.svg)
Nézegettük „Petőfi poharát” 2023 augusztusában, a Kolozsvári Magyar Napokon, a kolozsvári Erdélyi Nemzeti Történeti Múzeum időszaki tárlatán.
Mert vannak a tárgyi emlékek; a mindenkori gyűjtők lelkesedésének, szorgalmának, ajándékozási gesztusának vagy kereskedő hajlamának – és persze az értékőrzés felelős gondolkodásának – köszönhetően. A tárgyegyüttesek többet mondanak, mint egy-egy különálló tárgy, és a 19. század utolsó harmadában létrejött, 1848-as magyar ereklyemúzeumokból ilyen néven már egy sem létezik. Más elnevezésű gyűjteményekben fellelhető egy-egy neves hadvezér, hadfi vagy politikus személyes tárgya, múzeumoknak továbbadott korabeli fegyver, levéltárakba áttett okmány, levél, rajz. A kutató képes belőlük esemény- és intézménytörténetet, kapcsolati hálót, kultúrpolitikai döntéseket rekonstruálni.
A talpas, festett díszítésű, zöld üvegpohár a magánembert idézi, nem a harcost. („Ebből ivott utoljára” – de hány pohárról mondják még ugyanezt mindenütt, ahol a 19. századi magyar szabadságharcnak van valamilyen pozitív jelentése?) A Petőfi-írásoknál mintha a halálnemre/életútra vonatkozó találgatások lennének ma népszerűbbek.
Az azonos mesterséget űzők céhekbe tömörültek valaha, és közösségi vagyontárgyaik sorába rituális tárgyak: céhbehívó (gyűlésbe szólító) „táblák”, céhzászlók, mestermívű korsók, tálak vagy poharak is tartoztak. Az 1848 márciusában forradalommal – az európai függetlenségi mozgalmak jegyében – kezdődött magyar szabadságharc törvény előtti egyenlőséget is követelt. Tekintsük ezt a zöld poharat közösségi jelképnek, a társadalmi remények szimbolikus edényének.
A „márciusi ifjak” bíztak egymásban, és valamiféle egységes szép, jó és igaz (akkor bizonyára kiterjeszthetőnek vélt) ideált fogalmaztak meg. A folytatás, bár eredmények is születtek, csoportos érdekellentétekről, nagyhatalmi politizálásról, polgárháborúról, megtorlásról, társadalmi fegyelmezésről, majd diplomáciai megoldáskeresésről szólt. Aztán nosztalgiázásról, történelemmé (történetekké) válásról.
A március a magyaroknál nemcsak a tavasz kezdete. Írhatunk míves emlékbeszédeket, csalogathatunk elő korabeli vagy emlékidéző tárgyakat a raktárak mélyéből, ha nem fogalmazunk meg a márciusi fjakhoz hasonlóan aktuális társadalmi-közösségi krédókat és célokat, követeléseket, főleg, ha ezekért nem állunk ki a fellobbanásokat követő időben is. A nyilvános, szabad információközlés ünnepe is nálunk a március 15.; a közösség számára is éltető (élhető) út keresése, megnevezése, követése. Nem a „megint beszélünk s csak beszélünk…” kiábrándultságé (bár ezek is Petőfi-szavak).
Tehát (ama 12 pontot aktualizálva): mit kíván a magyarság mai ifjúsága?
