Oscar Wilde hatása Magyarországon

„Ady fejlődésének hármas ritmusát szerelmi lírájában is meg lehet találni. Első korszakában a Léda-zsoltárok a végzetes, nagy szerelem változatait hozzák. (...) halálvágy a szerelemben, csók az ájulásig, gyötrő önismerés: „híven sohase szerettem”, és az örök kielégületlenség Hágár-oltára – mind-mind a modern szerelem egész haláltánca benne van ezekben a versekben.”

(Szerb Antal)

„Olyan ember voltam, akit jelképes kapcsolatok fűztek korom művészetéhez és kultúrájához. (...) Átformáltam az emberek gondolkodását, új színt adtam a dolgoknak. Fölajzottam a század képzeletét, körülöttem mítoszok és legendák támadtak.”

(Oscar Wilde: De Profundis)

Oscar Wilde, a nemzete által előbb istenített, majd kitaszított művész 1902-ben Szilágyi Gézának a Magyar Géniuszba készített cikkével kezdte meg biztos jelenlétét a magyar irodalmi életben. A XX. század elején valóságos Wilde-kultuszt figyelhetünk meg hazánkban. Elsősorban Adyra, Kosztolányira, Babitsra gyakorolt hatását említhetnénk meg, akik nemcsak egyes műveik stílusában hordozták üzenetét. Ady szecessziós korszaka számos párhuzamot feltételez Wilde stílusával. Elég, ha a Léda-versekre vagy a párizsi ciklusra gondolunk. A bűnös, romlott, bajt hozó asszony, az ambivalens, romlást és fájdalmat okozó szerelem, a csókábrázolás kísértetiesen hasonlít Wilde Saloméjára, aki halált hordozó femme fatale. A színek, illatok, hangok, a jelzők gazdagsága Wilde sajátjai voltak, de Adynál és Kosztolányinál is találkozhatunk velük. Dorian Gray és Esti Kornél az alteregó segítségével egymás irodalmi rokonaivá váltak, az Aranysárkányban a wilde-i neveléspéldázat is megjelenik, csakúgy, mint Babitsnál. A görög szerelem ábrázolása szintén Babitsnál fedezhető fel, aki Wilde legjelentősebb fordítójává vált Kosztolányi mellett. Tanulmányom Oscar Wilde születésének 160. évfordulója apropóján a művész magyarországi jelentőségének ábrázolása mellett Ady Endre művészetére tett meghatározó hatását vizsgálja, melyet számos idézet is alátámaszt.

Oscar Wilde 1854. október 16-án született Dublinban egy orvos és egy költőnő második fiaként. Szülei, kiváló nyelvérzékét, memóriáját, valamint beszédkészségét felismerve, a legjobb iskolákba küldték tanulni. Öltözködése feltűnő volt, a sportokat nem kedvelte különösebben, inkább a művészetek vonzották. Előbb a dublini Trinity College-ban, majd Oxfordban tanult. A görög és a latin nyelv mellett Wilde irodalmi szinten tanult meg franciául, szépen beszélt németül és olaszul is. Bár kiváló tanuló és több díj nyertese volt, különc természete miatt egyetemi évei végén nem kapott tanári kinevezést. Amerikai és párizsi útja után megnősült, s cikkei mellett gyermekeinek írt csodálatos meséket, esszéket, majd úttörő hatású regényét, a Dorian Gray arcképét. Kitűnő vígjátékai és drámái hamarosan utat nyitottak számára a siker és a hírnév felé, mely végül 1895-ben egy fiatal lorddal, Alfred Douglasszel folytatott viszonya miatt tört ketté. A fiú apja provokálta őt egy neki címzett névjegykártyával, aminek következtében Wilde Bosie unszolására becsületsértési pert indított ellene. Queensberry magándetektíveket fogadott fel, aki hamar kiderítették, hogy Oscar Wilde-nak számos fiatal férfival volt viszonya az évek alatt. Ezt követően a Korona indított ellene pert 1895. április 26-án. A per végére Wilde-ot tisztázták a megrontás vádja alól, de döntés ügyében csak a harmadik per során született. Bűnösnek találták és 2 év kényszermunkával súlyosbított börtönbüntetésre ítélték, melynek letöltését a pentonville-i börtönben kezdte meg embertelen körülmények között. Barátai végül elintézték, hogy átszállítsák Readingbe, ahol életkörülményei jobbak lettek. Anyja időközben meghalt, gyerekeit többé nem láthatta.

