Ősök, nézők, két vigasztalás között

Nem tehetünk mást, ősvigasztalunk, vigasztalást keresünk az ősöknél, vagy ha nem lelünk közvetlenül az ősökhöz vezető útra, akkor még mindig segítségünkre lehet a tánc, a zene, a tárgyak, amelyek a hagyományhoz, az ősökhöz kapcsolhatnak, közelíthetnek bennünket.

A Béres László rendezte kolozsvári Ősvigasztalás is akkor tud működni, akkor működhetne igazán, amikor rálel ezekre a kapcsolatokra. Aki a kapcsolatokra rálel, annak már nincs szüksége vigasztalásra, hiszen ennél jóval többet kap, az átélést, a folyamatban való részvételt, a lendületet, a célt, a célra vivő akaratot és erőt. Mindezeket azonban csak kevesek kapják készen, lett légyen szó drámaíróról, rendezőről, színészről vagy a közönség bármely tagjáról.

Szöveg szerint a színpadon zajló események 1900-ban kezdődnek el, majd a következő év nyarán folytatódnak, tehát több mint száz évvel ezelőtt, több mint húsz évvel a sokáig elveszettnek hitt első Tamási-dráma megírása előtt. Mindenképpen, már a kolozsvári drámapályázatra beküldött szöveg megírása előtt is gondolhatott arra Tamási, hogy valamiféle időtávlatot érzékeltessen, jelezze a nézőnek, hogy itt egy letűnt, emlékeinkben is csak töredezetten élő világgal szembesülhet.

Misztériumdrámának is tekinthetnénk a szöveget, melynek törekvéseit Lorca drámáival szokás olykor egybevetni, miközben közelebbi példákat is találunk, ami azt mutatja, hogy nem csupán a távoli spanyolhonban, de az erdélyi tájakon is fontos volt a tűnőfélben lévő hagyomány megörökítése, annak újraértelmezése. A múlt század húszas éveiben írja meg Lucian Blaga a Manole mester (Meşterul Manole) című drámáját, amely a két világháború közötti időszakban a sétatéri színpadon is bemutatásra kerül. Tamási tehát már első drámája megírásakor ráérez a korhangulatra, arra, hogy egy ilyen típusú drámának volna létjogosultsága az erdélyi, a magyar színpadokon. Más kérdés, hogy ez a lehetőség kihasználatlan marad, miként az avantgárd drámatörekvések is, lásd Déry Tibor Az óriáscsecsemőjének sorsát…

Létjogosultsága lett volna tehát egy ilyen drámamodellnek, most is megtalálhatná közönségét, hiszen a lírai hangvételű és szerkezetű drámák, előadások fel-feltűnnek a Kárpát-medencében, nem sokkal az Ősvigasztalás bemutatója előtt láthatta a kolozsvári közönség a Vidnyánszky Attila által rendezett Csíksomlyói passiót, ami ugyancsak a misztériumjáték mai újraértelmezésének lehetőségeit kívánja kiaknázni.

Adott tehát egy szöveg, amely a halálhoz való hagyományos viszonyulást, annak rítusait mutatja be, másfelől a hagyomány és a modern világ, a „nadrágos ördögök” közötti konfliktust. Itt a nadrágos ördögök világának megjelenítési módja által hozza egészen közel napjainkhoz Tamási drámáját a rendezés, miközben az előadás egésze mégiscsak a hagyomány egyfajta átörökítése mellett teszi le voksát.

Az álarcban táncolók koreográfiája, a Cári Tibor által létrehozott zenei világ úgy hoz elénk egy „régi”, talán sosemvolt világot, hogy abban túlzás, erőltetettség nincsen. A színészek jól táncolnak, ahogy ez színészektől elvárható, úgy énekelnek, ahogy ez színpadra lépő előadóművészektől elvárható – és semmi több. Dicséret ez, mert a semmivel se több itt teljesen helyénvaló, az előadásban hangsúlyosan jelen levő zene és koreográfia csupán az egyik eleme a produkciónak, egy olyan dráma színrevitelének, ahol a párbeszédek minden elemének súlya van, és éppen ezért a szavakat, mondatokat kísérő minden gesztusnak, mozdulatnak is.

