Paradigmese

Árkossy István: BoschNem tudni, az árvaságból hogyan lesz otthon, de a titkok előbb-utóbb kiderülnek. Volt egyszer, hol nem volt. Pontosan ugyanott mondták, hogy azért volt valami, illetve nem is úgy volt. Amikor a gyermek gyermek volt, hiába mondták neki, hogy veszélyes. Hogy fiam, ne légy naiv, fiam, ne légy szemtelen. Fiam, ne hazudj. A tűz a régieknek is vonzó volt. Volt, nem volt, ez nem mentség volt. Háború biztosan volt.
Folyton-folyvást összegyűltek a vének, hogy megbeszéljék, kinek milyen igaza volt. Természetesen a háború miatt, ami mindig előbb volt, hogy ne lehessen dűlőre jutni nélküle. Előzni nem ugyanaz, mint előlegezni. Volt, aki ezt akarta, volt, aki azt. Vagy kisiklani a háborúból, olyan is volt, aki naphosszat ezen törte a fejét. És volt ama vének között egy, aki ezeket a köröket rajzolta, ide, a homokba. Ő mondta, hogy az se kell fájjon, ami fáj. Nem is volt egyéb baja. Azt mondják, szegény kicsit együgyű volt.
Aztán lóháton jött Paradigma. Vagyis először nem is volt lova, egyedül jött, fázva, árva gyermek volt, és rossz is. Aztán lett minden, ló, tűz, otthon, jóság, nagy családi album. Egy elfelejtett gyermek, aki ugyanazt a nevet kapta, megtagadta, haragra gerjedt ő, a kroniónok sarja. Ez egy nagyon régi történet, de úgy emlékszem rá, mintha tegnap lett volna. Nem tudni, az árvaságból hogyan lesz otthon, de a titkok előbb-utóbb kiderülnek. Ha eljön az idejük. Hazatérnek. Ez a haza, ez egy ismerős hely. Ide még visszatérünk.
A háború azért volt előbb, mert ha utóbb lett, akkor valamikor nem volt, ha meg nem volt, minek legyen. Persze, ez nem ilyen egyszerű. Egyesek szerint minden egy körben volt benne, és akkor nem volt háború, mert látszott minden, és nem zavarták egymás szemét. Akkor, úgy, keringve a körben, az újak is érthették a régieket, a régiek is az újakat, volt helyük, otthon voltak, elfértek, nem volt mit félteni. Aztán lóháton jött valaki. De szerintem ez is elég együgyű felfogás. Mert honnan jött az a valaki, és miféle vértől volt megrészegülve, ha minden egy körben volt, és a körön kívül semmi nem volt.
Nőtt-növekedett a gyermek, és sok fájdalmat okozott. Örömet is, de a háborúban nincsenek örömök, csak a fájdalmakat jegyzik. Az örömet nem mondják el, melyik az igazi, azt mindenki magának kitalálja. Ha nem találja ki, az az ő baja. Új fájdalmakat ma is milliószámra gyártanak. Van, aki kifejezetten szereti a fájdalmat, mert anélkül nem hiszi el magát se, mást se, olyan is, aki fél is az örömtől. Azok is ide tartoznak, nincs semmi a körön kívül. Mondják.
Nőtt-növekedett a gyermek, és frusztrált volt, fájt a véneknek, romlott volt a szemükben, és esendő. Nem olyan lett, amilyennek elképzelték hajdanában, a szerelem idején, ami egyesek szerint az egyetlen jó dolog a világon, de ha engem kérdezel, az is csak egy betegség. Nem olyan lett, amilyennek ő képzelte el magát, ami mások szerint kamaszbetegség, de ha engem kérdezel, az is csak szerelem.
Mindenesetre nehéz a körön belüli egyeztetés.
Zsugorodott a történelem, míg el nem tűnt, vénestül-gyermekestül. Azóta nem történik semmi. Amikor Paradigma meghalt, már jóideje dolgoztak ellene a hálátlan utódok. Volt egyszer, hol nem volt, igazuk volt. De amikor a gyermek megvénült, hiába mondták neki.
Csak az együgyűek törődnek bele a dolgokba. Csak a fájdalom nyelvén beszélnek a próféták, csak a tűz előzi meg a háborút. Ilyeneket is mondanak. De te ne hidd egy szavukat se.