Szabadulása után újra együtt volt Bosie-val, de útjaik hamarosan szétváltak. A börtön végleg megölt benne valamit, hazája nem fogadta be többé. Sebastian Melmoth álnéven utazgatott Párizsból Caprira, Szicíliába, Rómába, Svájcba. Anyagi gondjai voltak, csupán barátai segítettek rajta kisebb összegekkel. A megváltó halál 1900. november 30-án jött el érte a párizsi Hotel d’Alsace-ben. Barátai kísérték utolsó útjára a bagneux-i temetőbe. Műveit ettől kezdve adták ki újra, 1908-ban pedig egy ismeretlen személy kétezer fontot adományozott arra a célra, hogy egy Wilde-hoz méltó síremlék készüljön neki a Pére Lachaise temetőben. Jacob Epstein monumentális emlékművét azóta számos turista keresi fel minden évben, valóságos zarándokhellyé vált. Életéről több film is készült, ezek közül a legismertebb Brian Gilbert 1997-es alkotása Stephen Fry és Jude Law főszereplésével. Műveit azóta számos nyelven és kiadásban adták ki, filmesítették meg, szelleme számos művészt ihlet meg azóta is, elég, ha csak a már említett Stephen Fryra, Derek Jarmanra vagy David Bowie-ra gondolunk, de sokan a queer első valódi megjelenését is neki tulajdonítják.

Művészetében felfedezhetőek nemcsak az esztétizmus, hanem a szecesszió, a dekadencia, a szimbolizmus és a l’art pour l’art elemei egyaránt. Meg kell említenünk még Walter Patert és John Ruskint is, akiknek művészete nemcsak Wilde-ra, hanem hazánk számos művészére is hatással volt. A szecesszió nyomait főként Ady Endre, Bródy Sándor, Csáth Géza, Kosztolányi Dezső és Reviczky Gyula munkásságában fedezhetjük fel.

Wilde halála után sorban láttak napvilágot műveinek fordításai, s ebből hazánk sem maradhatott ki. a fentebb már említett 1902-es, Szilágyi Géza által írt cikk fordította először a figyelmet a kivételes szerző felé. A számtalan csodálattal és tisztelettel teli írás között akadt néhány bíráló jellegű is. Ilyen volt Szász Zoltánnak a Nyugat 1903-as 12/13. számában megjelent írása, melyben meglehetősen felháborító hangnemben nyilatkozik a méltán híres és máig követett művészről.

„Apja egy iszákos kéjenc volt, anyja pedig egy politizáló és szépíróskodó hisztérika. (…) Első híressége, vagy inkább hírhedtsége legalább öltözködési és viselkedési bizarrságokhoz fűződik. (…) Mikor két év múlva kikerült a börtönből, hotelről hotelre kellett mennie, mivel sehol se kapott lakást. El is hagyta Angliát s egy francia tengerparti városban s végül Párizs egy hotel garnijában húzta meg magát. Itt is halt meg. Züllve és erőtlenné züllötten öngyilkosságot követett el.”

A fenti megállapítások nemcsak sértőek, hanem zömében valótlanok is voltak, hiszen apja nem volt iszákos, Wilde élete végén nem lett öngyilkos. Szerencsére a kritikák túlnyomó része egyáltalán nem mutat hasonlóságot Szász Zoltán nézeteivel. Ugyanebben az évben mutatták be a darab magyar változatát a Nemzeti Színházban, melyet a Dorian Gray arcképe követett. Ezeket számos Wilde-vígjáték és drámája, a Salome követte. 1911-ben Babits Mihály Charmides-fordítását közölték a Nyugatban, melyet 1916-ban az Ave Imperatix követett. Ugyanebben az évben megjelentek Wilde versei Babits fordításában. 1921-ben Tóth Árpád csodálatosan fordította le A readingi fegyház balladáját, melyet egy évvel később számos Wilde-mű követett.