A nagyszínpadra helyezett forgószínpad közepén levő kereszt üregéből isznak egyes szereplők, és már ez is olyan apró, ám jelentéses részlet, ami az egész előadás értelmezése szempontjából fontos lehet. A hagyomány mostani, előadásbeli forrása a kereszt. A kereszt az összekötő elem, amely a különböző hagyományok közötti kapcsolatot mégiscsak megteremti. Innen, a kereszt üregéből magunkhoz vizet véve juthatunk el az ősvigasztalás egyik formájához és távolodhatunk el tőle a mámorban, amikor a túlzott borfogyasztás a rosszul használt vigasztaló gyilkossághoz vezet. Minden a kereszt, tehát a jézusi tanítás közelében történik. A hagyomány, a régi hit, a tűzimádás és az ezzel összefüggésbe hozható rítusok e központi szerepet játszó kereszthez képest szükségszerűen peremre sodródnak, pedig a kereszt megengedő, elnéző a régi hagyománnyal szemben. Csorja Ambrus hamvait a kereszt mellől gyűjti össze Csorja Ádám, mintha ezzel is jelezné a rendezés, a két világ békésen elférhet, elférhetne egymás mellett, ha nincs a „nadrágos ördögök”, a kívülről érkezők, a hagyományt nem tudók és azt nem is tisztelők valóság­show-világa, ahol a rituális gesztusok rég nem számítanak.

Az, ahogy Csorja Ambrus (Orbán Attila) karjaiból hirtelen, de nem leomlón, inkább ránduló darabosan megy ki minden erő, távozik az élet, egyetlen gesztusba süríti Csorja Ambrus egész addigi életét. Az, ahogy ülve hal meg, egyik pillanatról a másikra, a további eseményeket, Csorja Ádám (Bogdán Zsolt) további cselekedeteinek gyorsaságát is magyarázza, miként azt a dramaturgiai módosítást is, hogy a halottat nem az ágyával együtt húzzák ki a színről, hanem úgymond saját lábán távozik. Ez a saját lábon távozás pedig azt a lehetőséget is felvillantja, hogy akik maszkban és álarcban járnak, akiknek arca már merev és mozdulatlan, ugyanolyan halottak, mint a hajdani, a nagy erejű Csorja Ambrus, az utolsó, aki még kapcsolatban áll a hagyomány forrásaival.

Más hagyományok is felbukkannak az előadásban, a halottsiratásé, a közös imáé, a katonának álló legények táncáé. Mindezek segítenek, segíthetnének abban, hogy a Tamási szövegében rejlő utalásokat, a mindenkori hagyomány jelentőségét, a megőrzés fontosságát megélhessük, átélhessük.

Ez lenne a tétje az előadásnak, ahogy a hagyományról való tudás szintjei megjelennek benne, és a hagyományhoz való viszonyulás okán látjuk, ahogy a hagyományt továbbvinni kívánó Csorja Ádám (Bogdán Zsolt) gesztusai, mozdulatai egyre szűkebb mozgástérben zajlanak, hogy a Gálfi Bencével (Kiss Tamás) való összecsapásában a két felemelt kar mintha e harcos mozdulat közben is inkább a törzshöz, a földhöz kívánna közeledni (ami meg is történik később); ahogy a Jegyző (Farkas Loránd), a hagyományt tagadó szeme valósággal kiugrani készül a koponyából, miközben a tekintet kétségbeesetten keres bármiféle kapaszkodót, Botár Márton (Dimény Áron) pedig önnön korábbi lénye mélyére hull, mintha valamiféle belső, lángra lobbanni már nem képes belső tűz változtatná hamuszínűvé nemcsak az arcát, de a befelé és kifelé figyelni egyaránt képtelen tekintetet is.

A hagyomány megjelenítődik és el is pusztul, hiszen a törvény, az új világ emberei számára a „hammas” szó már idegen kifejezés, nevetség tárgya.

A hagyomány modern hétköznapokba fúl – töredékek vagyunk, kesernyés humor gazdái, érezheti a néző. Ez lehetne az előadás célja, és ez az előadás eredménye is.

Ez az eredménye, ugyanis az előadásban azért is válik annyira fontossá egy-egy önmagában is megálló gesztus, mozdulat, jól megvalósult jelenetsor, mert a számos jó vagy legalábbis elfogadható ötlet, terv, ív nem ér össze, nem kovácsolódik egységes egésszé. Vigasztaló, hogy az Ősvigasztalás fontos az előadás létrehozóinak, vigasztaló, hogy a bemutatón egy elfogadható előadást láthattunk, de a néző mégis ott marad e két vigasztalás között, katarzis nélkül, a kereszthez közel, mégis megváltatlanul.

Kolozsvári Állami Magyar Színház. Tamási Áron: Ősvigasztalás. Rendező: Béres László. Szereplők: Bogdán Zsolt, Orbán Attila, Román Eszter, Dimény Áron, Kiss Tamás, Farkas Loránd, Laczkó Vass Róbert, Sinkó Ferenc, Marosán Csaba, Gedő Zsolt, Ábrahám Gellért, Fazakas Hunor, Tulogdi Botond. Zenészek: Antal Attila, Gyenge Zoltán Balázs, Tatár Enikő. Díszlet- és jelmeztervező: Bocskai Gyopár. Zeneszerző: Cári Tibor. Koreográfus: Bokor Attila. Rendezőasszisztens: Fogarasi Alpár. Előadás-vezető: Albert Enikő, Böjthe Pál.

‍