Parancsolatok koncertje

A hagyományokhoz híven, szeptember utolsó hétvégéje újra a Temesvári Magyar Napoké lehetett, immáron a nyolcadik alkalommal. A Bánság központjának belvárosát betöltő, fesztiválhangulatot megidéző, ötnapos esemény, Temesvár kulturális fővárosi címéhez igazodva, idén kétszeresére növelte a rendezvények számát, azok pedig ugyancsak emiatt voltak még változatosabbak, mint az előző években.

A rendezvénysorozat 20-i nyitógálájának második felét már a sokszínűség jellemezte a Temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház Parancsolatok című koncertelőadásának köszönhetően.

A temesvári Román Nemzeti Színház színpadára megálmodott előadás egyik gerincét Cári Tibor zeneszerző – akinek a kulturális fővárosi év alkalmából már több koncertjét, előadását is műsorára tűzte a város –, ezúttal oratorikus műve alkotta, amely ötvözi a kortárs, klasszikus és elektronikus zenei világot. Farkas Wellmann Éva Parancsolatok című versciklusán pedig a színpadi szöveg alapszik, amely az Isten által hozott törvényekről folytat párbeszédet azoknak megalkotója és a lírai én között.

A tíz versből álló ciklus hangvétele profán, hiszen folyamatosan a kételkedést és az ellentmondást keresi, ám ugyanakkor mégis szakrális marad, mert nem tud megválni a bizalomhoz való visszatalálástól sem, amellyel az Isten felé fordul. Félve, óvatoskodón ugyan, de mind a tízszer megteszi. Újra és újra visszatérünk a Teremtőhöz.

A 21. századi létértelmező, számonkérő, kétségekkel teli magatartás leképezéséért a költő visszanyúl a zsidó-keresztény moralitás alapjait megfogalmazó kőtáblákhoz, „irányítása” alá helyezve így az időtlenséget.

Az előadás játéktere megegyezik egy szimbolikus „mennybemenetellel”, „megtisztulási folyamattal”, mert a színészek nem csak a nézőtér földszintjét, hanem minden emeletét használják a színpadon kívül is az Isten megszólításához vagy épp a nézők fentről való „kioktatásához”. Az erkély mindkét szintjének használata a játéktér vízszintes és függőleges terét is megnagyítja, már-már a templom szakrális környezetét is megidézi, amelyben elhangzik néhol egy-egy „istenkáromlás” vagy épp egy-egy imádság.

Aszalos Géza mint Isten hangja szólal meg először a színpadon, és elkezdődik a transzcendentális terek megteremtése, hiszen Farkas Wellmann Évának köszönhetően a bibliai sorok magasztosságából nem veszít az előadás szövege sem, sőt olyan érzést kelt, mintha a Bibliából, Mózes második könyvéből olvasnának fel nekünk. A költő óvatosan helyezi a jól ismert parancsolatok markáns szóösszetételeit körülbelül ugyanarra a helyre, mint ahogy a szent szövegben szerepel, így néha olyan, mintha tényleg a Könyvek könyve szólna hozzánk. Egy órán keresztül voltam tudatos istenfélő.

A költemények, avagy a törvények „muzeálisan pontos másolata” között szólalnak meg a középkori templomi kórust megidéző, latin szövegű oratorikus mű részei.

A társulat négy tagja, Borbély B. Emília, Magyari Etelka, Molnos András Csaba, Kiss Attila éri el, hogy szoprán, tenor, alt és bariton szólamokban emlékeztessenek egy antik dráma „a kar” szereplőire, hiszen úgy simulnak a versek hangulatához az énekek, mintha a költemények és a dallamok folytatnák egymás között a diskurzust: az irodalom és a zene „kérdezz-felelek”-et játszik.

Cári Tibort mint „Karvezető”-t értelmezem a színpadon, az öttagú vonószenekarral együtt pedig megtámasztják annak a kérdésfelvetésnek az intenzitását, amely előttük hangzik el.

Kölcsönösen segíti egymást a szöveg és a zene, ezért működik az előadás is. Egyik sem több vagy kevesebb a másiknál, ezért nehéz döntenem a színházi és a koncertelőadás megnevezések között, az alkotók pedig ezzel a fogással képesek a nézőt hallgatásra, figyelésre bírni „templomukban”.

Egy szertartásra hasonlít az előadás, amelyet „már láttunk” és jól ismerünk: a felsőbb hatalom kérdésköre, annak számonkérése, ha nem is naponta, de gyakran jellemzi az embert.

A parancsolatok témájával, a parancsolatok elmondásával, azok megvizsgálásával pedig a szertartás pontos neve is kirajzolódik: áldozatbemutatás. Valamit valamiért: magamat a válaszért. Ezért választják az alkotók azt, hogy egyszerűen csak kiállva vagy sétálva szólítsák meg az Istent: „felmutatják” magukat az ég felé, de csak a saját maguk által megformált lírai ént, senki mást.

A fényezés is kiemelkedően hozzájárul a hangulatok megteremtéséhez. Először is az erkélyeken, oldalsó páholyokban megjelenő költői hangokat meg kell világítani a sötét nézőtéren, ami már különleges hatással bír. Főleg akkor, ha pont valahol felettem beszélnek, amit csak a rájuk irányuló fénysávból tudok kivenni.

A színpadi fények a vers, illetve ének hangulatától függnek. Erre akkor figyeltem fel, amikor a „Ne ölj!” parancsolat alatt egész végig vörös színbe borult a színpad, vagy épp sötétzöldbe a „Ne kívánd a te felebarátodnak házát. Ne kívánd a te felebarátodnak feleségét, se szolgáját, se szolgálóleányát, se ökrét, se szamarát, és semmit, a mi a te felebarátodé” törvény alatt a Tokai Andrea által megformált lírai én kioktató, már-már gúnyos hangvételéhez igazodva.

Az előadás zenéjét a versciklus ihlette, a költemények valós beszédhelyzetté való alakítását és az ének feszes tartását a kérdésekkel és lázadással együtt pedig az előadás két alapvető eleme: a zenei mű és a költemény. Mindennek, ami a színpadon történik, ok-okozati összefüggése van, mindent értek, és mindent tudok.

Tudom, hogy templomban ülök, és nem színházban, értem a latin nyelvű zeneszöveget, még ha nem is tudok latinul, értem a Biblia sorait, pedig tudom, hogy nem a szakrális szöveget hallom.

‍

Temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház. Cári Tibor – Farkas Wellmann Éva: Parancsolatok. Zenekar: Cári Tibor – zeneszerző, zongora, billentyűs; Drăgălina Cristian Csaba – hegedű; Morăriță Eugen – hegedű; Mișcu Traian – brácsa; Szabó J. Attila – cselló. Énekesek: Borbély B. Emília, Magyari Etelka, Molnos András Csaba, Kiss Attila. Előadók: Aszalos Géza, Balló Helga, Czüvek Loránd, Éder Enikő, Hegyi Kincső, Lajter Márkó Ernesztó, Lőrincz Rita, Mátyás Zsolt Imre, Tar Mónika, Tokai Andrea.