Wilde kapcsán fontos megemlítetnünk a magyar irodalom és közélet egyik furcsa, vitatott figuráját, Rozsnyay Kálmánt, aki 1872-ben született Van der Hoschke néven, színészként viszont a „Sydney Carton” álnevet használta. Rozsnyay Angliában nagyon közeli barátja lett Wilde-nak. Szeghalomra hazatérve számos relikviát hozott magával, többek között Wilde íróasztalát és fotográfiáit is. Eleinte jó barátságban volt Wilde legnagyobb hazai fordítójával, Kosztolányi Dezsővel. Később azonban Rozsnyay és Kosztolányi között több vita is felmerült az egyes Wilde-fordítások kapcsán. A kalandos életű Rozsnyay Sydney Carton néven 1911-ben adta ki Jegyzetek Oscar Wilderól című kötetét, valamint ugyanebben az évben, saját nevén Wilde Vera, a nihilista lány című drámájának fordítását.

Kosztolányi Dezső időközben Wilde egyik legfontosabb hazai tolmácsolójává vált. Már fiatalon megismerhette a Dorian Grayt és Walter Pater munkáit. Lefordította Huysmans könyvét is 1921-ben, mely Wilde-nak is nagy ihletője volt, és meg is jelenítette a Dorian Gray-ben, mint a bűn „sárga könyvét”. 1923-ban a Dorian Gray Kosztolányi Dezső fordításában jelent meg magyarul. Ugyanebben az éven jelent meg a befejezetlen dráma, A szent parázna és a Firenzei tragédia, majd a fentebb sokat elemzett Salome is magyar fordításban.

*

Ady Endrét Tóth Béla, a konzervatív költő, Tóth Kálmán fia többször is bírálta Wilde ürügyén. Ady modernségét bárgyúnak, banálisnak állította be, s egyúttal Wilde stílusát is támadta: „Az Oscar Wilde színdarabjai rosszak; de csodálatosak bennük az elmés mondások. Minden alak aforizmákban beszél. S ez a nagyszerű, a világraszóló. Ezt hirdetik a vájldisták.” „Az ilyen adyendreségekre mi öregek, ha csúfolódni akarunk, azt mondjuk, hogy bennünk van a hiba...”

Mindezek ellenére Ady, a haladás és a modernség költője, továbbra is tisztelte Wilde-ot. A legfőbb hasonlóságot Wilde és Ady művészetét illetően a démonikus asszonyfigurák jelenlétében találtam. A szfinxek, démonok, vámpírok ebben a korban nagyon gyakran megjelenő figurák, a szecessziós, dekadens irodalom mind Angliában, mind Francia- és Németországban hemzsegett tőlük. Wilde verseiben is találkozhatunk ilyen nőkkel. Egyik költeményének titokzatos szfinxe nemcsak Ada Leverson volt. Lou André Salomé, Anna Mahler, Sarah Bernhardt vagy Lilly Langtry sem voltak mások, mint a különös „femme fatale” megtestesülései, aki egyszerre vonzó és veszélyes, mint számos női vámpírfigura. Wilde Saloméja semmiben sem más, mint Ady Lédája, a pusztító, romlott, veszélyes asszony, a férfit megtébolyító, őt kiszipolyozó vámpír. Költeményein kívül azonban leginkább a már említett Salomé című drámáját érdemes röviden elemezni, hogy megérthessük az Adynál is jelen lévő párhuzamokat.

A Salomé Oscar Wilde máig leghíresebb tragédiája. Már abban a tekintetben is különleges volt, hogy Wilde nem angolul, hanem kedvenc nyelvén, franciául írta meg, angolra Lord Alfred Douglas fordította le. A dráma bibliai alaptémája ellenére erotikus, elfojtott érzelmekkel és bűnökkel teli. 1891-ben jelent meg, színpadra először 1892-ben állították Sarah Bernhardt-tal a főszerepben. Ebben a darabban is a legnagyobb bűn az emberölés, melynek büntetésére nem a bűn felismerése, hanem a megtorlástól való félelem miatt kerül sor. A darabban számos bűnről esik szó (emberölés, fosztogatás, vérfertőzés, az akkoriban büntetendő homoszexualitás), de ezek közül az emberölés a legsúlyosabb. Salomé a drámában az eredeti bibliai történettől eltérően még anyjánál, Heródiásnál is elvetemültebb, gonoszabb nő, aki igazi femme fatale-ként viselkedve romlást hoz mindenkire maga körül. A történet egy része a bibliai változatot követi: Heródes, Jeruzsálem tetrarchája gőgös, kegyetlen és hataloméhes ember.

