Pár elegáns vonal – Janikovszky Éva emlékezete

A szavakkal bíbelődő személy akkor válik igazán íróvá, amikor megtalálja hiteles, összetéveszthetetlen és egykönnyen felismerhető hangját. Ezen a hangon tulajdonképpen egész lénye szól, teljes lényének rezgései kellenek ahhoz, hogy a senki máshoz nem társítható hullámhossz összeálljon. És az olvasók legtöbbször azt gondolják, könnyű neki, rátalált a hangjára, hát végül is nem olyan nagy ügy, akárki bepötyögheti írógépébe azt, hogy az úgy volt, hogy, vagy azt, hogy ha én felnőtt volnék, vagy azt, hogy mi a szerencse a bajban. Mennyire igaz és nem igaz ez az érzés! Valóban. Bárki bepötyögheti, éppen csak folytatni képtelen, úgy folytatni és arra folytatni, ahogyan és amerre Janikovszky Éva tette. Annyi szóval és csak annyi szóval elmondani, és ott megállni, pont ott, ahol a megmondás nem túl sok és nem is súlytalanul kevés, hanem éppen csak elegendő ahhoz, hogy a legtöbb józan, szemernyi logikával is megáldott ember beláthassa: hiába tud ő annyi mindent, ha egyszer semmit sem tud és hiába történt meg vele a világon létező összes hajmeresztő dolog, ha egyszer ebben és ebben kétségbeejtően tapasztalatlan.
Kiszaladt ujjaim alól a megmondás szó. Ha van valami, ami Janikovszky Éva világától igencsak távol áll, az éppen a megmondás. Írónk nem megmond, hanem elmond, felmond, előmond, bemond. Végtelenül szikár, szófukar szövegei hihetetlen mélységben és elképesztő egyszerűséggel ábrázolják a mindannyiunk életében felbukkanó jellegzetes karaktereket, a jólelkű nagyszülőt, a bizakodó szülőt, a pletykás szomszédot, a szorongó nagynénit, a gyámoltalan nagybácsit, a magabiztos tanítót, a rettenthetetlen főnököt, a fogyókúrázó turistát, és igen, a gyereket.
A totyogó kistestvért és a kotyogó nagyot. A nyughatatlan fiút és a nyugtalan lányt. A nagy kiskamaszt, a kis nagykamaszt, a síró gyermeket, nevető gyermeket, éhes gyermeket, torkos gyermeket. A bámuló gyermeket, kíváncsi gyermeket, életunt gyermeket, a felfedező gyermeket, fásult gyermeket, nyúzott gyermeket. A szétszedett és összerakott, kifordított, befordított, a szálló és a zuhanó gyermeket, mindig épp csak a megfelelő, épp csak a karaktert telibe találó, pár elegáns szóval. Egyáltalán nem olyan terjengősen, ahogyan itt előadódik.

Ám ehhez az elképesztően egyszerűnek tűnő bravúrhoz nyilván nem pusztán arra volt szükség, hogy a Móra Könyvkiadóból hazamenet a főszerkesztő asszony leüljön hű társa, Mercedes, az írógép mellé és minden szót egyenként jól megrágva bepötyögje legújabb bestsellerét, amit számtalan világ- és egyéb nyelvre fordítanak majd. Bár, lássuk be, ez a tevékenység az eredmény eléréséhez némiképp elengedhetetlen.
Nem lett volna önmagában elegendő, hogy Janikovszky (született Kucses) Éva Szegeden néprajzot, filozófiát, német és magyar irodalmat, majd Budapesten filozófiát, pszichológiát és társadalomtudományokat hallgasson. Ugyan miféle néprajz, filozófia, nyelv, irodalom és társadalomtudomány segíthet hozzá bárkit is ahhoz, hogy rájöjjön: nem a gyerekek buta felnőttek, kicsi felnőttek, hanem a felnőttek elbutult és óriásira nyúlt gyerekek. Igaz ugyan, hogy az írónő fiáról, Janóról mintázta könyvei gyerekhősét, akik a mintával egyetemben nőttek egyre bennebb a kamaszkorba, és amikor Janó felnőtt, Éva többé nem írt gyermekkönyvet.
Valószínűleg az sem lett volna önmagában elegendő a dicsőséghez, hogy a két világháború közötti békebeli korban a szegedi könyvesbolt kis emelvényén díszelgő pénztárgépénél sámlin olvasgató Évike buksiját többször is megsimogatja a paposan öltözködő, hófehér hajú Móra Ferenc, amire a nagymama szerint a kislány egyszer majd kétségkívül igen büszke lesz.
Nem lett volna elegendő Tallinn, Moszkva, London, New York, Zürich és a világ összes, a Gyermekkönyvek Nemzeti Tanácsának színeiben érinthető városa és repülőtere sem. A múzeumokból megőrzött prospektusok, a társalgási szótárak, útikönyvek, baráti levelek, mosolygós fotók sem lettek volna elegendőek, mint ahogyan túl sokat önmagában a beépített szekrénysor tetejéről az ember fejére pottyanó Stühmer fadoboz sem lendített volna az ügyön, egy évszázad elsárgult, anya gyöngybetűivel feliratozott fotóival, melyeken hiába írja, hogy Amálka néni, 1910, ha Éva nem tudja, ki ez a néni, miközben anya már rég nem él.
A Réber Lászlóval történt alkotói találkozás már lehet, hogy elég lett volna, nem véletlenül nevezi az írónő is élete különös nagy kegyének, hogy ezzel a hozzá hasonlóan tömörségre, egyszerűségre törekvő, a világot kellő humorérzékkel és iróniával szemlélő művésszel találkozhatott, aki aztán első és utolsó kötetét leszámítva minden könyvét illusztrálta a karaktert telibe találó, pár elegáns vonallal.
Minderre szükség volt, persze, mindez mégsem lett volna elég. Hanem arra a teljességre, az alkatrészek sokaságának arra a harmonikus működésére volt szükség, ami Janikovszky Éva jelleme és lelkülete, szíve és személyisége esetén összeállt, hogy megvédje őt a megmondástól, hogy átható tekintete ne zavaró, hanem világosító legyen, hogy az elé toluló forgatagból félelmetes biztonsággal kiválaszthassa a szükséges és elégséges egyszerűséget, ami a gyerek szívének annyira kedves.
A totyogó kistestvér és a kotyogó nagy, a nyughatatlan fiú és a nyugtalan lány, a szétszedett és összerakott, kifordított és befordított, szálló és zuhanó gyermek, a felnőtt mélyén meghúzódó, összetöpörödött és halálra fenyegetett gyermek szívének, akiről Janikovszky Éva soha, egyetlen percre sem feledkezett meg.
„Míg az ember boldog, nem elmélkedik a boldogság mibenlétéről. Nevet, a párjába karol, és megy. Vagy mérgelődik, dühöng, kibékül és megöleli. Szóval él. Amikor boldogtalan, akkor elméleteket gyárt. Például olyasmit, hogy talán más egész életében öt percig sem volt boldog, akkor mit akarok én, aki harminc évet szerelemben, boldogságban éltem? Jól hangzik, csak sajnos nem igaz. A boldogságot nem lehet bespájzolni. A boldogságot (no, adjuk alább: örömöt) újra meg kell keresni és meg kell találni.” (Janikovszky Éva, Másfél flekk a boldogságról, Felnőtteknek írtam, 1997.)