Siklódy Ferenc: Tulips With Wrought Iron
No items found.

Pethő Lorand versei

XXXIII. ÉVFOLYAM 2022. 04. (834.) SZÁM – FEBRUÁR 25
Siklódy Ferenc: Tulips With Wrought Iron

antichthon


arccal a földnek szoríts magadhoz

az elvérző hegyek lábait lemossák 

a könnyű záporok;

madaraim újból szállni fognak –

túl a síneken hagytam érintésem,

kikapartam magamból a múltat;

a föld sem elég már hogy kinyújtsam 

karom

belezsibbadt zakóm zsebébe;

hiába kajtatok

lekéstem

arccal a földnek szoríts magadhoz

madaraim újból szállni fognak




életek élete


a világ peremén fekszem hátamon.

Párnám a föld. Hallgatom: szuszog.

Távolban tüzet rak apám.

Kiköhögi tüdejéből az esztergapadot.


Tápászkodom. Így lettem erős.

Felköhögöm gyomromból vérem.

Fölöttem isten könyököl.

Felállok a világ peremére.


Anyám mossa mossa tollaim.

A lúgos víznek tükrében ragyog.

Kérges tenyere jéghideg.

csak szállni akarok…




nehéz idők


egyre nehezebb cipelnem terhem

s egyre otthonibb minden gondolat

melyben úgy érkezem meg

hogy el sem indultam soha


állok idegen városok zajában

kiszáradt kopoltyúm recseg

s minden lélegzetvételemmel

érzem egyre kevesebb


és ősz van

ködösödik minden

falakhoz támasztom fejem

szívek dobognak falakban

és mellkasomban nincs szívem


és ősz van

nehéz idők

kirohadt fogak a járdán

veszettül tömöm pofámba

bárcsak egyet eltalálnák




isten ma is elfelejtett minket


még nevemen szólítasz –

létezem

a haldokló gyermek kezét nyaldossák 

a macskák

dorombolva dagasztják a port


isten ma is elfelejtett minket

biztos valamelyik kapualjban várakozik

és méregdrága cigarettákat püffeszt

az égnek


majd megállunk lábai előtt és

szőrlabdákat hányunk elébe




még van erőnk


vonszoljuk egymást

beszűkült lábunk ereit elárasztja a tél

sem isten sem ember ma ketten vagyunk

a kivándorolt város nyirkos terein


még van erőnk beszórjuk arcunk a málló 

falakkal

és minden zuhanásnál kitárjuk karjaink

és úgy csapódjunk a földbe mintha várna




hűvös járja át a házunk


ma falakká őszülünk

nézlek a kicsontozott télben

hűvös járja át a házunk

ajkad szilvakékben


tenyeremben parányi melled

két megsárgult kapor virága

próbálom szájamba venni

nehogy a rák megkívánja


ma hűvös járja át a házunk

nem fog senki elsiratni minket

remegve szorítlak magamhoz

a mondatvégi rímben



Összes hónap szerzője
Legolvasottabb