A dráma elején Heródiás apródja figyelmezteti az ifjú syriai szolgát, Narrabothot, hogy ne nézze Salomét, mert valami szörnyű történhet vele. Közben Keresztelő Szent János (héberül Jochanaan) érkezik meg Heródesék udvarába. Saloménak rendkívül megtetszik a férfi, aki azonban csupán egy bűnös nőt lát benne, aki „egy parázna anya leánya” és többször is figyelmezteti, hogy ne követelje ki a szerelmet. Jochanaan elmondja, hogy az egyetlen igaz út az Istenben van, akit nekik is bűneiket megbánva követniük kellene. Heródes végül börtönbe vetteti Jochanaant, akit megöletni nem mer, mivel sokan őt prófétának tartják.

Heródesnek tetszik nevelt lánya, ezért tesz egy könnyelmű ígéretet, hogyha táncol neki, bármit kérhet tőle cserébe. Salomé eljárja a híres hét fátyol táncot és Jochanaan fejét kéri ezüsttálcán. Heródes vonakodik megtenni, hosszú monológban kérleli Salomét, melyben „rettenetes bűnnek” nevezi azt, amire kéri őt. Végül azonban enged Salome kérésének, aki szenvedélyesen megcsókolja a halott próféta fejét, melytől maga Heródes is elborzad, és megparancsolja katonáinak, hogy öljék meg, akik parancsának engedelmeskedve pajzsaikkal zúzzák őt agyon.

A Salomé „félig pornográf és félig bibliai történet”, mely annyira nyílt és Wilde-ra jellemzően annyira dekadens, hogy az is csoda, hogy franciául megjelenhetett. Salomé hatása ezért lehet napjainkig jelentős, ami számos művészt ihletett meg azóta is, elég ha Kim Wilde, a U2, Andrew Lloyd Webber, Pete Doherty dalaira, Carlos Saura balettfilmjére, Caffe Cino és Doric Wilson képregényére, Edvard Munch, Gustave Moreau, Gino Rubert képeire vagy Nic Cave drámájára gondolunk, a filmes adaptációkról nem is beszélve, melyek közül a legutóbbit Al Pacino rendezte 2011-ben Wilde Salomé címmel.

Ady Lédája, személyiségjegyeit tekintve, megegyezik a hagyományos szecessziós bűnös nőábrázolásokkal: szép, csábító és kegyetlen, bestiális, mindenre képes, elszánt femme fatale, sokszor pusztító, meg nem érthető, bűnre csábító nő. Oscar Wilde egyik legismertebb lírai munkája A titok nélküli Szfinx, melyben a szfinx Kleopátra, Desdemona, Ruth és Delila mellett a legkedveltebb szimbólummá válik az említett jelzők bemutatására:

„Jöjj hát, hatalmas, akarom! Te álmatag-álmos szobor!

Te furcsa-nagyszerű, komor! Félig asszony, félig barom!(...)

Jöjj hát, te édes, renyhe Szfinx! Hadd simogassam melledet

S pöttyös hiúzi kellemed, míg térdemen alélva ringsz!”

A jelző alkalmazásával Ady sem fukarkodott, A könnyek asszonya című versben a költő „a könnyek szfinksz-asszonyának” nevezi szerelmét. A verselő asszonyok című költeményben pedig ezt olvashatjuk: „Szerelem, szülés, lét és költözés / Az élet-Sphynx, nem asszony mása?”. Ady Ruth és Delila című versében a dekadens művészet újabb két legendás asszonyát hasonlítja Lédához: „Száz alakban, százképpen látlak, Látlak Ruthnak és Delilának, Látlak mindenkinek” – mondja. Ezzel még tökéletesebben illeszkedik bele abba a világba, ahol Médeia, Klütaimnésztra, Kirké, a Danaidák és Phaidra, a Bibliából Delila, Judith és Jezabel mindennapos vendégek.

A legszembetűnőbb szecessziós stílussajátosság talán a díszítőmotívum funkciót betöltő érzéki érzetek megjelenése. E jellegzetesség Wilde drámájában a különleges érzetegyütteseket megjelenítő képekben érhető tetten. A századforduló jellegzetes színpalettájáról Wilde leginkább a fehér, az ezüst, az arany és a vörös színekkel dolgozik. A hold fehérje, Salome ruhái, a hangutánzó jelzők használata mind erről árulkodnak. Madonna Mia című versében ezt írja:

„Vágy bélyege arcán nem látható,

bezárja – csóktól tartva – ajkait,

nyaka galamb-fehérséggel vakít,

ere: márvány-mezőn bíborfolyó.”

