Pangolin

Gheorghe Codrea: Krespel. Díszletterv J. Offenbach Hoffmann meséi című operájához, 1970-es évek
Borostyánba zárt szúnyogként egy kád kihűlt vízben fekszik. Ezer éve hallgatja a ventillátorok morajlását, zárt szemekkel is érzékeli a mesterséges világítást, ami a növényeket táplálja. Hamarosan lejár a tizenkét óra, a virágzási szakaszban a nátriumgázos lámpák fényének piros tartományát hasznosítják a kicsikék, aztán ugyanennyi folyamatos sötétségre van szükségük. Ilyenkor jön el az ő éjszakája, általában álmatlan.
Kihúzza a dugót, a víz a szokásosnál lassabban ereszkedik le róla, a lefolyó megint el fog dugulni. Addig fekszik a kádban, míg teljesen meg nem szárad, kiszáll, köntöst vesz magára és mezítláb elindul a fürdőből. Valójában csak egy WC és kád, egy csempézett zugban, a hálóhelye mellett, zuhanyfüggönnyel leválasztva. Valamikor raktárhelyiségnek használhatták az épületet, most kétezer tő, éppen virágzó marihuána növénynek és neki, a gondozójuknak ad otthont. Már nincs sok hátra. Ahogy végigsétál a sorok között, a gyantától elcsöppenő csúcsok erős, citrusos alapjegyű szagot árasztanak, kóbor szúnyogok ragadnak rájuk, némelyiket olykor teljesen beborítja az olajos matéria, ez a hasisborostyán. Legalábbis Dat szerint, akinek tegnap kellett volna jönnie a szokásos heti vizitjére. Persze, előfordult már az ilyesmi, mióta itt van. Ilyenkor a pesti srácokkal elfajulnak a bulik, és néhány napig eltart, mire újra összeszedi magát. Dat, az unokatestvére, itt született az országban, gazdasági egyetemre jár, magyar barátai vannak, magyar csaja. Nem aggódik, konzervből még egy hétre elegendő készlettel rendelkezett, viszont az édesség, néhány csomag gumicukrot leszámítva, elfogyott, pedig arra nagyobb szüksége van, mint bármire. Ellenőrzi a lámpák időzítőjét, még fél óra villanyoltásig. Tápanyag-kiegészítőt már nem kell adagolnia az öntözőrendszerbe, az érés utolsó hetében jártak. Korábban lecsippentett pár csúcsot, hogy ha megérkezik Dat, majd megkóstolják a termést, játszanak a Playstationon, sört isznak és mesél Vietnámról, ahol az unokatestvére egyszer járt életében, ötévesen, akkor találkoztak először. Nem jött, így kénytelen volt egymaga letesztelni a szárítmányt. Bekapcsolta a tévét, amit csak játékra használt, Dat ugyan adott dévédéket, amiket a konzol lejátszott, csak már unásig nézte az összest. Pornót szintén hozott, eltöprengett rajta egy percre, talán azt néz. Ám nem tudta kiverni a fejéből a sötét dolgokat, ha Vietnámra gondolt. Keserűség tört rá, megjelent előtte az anyja arca. Pillanatnyilag úgy áll a helyzete, hogy nem láthatja többet. Otthon körözték, illegális állatkereskedelem miatt. Kiszöktették az országból, a börtönt csak ezzel kerülhette el.
Egy befolyásos kínai kereskedőnek készítették elő a szállítmányt. Míg apja a hímeket nyúzta, Van a nőstény tobzoskákkal foglalkozott. Filéző késsel az összegömbölyödött állatok tarkójának pikkelyei alá nyúlt, majd egy erős szúrással kioltotta életüket, az elernyedt testek hasát felvágta és sértetlenül kimetszette belőlük az embriókat. A nyúzást az apja folytatta. Ötszáz dollárt adtak egy kiló embrióhúsért, a pikkelyért meg kétszázat. Úgy emlékezett, pontosan a huszadik magzatot tette a sötétkék műanyag ládába, amikor rájuk törtek a rendőrök. Feltúrták az egész házat, a fagyasztókból lefoglalt és az éppen feldolgozott tetemek elegendő terhelő bizonyítékként szolgáltak ellenük. Minimum tíz év börtön fejenként. Bőgött, akár egy taknyos kölyök. Zokogva, bilincsben ült a saját konyhájukban, amikor az egyik rendőr mögé lépett és levette róla a karperecet. Véres, magzatmázas kézzel törölte könnyeit értetlenül nézve a nyomozóra. – Apád kifizetett. Fuss el, fiú, ne lássalak soha többet! – üvöltött rá. – Köszönöm – dadogta Van, és kiszaladt a házból, egyenesen a nagybátyjához, az egyetlen tisztességes emberhez a családjában. A rendelője felett bújtatta egy hétig, míg eljöttek érte a kínai kereskedő emberei. Felvették a kapcsolatot a magyarországi bácsikájával, majd elvitték Hanoiba, aztán hamis útlevéllel mint kínai állampolgárt, feltették egy gépre, Isztambulban átszállt egy másikra, majd a budapesti reptéren már vártak rá. Beültették egy kocsiba, ahol húsz év után újra találkozott a bácsikájával és az unokatestvérével. A fővárosból annyit látott, amit a könnyes szemei és a sötétített üvegek engedtek, közben meghallgatta, milyen jó helye lesz, újrakezdheti, pénzt fog keresni, jó munkát találtak számára.
Az utolsó zacskó gumicukrot eszi meg. A fű földszerű, pézsmás utóíze keveredik a mesterséges édességgel, nyála besűrűsödik, émelyítő, mintha pikkelyes emlős vére fröccsent volna a szájába. Vizet tölt magának egy pohárba, visszadől az ágyra, ismét rágyújt. Aludni fél, csapdában érzi magát, rabtársai szúnyogok. Hanyatt fekve az arcára pereg a bealudt spangli hamuja. Az álomba ájulás mezsgyéjén elveszti egyensúlyát. Valahol, egy teljesen idegen országban, a semmi közepén rátörik az ajtót, kiviszik a napfényre, az arcát a langyos földre nyomják, rátérdelnek a hátára az érthetetlen magyar nyelven ordibáló kommandósok. A hatóságok kiadják Vietnámnak. Majdnem úgy alakul, hogy megbűnhődhet, és megbocsájtást nyer, láthatja az anyját, szólhat hozzá. Azonban szavai nem jönnek, olyan némaság támad, amilyen némaság csak egy halott tobzoska méhében lehet. Felriad, a ventillátorok három óránként leállnak, visszatérnek érzékei, még mindig nyomasztóan egyedül van. A raktárépület ráomló csendjét a gyantába ragadt szúnyogok reménytelen zümmögése, sötétjét pedig a lenémított pornó fénye töri meg. Kint megáll egy kocsi.


Barcsai László 1988-ban született Miskolcon, jelenleg is ott él, kulturális és irodalmi szervezőként dolgozik. 2008 óta publikál, az Orka Csoport és a Slam Poetry Miskolc alapítója.