Papírvessző (Versek)

Papírvessző

               Papp Imre 65. születésnapjára

Tereli a felejtés sóhaja a

véletlen nyáját, hű pásztorkutya,

felköhögi a dörgő ég a reményt,

mielőtt még villámcsapással végleg

megsemmisül a paradicsom tiltott

almafája, mag nélküli gömbölyded

gyümölcsei akár az égitestek.

János játszik velük, mint egy artista.

Kézügyessége, egyensúlyérzéke

nem hagyja cserben, leesik az álla,

egy fiatal várandós hölgy a Földet

csak magának akarja, megkívánja.

‍

Trójai faló

‍

Trójai faló az emberi szív, a

világot akarja meghódítani,

pontosabban önmagát, saját testét,

gondolja magában János boldogan,

a nemlét aranykeresztjét hordva, és

megedzi minden rövidülés, sarok,

lassan, mint a tészta, a képkeret is

megkel, mikor pap nincs, bába is keresztel.

A meg nem írt sorközök kísértik hát

Jánost, rossz színben van, és halk léptekkel,

surranva jár, kérdés nem hagyja el a

száját, a válasz súlya összenyomná.

‍

‍

Csallóközi szerencse

‍

Jánost a szerencse próbára teszi,

a révhez érve, azonnal a kompra

szállhat, de egyre távolodik a túlsó

part, a Kis-Duna a lelkén szárad, de

János hallgat, lekoppintva a csendet,

bal kézzel alulról megkopogtatja

az eget, nem vár türelmet, árva és

fegyvertelen, mint a dacos gyermek,

akinek záratlan kapu a szája,

a kulcsát egy angyalka őrzi felhőn

szundikálva, átlátszó tiszta üveg

a vég, hogyha eltörne, visszasírnák.

‍

Anzix

‍

János mindenkinek csúfnevet ad, mert

senkinek sem tudja megjegyezni a

valódi vezeték- és keresztnevét,

aztán valahogy rájuk ragad a név,

leragadt nyelvvel ismételgeti az

Isten, sose volt még ilyen távol a

Paradicsomtól, pedig ő mindenhol

ott van, mindegyik versváltozatban, ha

nem így volna, nem érné utol magát,

még fülön csípné a kecskelábú, a

kalánfülű angyal, annak a keze

ragadós, mint a bojtorján, a bogáncs.

‍