Ady, Wilde-hoz hasonlóan, a fehér mellett kedveli a vöröset, A könnyek asszonya című versében például „rózsás, remegő ujjak”-ról, a Léda a hajón című költeményében „hajadban a vérvörös rózsáról” beszél. A fekete nagyon gyakori szimbóluma a reménytelen és harccal, háborúval teli ambivalens szerelemnek: „Piros-fekete glóriával Feje körül, beevezett Lelkembe újból az az asszony, Akit én Lédának nevezek” – mondja a Csolnak a Holt-Tengeren című versében, ahol az eszményítés eszközeként használja, míg a Lédával a bálban fekete párként jelenik meg kettejük duettje.

Kitűnő szecessziós sajátosság a hangok-színek és illatok kombinációja is. Adynál leginkább A fekete zongora című művét említhetném, ahol a fekete mellett a hanghatásokra is érdemes figyelnünk. Az arany minden bizonnyal Wilde kedvenc színe volt, lírai és prózai műveinek áttanulmányozása során megállapítható, hogy számtalan alkalommal kerül elő, mint Az arany-szobában című munkájában is:

„Aranyos haja az aranyos fal előtt

ragyogott akár az aranyszínü szálak,

miket az ősz arany égre kiszőtt

vagy a virág, mely a napra sovárog,

várva, mig oszlik az éjjeli hályog

s tüzes lesz a liliom és szine rőt”.

Ady szintén nem fukarkodott az arany és egyéb színek használatával:

„Két szemed két zöld gyémánt vóna,

Két kebled két vad opál-rózsa

S ajkad topáz.

Arany-lényeddel sohse halnál,

Ékes voltoddal sohse csalnál,

Én rossz asszonyom.”

(A Léda arany-szobra)

A csóknak megfigyeléseim szerint komoly szerepe van mind Wilde, mind Ady olvasatában. Wilde a Saloméban rendkívül érzékletesen ábrázolja a csók pusztító erejét:

„Az ajkad pirosabb, mint az emberek lába, akik a pincében a szőlőt tapossák. (…) Ah, megcsókoltam az ajkadat, Jókhanán; megcsókoltam a szádat. Keserű íze volt az ajkadnak. Véríze volt?... Nem, talán szerelem íze volt... Azt mondják, a szerelem keserű... De mi haszna, mi haszna? Megcsókoltam a szádat, Jókhanán, megcsókoltam a szádat!”

Természetesen egyéb munkáiban megjelenik a csók másfajta megjelenítése is:

„Te egy dalosabb ajkhoz s én a holt,

el nem csókolt csókok, el nem dalolt

dalok kopár kincsén merengeni.”

(Silentium Amoris)

Ady esetében a csók ritkán békés és könnyed. A Meg akarlak tartani című versében azt írja: „őrjít ez a csókos valóság”. Ha megvizsgáljuk több munkáját, láthatjuk, hogy a csók sokszor az őrület, a kétségbeesés, a végletekig fokozott szenvedély megtestesítője, mely pusztító és ritkán örömhozó:

„Ha akarják, szívembe szállnak, Csókolj Lédám, semmivé csókolj,

Hogy hiába jöttenek légyen, Ha ajkaid megtalálnak”.

(Léda ajkai között)

„Ajkad mohó és vértelen, Mint hernyók lepke-rajban: Ha csókosan remeg feléd,

Fakadjon föl az ajkam.”

(Jöjj Léda, megölellek)

„Jaj annak, aki már erre járt, És jaj, aki itt asszonyt talált, Maró szája sohse lakik jól,

Ajka, foga, szíve elvásik, De csókolni fog ájulásig”.

