Ősz, idegenben

Ármos Lóránd Nagykárolyban született, Budapesten élő, immár háromkötetes szerző, akinek legújabb kötete A kilternani ősz címet viseli. Ennek verseit olvasva furcsa érzésem támad, és az lesz a benyomásom, hogy a költő nem verseket, inkább ciklusokat, sokkal inkább kötetet írt. Meglepő az erős alkotói tudatosság, amivel könyvét felépíti, és egységes, jól határolt tematikai íveket ír le. Versei az otthonkereséssel járó vívódásoknak és egy mozgalmas életút állomásainak lelki aspektusait vizsgálják, hiteles és megszívlelendő üzenetet hordozva többek közt a mai fiatal és középkorosztály számára.
A kötet három ciklusra tagolt, és az első a Sirály címet kapta. A kötetrész verseinek legjellemzőbb motívuma az úton levés, a szabadság, a boldogulás, az otthon keresésének fárasztó dinamizmusa. Összességük bevezetője és egyben érzelmi konklúziója annak az életútnak, aminek egyes emlékeit a szerző a következő két ciklusban foglalja versbe. A szabadságvágy (egyéni és művészi) megfogalmazása fontos szerepet kap itt, és bár a téma veszélyes a nehezen elkerülhető közhelyek miatt, a fogalom megszemélyesítésével meglepően erős, kifejező sorokat produkál a szerző: „Szabadság, drágám, indulhatunk! / Az út, amit veled bejárok / – vége a mellébeszélésnek –, / izgatóbb, mint a változások.” (Eljön a nap); „mert a szabadság szép szerető, / és nincs más boldogság, csak a teste” (Nem bánok semmit). A fejezet címadó költeményében pedig Ármos Lóránd a madarak szárnyalását, pontosabban a sirályt választja a fogalom szimbólumául. Ezzel mély irodalmi hagyományokhoz nyúl vissza, gondoljunk akár Baudelaire Albatroszára, Csehov Sirályára, vagy – Ármoshoz időben és térben is közeledve – Kányádi Sirálytáncára. Különös érvényt szerez a kötetrész verseinek az a költői attitűd, amely intenzitásával nemcsak nagy bizonyossággal állítja igazát, de egyenesen kinyilatkoztat: „Eljön az ideje a megtisztulásnak”, „A szabadságnak malmai vannak, / azok forgatják a legszebb meséket” (Eljön a nap); „Az újrakezdésnek is van romantikája: / az ígéret földjén bármi megterem” (Az újrakezdés romantikája).
A kötet második ciklusa A kilternani ősz, az itt szereplő versek jellemzője, hogy mindegyikük a szerző Írországban töltött éveit idézi. A versnyelv melankolikusabbá és prózaivá válik, a táj- és helyzetleírások már nem minden esetben férnek kötött strófai szerkezetbe, megjelenik a szabadvers. Az előző kötetben, az Apám a Holdigban külön kötetrészt kapott szerelmi tematika itt már csupán két vers erejéig bukkan fel (Nadin dalokat, Zs. van), a magányérzet kap nagyobb hangsúlyt, és a környezettől való elidegenedés. Jó példája ennek a Harmincöttel című vers, melyben az évek múlásával és a szinglilét kilátástalanságával szembesülő szerző rájön: az idegen tájon legfeljebb a boldogulást találhatja meg, de nem a boldogságot.
Az emlékeid pelyhes dunnák nevet viseli az utolsó kötetrész, és a címadó vers kapcsán szeretnék kitérni Ármos egy érdekes címadási technikájára például azért, mert az pályakezdő költők gyakori problémája szokott lenni. A szerző úgy emel ki a vers kontextusából névadási céllal szintagmákat, mondattöredékeket, hogy azok értelme megváltozik és többletjelentéssel bírnak. Az előbb említett címet a következő mondatból emeli ki: „Az emlékeid pelyhes dunnák / alatt szuszognak, hagyd aludni őket.” És így jár el a következő vers esetében is: „Nadin dalokat írt, / énekelt, és várt rám” (Nadin dalokat).
A harmadik ciklus darabjai az emlékezés verseinek nagyon szép példái, és bizonyítékai annak, hogy a természetközelben szocializálódott lélek nem urbanizálható. Az élet forgatagában megfáradva a szerző emlékei közt kutat, és ilyenkor lírai énjét a gyermekkor idealizált vidéki környezetébe helyezi. Nem véletlen, hogy a kötetben legtöbbször, szám szerint hétszer előforduló motívum a kert, illetve hat alkalommal szerepel benne a rét mint az emlékezés virtuális közege.
A ciklus formailag is sokszínű, kötött versszakok és szabadversek váltják egymást (a Hallgat a károlyi állomás című költeményben a központozást is elhagyja), valamint a Bácskai hexameterek szabályos hatmértékű soraival Ármos Lóránd bizonyságot tesz arról, hogy az antik formákat, az időmértékes verselést is jól ismeri. Ebben a fejezetben, a Kertet című műben folytat a szerző dialógust két pályatársa, Farkas Wellmann Éva és Bálint Tamás egy-egy verssorával, azokkal foglalva keretbe költeményét. Így pedig – szándékosan vagy sem – megkönnyíti az elemző számára saját maga elhelyezését az erdélyi irodalom fiatalabb, a kétezres évek után az Erdélyi Híradó Előretolt Helyőrség Könyvek sorozatában jelentkezett szerzőinek sorában.
Elek Tibor egy 2009-ben elhangzott előadásában, mely az erdélyi irodalomról szólt, kifejtette, hogy – többek közt – Ármos Lóránd esetében is tart attól, hogy nem lesz képes kivonni magát a sorozatszerkesztő Orbán János Dénes „részben felszabadító, inspiráló, részben megkötő hatása alól”, és úgy tartja, a szerzőnek „kifejezetten küzdeni kell(ene) a saját, szuverén költői világ megteremtéséért.” Azt gondolom, Ármos Lóránd kiérdemelte ezt a szuverenitást, hiszen A kilternani ősz letisztult nyelvezetű, megkapóan szép verseivel érvényes, saját jogú költészetet teremtett, ami egyéni színt és értéket képvisel a sokszínű rengetegben – kortárs magyar irodalmunkban.


Ármos Lóránd: A kilternani ősz. Erdélyi Híradó Kiadó–Fiatal Írók Szövetsége, Kolozsvár–Budapest, 2016.