antichthon
arccal a földnek szoríts magadhoz
az elvérző hegyek lábait lemossák
a könnyű záporok;
madaraim újból szállni fognak –
túl a síneken hagytam érintésem,
kikapartam magamból a múltat;
a föld sem elég már hogy kinyújtsam
karom
belezsibbadt zakóm zsebébe;
hiába kajtatok
lekéstem
arccal a földnek szoríts magadhoz
madaraim újból szállni fognak
életek élete
a világ peremén fekszem hátamon.
Párnám a föld. Hallgatom: szuszog.
Távolban tüzet rak apám.
Kiköhögi tüdejéből az esztergapadot.
Tápászkodom. Így lettem erős.
Felköhögöm gyomromból vérem.
Fölöttem isten könyököl.
Felállok a világ peremére.
Anyám mossa mossa tollaim.
A lúgos víznek tükrében ragyog.
Kérges tenyere jéghideg.
csak szállni akarok…
nehéz idők
egyre nehezebb cipelnem terhem
s egyre otthonibb minden gondolat
melyben úgy érkezem meg
hogy el sem indultam soha
állok idegen városok zajában
kiszáradt kopoltyúm recseg
s minden lélegzetvételemmel
érzem egyre kevesebb
és ősz van
ködösödik minden
falakhoz támasztom fejem
szívek dobognak falakban
és mellkasomban nincs szívem
és ősz van
nehéz idők
kirohadt fogak a járdán
veszettül tömöm pofámba
bárcsak egyet eltalálnák
isten ma is elfelejtett minket
még nevemen szólítasz –
létezem
a haldokló gyermek kezét nyaldossák
a macskák
dorombolva dagasztják a port
isten ma is elfelejtett minket
biztos valamelyik kapualjban várakozik
és méregdrága cigarettákat püffeszt
az égnek
majd megállunk lábai előtt és
szőrlabdákat hányunk elébe
még van erőnk
vonszoljuk egymást
beszűkült lábunk ereit elárasztja a tél
sem isten sem ember ma ketten vagyunk
a kivándorolt város nyirkos terein
még van erőnk beszórjuk arcunk a málló
falakkal
és minden zuhanásnál kitárjuk karjaink
és úgy csapódjunk a földbe mintha várna
hűvös járja át a házunk
ma falakká őszülünk
nézlek a kicsontozott télben
hűvös járja át a házunk
ajkad szilvakékben
tenyeremben parányi melled
két megsárgult kapor virága
próbálom szájamba venni
nehogy a rák megkívánja
ma hűvös járja át a házunk
nem fog senki elsiratni minket
remegve szorítlak magamhoz
a mondatvégi rímben