Papp-Für János prózaversei

Vásárhelyi Antal: A harmónia alapkövei I.

lehetőség

Itt állok előtted, remegek egy kereszt árnyékában, összekulcsolt ujjaim recsegő templomi padok, összeborulva görnyednek egymásra, mint a sír körüli idős asszonyok. Tiszta és hófehér az arcom, akár egy kavics, melyet évezredekig csiszolt a tenger s végül a talpam alá mosta. Tőled örököltem ezt a tisztaságot, tőled, akinek eddig csak a lehunyt szemhéját láttam, ahogy reszket a szemből érkező vakító fényben. Fogaim között tévelyegnek az imák, szám barlangjában koldus kéreget érthető szavakat, szemedbe nézek, akár egy gyermek játszótérzárás előtt, körmöm alá szorul minden magyarázat. Mi legyen az utolsó előtti válaszom? Az utolsót tudom, de ez még az előtte levő pillanat, egy olyan kis rés, ahol elbújhatok előled egy kis gondolkodásnyi időre. Csak ennyire van szükségem. Kérlek, add, hogy ebben a végtelen, kígyózó sorban az utolsó legyek. A többit magamra bíznám.

várakozás egy következőre

egy hirtelen visszanéző alak a sötétedésben. zárt üvegkalitkában vergődő pillangó. könnyező porcelán Szűz Mária a vitrinben. lábak alatt tócsává formálódó bűnbocsánat. miatyánk, üdvözlégy, majd újra miatyánk. ólomsúlyú templomajtó. keresztfegyelem. még most nem tudom, de holnap megváltanak, hát gyorsan előre engedek mindenkit a sorban. Uram! vedd le rólam gyötrő árnyékodat. saját súlyom alatt is megroppanok, nem tudok elszakadni egy kis időre sem a Föld vonzásától. halászni már elméletben tudok, de a vízen járással még hadilábon állok. (állok.) remélem, begyakorolható. olyan most ez az álom, mint egy sima vízfelszín, akár egy hártyavékony, frissen borotvált bőrfelület, ami alatt csupán centiméterekre vagyok, de ha valóra válik ez az álom, attól félek, nem tudok felébredni, amikor már csak egyetlen karcsapásra leszek az ébrenlét partjától.

visszafordulás

leszáll a köd, csak lassan nyeli el az útszéli fákat. bőröm alá bekúszik az árnyék, nehéz a vérem, akár a higany. fémes íz számban egy esti mese. anya hajába kap a szél, én a sál vagyok, ha vihar lenne, lehet, megfojtanám, de inkább ebbe halna bele, minthogy levenné. az utolsó előtti varjú felszáll a szántás közepéről, az utolsónak belőlem kellene felröppennie. nagy, fényes csőr az égen a repülés, a Hold lopott, földre esett dió, megroppan talpam alatt, mint egy véletlen eltaposott csigaház. miután engem is elnyelt a homály, eltapogatózok egy kilométerkőig, szuvas fog egy odvas szájüregben, de innen már belátható az a kereszteződés, ahol senki nem vár. amikor legutóbb találkoztunk, úgy reszkettem előtted, akár egy felvillanó feszület a remegő szembogárban.

‍