajgó záróizommal görnyedjen össze a vécén saját gőzölgő emberi állaga fölött. A pódium szárnyas fejvadászai szintetikus személyek. Bőrszínű latexben keltik életre a khthonikus Istennő imágóját. Bérkimérák. Egy amorf Szurrogátum töredékei. Mágikus csáprágóikkal egyenként tépkedik ki az őrjöngő vikingek fanszőrzetét. Héjatlan kagylóként, vedlő siklóként tekeregnek a redvás apaföldön, mint egy színdarab papnői Aphrodité matinéműsorából. A valódi misztériumot csak ők értik. Ez csak közszolgálati hakni, karnális zsibvásár a papírtigriseknek, nem a pángender petesejt apoteózisa. Ezek kannibálok, fingjuk sincs róla, hol kezdődnek érzékeny idegvégződések, mi a kölcsönös szaporulat, az önfeladó osztódás lényege, ahogy az autofág női polaritás elnyeli saját magát, és új szubsztanciát hoz létre az absztrakcióktól álterhes világban, ahol mindenki üresen vajúdva elvonatkoztat, és csak kevesen tudnak dúsítani.
Koponyámon belül háborogni kezdenek a hamis kívülállás fagyosszentjei. Az agy egyetlen igaz álma a cukor. A többi szimuláció. Klein-palack alakú dildók, Möbius-szalagból hajtogatott műpinák. Azt akarom, hogy valaki simogasson. Érezni akarom az elektronhéjak bizsergését. Akkor is, ha fizikai síkon soha senki nem érhet senkihez. Szulamit szubatomi távolságát lehetetlen áthidalni. Nincs köztünk anyag, ami áthidalja, és nincs mit áthidalni. Hangoskodó hüllőagyamat nem érdekli a vándorló vágypontok eszenciája, csak az örvénylő fraktálszerelem. Látja, ahogy a végtelen formavariánsok eleven alakot öltenek. Tudja, mivé csonkítható egy alakzat, milyen síkidommá redukálható, hogy a körívek és mandorlák ritmusa és viszonya megőrizze az emberi test szenzuálgeometriai jellegét, mint egy orchidea vagy egy gomba.
Homlokom koppan a bárpulton. A félhomályban acsargó sárkányfejek. A Piszkos Tizenkettő figyeli az attrakciót. Csak belső potyautasaim hánykolódnak mellettem a Bolondok Hajóján. Egyikük belebámul a stroboszkópba, a másik az ablaküvegen csillogó démonszemek sugárirányát elemzi. Rabul ejtette a Szauron-hártya tükröződése, és vontatott morgása alapján már bent reked az üvegtest belsejében. Vakon rendel még két Unicumot. Újból felzendül a techno. Odalép hozzám a szőke táncos, fedetlen sárgadinnyemellei szabadon lengedeznek. Kezembe nyom egy flakont. Nyisd ki, nekem nem megy. A síkosító miatt a félliteres Bonaqua kicsúszik a kezemből. Végül sikerül. A szöszi sarkon fordul egy szexi hajkörzéssel, és a kocsmaasztalon heverő partnerére hajol. Erőltetett nyelvkörzéssel ingerli a mellbimbóját, majd kortyol egyet a flakonból. Nem nyeli le, a vörhenyes viking szájába spriccel. Ecsetelem a pultnál, hogy tulajdonképpen ebből ered a csók.
A tribális kultúrákban az édesanya még ma is szájból szájba itatja-eteti a csecsemőjét. Ez a tápláló gesztus az intimitás legmagasabb foka. Az egyik troll csóválni kezdi a fejét. Ha engem a csajom megpróbálna lesmárolni egy tál pacallal, tuti belerókáznék a szájába!
A kocsma előtt görcsösen letüdőzök pár slukk Marlborót. A buli végeztével a lányok is kijöttek a friss levegőre. Egy szál farmerban flörtölnek a lazító csapossal, vigyorogva fújják a cigifüstöt a lámpabura alá. Arcukról eltűnt a kihívó smink, letépték a műszempillát. Tekintetük ellágyult, ráncaik kisimultak. A teraszon mindenki egy-egy esemény utáni fröccsöt szopogat békével a szívében. Nincs és nem is volt itt semmiféle misztérium. A lányok beszállnak egy piros Volkswagenbe. Az ablakból integetnek a kocsma füttyögő népének. Csuklójukon megcsörren pár színes alumíniumkarkötő.
Bevánszorgok a krimóba. Bömböl a Symphony of Destruction. Megcsúszok, elesem. A tenyerem csupa vér és síkosító. Összefolyik bennem minden. Ideje távozni. Zsebemben egy gyűrött ötszázas. A taxi kizárt. Csömörről gyalog két óra hazáig. Inkább ledőlök a pultra. Torkomban gyötrő szárazság. Hiába öntöztem ősök hagyatékával. Egyáltalán hogy maradhatott életképes ez az átkozott gén? Úgy tudom, a népvándorlás korában az alkoholfüggők könnyűszerrel rábukkantak az értékes glükózlelőhelyekre, kiszagolva addikciójuk tárgyát, a fáról lehullott, erjedő gyümölcsöt. Nem csak Newton okult a lehulló almákból. Az agy egyetlen álma a cukor, mondogatom, mielőtt kiesne a kezemből a korsó.