(Csók az ájulásig)

Utóbbi versében nem nehéz felfedezni a vámpírszimbolikát: a nő egy falánk vérszívóra emlékeztet, aki a férfi vérére, testére és lelkére egyaránt vágyik. A nőiség megjelenítése mellett Ady és Wilde között még egy biztos közös pontot fedezhetünk fel: Párizst. Párizs a magyar modern költők és írók számára a Nyugat, a modernség, a haladás jelképe volt. Wilde-nak is nagy kedvence volt a város, élete végén ide vonult vissza, s megfogadta, hogy soha többé nem ír angolul. Fiatal éveiben többször látogatott el ide, a Salomét is franciául írta, s jó ismeretséget kötött André Gide-del, valamint találkozott Victor Hugóval, Verlaine-nel, Alphonse Daudet-tel. Sok visszaemlékezésből olvashatjuk a francia kávéházakban közönségét elbűvölő Wilde kitűnő előadásait, adomáit és aforizmáit, s ne feledjük el az Ady által is kedvelt „zöld tündér”, az abszint iránti rajongást sem.

Ady több versében is eszményíti Párizst: A Gare De L’Estenben „szép ámulások szent városa”-ként, az Egy párizsi hajnalon című költeményében „csókos”-ként emlegeti. Verlaine és Baudelaire, Wilde két nagy ihletője szintén hatással volt Adyra is. Ady lefordított három Baudelaire-szonettet, Paul Verlaine álma című művében pedig megemlékezik az ellentmondásos szimbolista költőről. Párisban járt az ősz című költeménye szintén Verlaine hatásáról árulkodik, mintha az Őszi chansont olvasnánk.

Ady Endre számára az eszmék, a titkolt és nem titkolt vágyak, szerelmek és sikerek városa Párizs, melyet jól érzékeltet a Páris az én Bakonyom soraiban is:

„Megállok lihegve: Páris, Páris,

Ember-sűrűs, gigászi vadon.

Pandúr-hada a szájas Dunának

Vághat utánam:

Vár a Szajna s elrejt a Bakony.”

(Páris az én Bakonyom)

Amennyire isteníti városát annyira kíméletlen és kegyetlen ítéletet mond a haladás gátlóiról, a konzervatívokról és ezáltal a magyar irodalom és újságírás számos tagjáról is:

„Sugaras a fejem s az arcom,

Zúg a harang, megyek lassan tovább:

Megáldozott a dús Párisnak

Kövein a legkoldusabb nomád.”

(Egy párisi hajnalon)

Jól látható tehát, hogy Ady számos korszaka közül mennyire meghatározó volt a dekadencia és a szecesszió, s mennyi impulzust jelentett számára Oscar Wilde irodalmi üzenete.

A dekadencia, a szecesszió, a szimbolizmus és a l’art pour l’art úgy söpörtek be a magyar irodalmi életbe, mint frissítő szellő a dohos házba. Oscar Wilde-ról ugyanez mondható el, akinek tehetsége és szokatlan, újszerű stílusa ma már érthetetlen botránya ellenére is utat tört magának a XX. század eleji magyar irodalomban. Wilde felejthetetlen nőalakja, Salome kitörölhetetlenül ott él Lédában is, akit Ady nemcsak szeretett, hanem gyűlölt is egyszerre. Ady számára a szerelem gyötrő, fájdalmas, ahogy az Örök harc és nász című versében kifejti: nem más, mint bántás, csatározás, kívánás és gyűlölet egyszerre. Ambivalens érzelmei igazolásául azonban legjobb példaként szolgálhat a Héja nász az avaron című költeménye:

„Útra kelünk. Megyünk az Őszbe,

Vijjogva, sírva, kergetőzve,

Két lankadt szárnyú héja-madár. (…)

Ez az utolsó nászunk nékünk:

Egymás husába beletépünk

S lehullunk az őszi avaron.”

Wilde esetében a szerelem magasztos és gyönyörű, s ritkán gyötrelmes, legfeljebb Bosie-hoz írt néhány leveléből tűnik néha elő kétségbeesett hangja. Wilde inkább magasztaló, eszményítő szerelmeket jelenít meg, vígjátékaiban pedig humorosakat. A dekadens életszemlélet azonban mindkettejük sajátja: Ady megvetése és spleen-érzete átsüt Wilde munkáin is. Iróniával és fölénnyel szemlélték korukat: Ady a haladás ellenzőit ostorozta, Wilde a dölyfös viktoriánus társadalmat. Mindkettejük menedéke Párizs volt, ez a nemes, finom és kultúrától hemzsegő város, mely a magányos és meg nem értett vándorok oltalmazója lett. Ady és Wilde sok tekintetben egymás irodalmi és lelki rokonai is voltak, akiket főként az utókor értékel nagyra, s őriz meg emlékezetében műveiken keresztül.