Ébresztő, fitymasapkás! – ébresztget az arcomat pofozva egy csöndes, fekete mágusszakállú srác. Ő Béta. Gratulál, amiért nem dühöngtem, nem vertem szét a kocsma berendezését, nem vágtam földhöz a táskámat, nem rúgtam fel a bográcsot, nem okádtam betonkeverőbe, nem üldöztem egy konyhakéssel a taxisokat, nem estem össze az úttest közepén, és nem tömködtem hasisrögöket az orrlyukamba. Ez minden? A puszta tény, hogy meg lettem gratulálva, örökös kívülállásomat rögzíti a Klán hierarchiáján belül. Bölcs indián barátom mindig Béta volt a legénybúcsús Alfa mellett. Vörheny haverom öntörvényű Gamma. A falka dinamikus lelkesítője, harcosok mentora. Béta szánakozó empátiája azt sugallja, hogy a csoporttal szemben elkövetett kihágásaim bevésődtek a Klán közös emlékezetébe.
Nem leszek soha büszke alpha, se kanos gamma, se harcos, se fürge hírvivő. De nem vagyok falkaballaszt, mint a beteg és öreg állatok, akik a csapat élén kullogva várják a halált, feláldozható védőpajzsként szolgálva frontális támadás esetén. Sem kölyök, aki a falka közepén bukdácsol óvó nőstények gyűrűjében. A falka Bolondja egy különálló entitás, rogue entity. Ha kell, messze vándorol, majd visszalohol az alfához, és figyelmezteti a láthatatlan veszélyre. A középkorban az udvari bolond szerepe volt hasonló. Őszintén beszélt a királlyal, sőt, néha egészen durva hangnemben közölte vele az igazságot, torz tükröt tartva az isteni uralkodó szoláris hatalmával szemben.
Filmszakadás. Bokáig gázolok a cinkotai bányató jéghideg homokjában. Hajnalodik, mégse látok semmit. A gégémen át süvít a tóba a whiskyvel kevert gyömbérsör és Unicum. Visszatántorgok a főútra. Elhúz mellettem egy sáskazöld szellemvonat. Az első HÉV üres szerelvénye. Elvesztem az egyensúlyom. Egy kicsit fetrengek a síneken, majd bizonytalan léptekkel elindulok a felkelő nap felé. A puha ágyra gondolok. Meglátom magam előtt a kocsmát. Ugyanazt a kocsmát. Körbementem? Visszapattantam egy láthatatlan falról, mint a vakon masírozó ólomkatonák? Csömörről csömörbe. A kóceráj még nyitva. Persze, hiszen nonstop. A félálomban mormogó alakok közt még akad szabad hely. Ledőlök egy fapadra. A rádióban halk zene. Nem az angyali hangú trombitás, Chet Baker, nem is Debussy. Elalszom Zámbó Jimmyre. Snitt. Nem emlékszem, hogy jutottam haza. Talán elvittek egy darabig, vagy kölcsönkértem taxira. Vagy ismét nekivágtam gyalog, és erdőn-mezőn át hazaterelt a tankvezérlő modulom, a hasüregi GPS. Kibotorkálok a konyhába. Félmeztelen testem láttán apám felröhög. Mi ez a szar a hátadon, fiam? Hiába nézem a tükörben, nem látom a rejtélyes rúnákat. Lefényképezem a gagyi mobilommal. Nem hieroglifák. Nem akkád planetáris rúnák. Az ócska felvételen egy elmosódott felirat. Itt fekszik a Falka Bolondja, a Legpiszkosabb 12: Piggy, az Ómega!
Pár élelmes klántag kihasználta a detoxikációs hibernációmat, és összefirkálta a hátam. Amúgy is tetkót akartam a huszonkilencedik szülinapomra. Mit nekem First Lady és Cápa kocsma. Szaturnuszi életkorom beköszöntével felmegyek a Mátrába pszichedelikus gombázni, vagy eltöltök pár békésebb napot Veresegyházán a Dalí-bajszos festőnél, aki azt ígérte, hoz nekem egy szitárt Calcuttából. Sztriptíz helyett fűzfák, medvefarm és asszonykórus. De most elég a csavargásból. Átmegyek az oktogoni Fényszedőnőhöz, aki mindig túlléptet e mai kocsmán. Egyszerre kezel ómegaként és alfaként. Ismeri a mesterlövészeket, de a piszkos tizenkettő sosem lépheti át a lakása küszöbét. Legyek befejező ember. Süllyesszem el a bolondok hajóját. Zodiákusom mocskos állatkái fagyjanak meg kint a tundrán. Meglátja a hátamra vésett rúnát. Vigyorog. Nem igényel lézeres eltávolítást. Megvakarja egy nyálas papírzsepivel, de csak még jobban összemaszatolja. Várj, ne mozdulj. Hallom, ahogy becsukódik a hűtő, majd visszatér egy palack Bonaquával. Kinyitom, kezébe adom. Máris érzem, ahogy a pezsgő szénsav lágyan lemarja a bőrömre égett stigmát.
