Örvényben (Részlet egy ősszel megjelenő regényből)

Szabó András munkája.

1989. október 23.

– Apa, nem tudok menni – szólt bele a telefonba Ferenczy. – Tudom, hogy megbeszéltük, ki is vettem szabit, és éppen indulni akartam, amikor Brunner behívatott.
– Ha dolog van, fiam, akkor dolog van – felelte az apja kurtán, de nem megbántva. Ha valakinek, hát neki nem kellett magyarázni a szolgálattal járó fájintos kellemetlenségek hosszú sorát.
– Az ajtóból fordultam vissza – magyarázta ennek ellenére Ferenczy, hogy így adja ki magából dühét. – Meg volt beszélve mindenkivel, ki lesz szolgálatban, ki nem, simán odaértem volna a Délihez, hogy letegyem az autót, és bemenjek a Parlamenthez, de…
– Milyen ügy?
– Nem tudom a részleteket, Brunner annyit közölt, hogy a kapitányság fele szabin van, a másik fele meg balesethez ment ki helyszínelni. Nyilván behívhatott volna bárki mást is, de…
– Kit szopassanak, ha nem az ORFK-s nagymenő fiát, értem én.
– Szerintem egyébként a Blász van mögötte – eresztette ki magából a gőzt ­Ferenczy. – Annyira csípem a szemét, hogy szerintem ő szívat.
– Ezt anyáddal kellene megbeszélned.
– Mit? – kérdezte Ferenczy.
Az apja kivárt egy ütemet.
– „Anyám, nem tudok menni, szívatnak, stop. Engem is, fiam, de nekem jólesik, stop.”
Ferenczy képtelen volt megállni, hogy ne röhögjön.
– Gondolom, nem hallotta.
– A konyhában matat valamit.
– A babgulyásod után takarítom el a romokat – szólt bele az anyja a telefonba, aki a jelek szerint felvette a másik kagylót a konyhában. – Amúgy pocsék poén – közölte, és Ferenczy hallotta, ahogy leteszi a kagylót.
– Majd a tévében megnézem – mondta Ferenczy.
– Én kinn leszek a Parlament előtt.
– Sajnálom, apa – ismételte Ferenczy. Mindketten azért sakkoztak és bűvészkedtek, hogy hétfőn ne kelljen szolgálatban lenniük, hanem közösen ott legyenek délben a Parlament előtt.
– Majd megbeszéljük, nem érdekes. Most szerintem pucoljál, mert a Blász letépi a tökeid.
Ferenczy letette a kagylót, mérgében rúgott egyet az előszobaszekrénybe, amitől az alsó cipőtartó rész ajtaja kinyílt, és csendes sóhajtással leszakadt. Ferenczy dühödten bevágta maga mögött az ajtót, beült a Trabantba, és a Vörös templom felé vette az útját, ahol jobbra kanyarodott, majd a Kodály-villánál balra, és a Trabant motorja üvöltött, mire felért a szőlőhegyre, ahol már ott várt rá Blász egy járőrkocsinak dőlve, és feltűnően nézegette a karóráját.
– Emberek! – üvöltötte el magát, amikor Ferenczy kiszállt a Trabantból. – Itt a délutános műszak, lehet hazamenni!
– Siettem – közölte Ferenczy. – Lévén szabadnapom, talán hallott róla. Mert mondtam.
– Ne nekem hőbörgjön, hanem Brunnernek, amiért magára esett a választása – bólintott busa fejével Blász. Ferenczy a legszívesebben a torkán dugta volna le azt a szar Pobjeda karórát, de talán kár lett volna az óráért. A karrierjéért mindenképpen.
– Mi történt?
– Azt én meg honnét tudjam? – rántotta meg a vállát Blász. – Bemegy, meghallgat.
– Mégis?
– Idős házaspár – szólalt meg Ferenczy mögött az egyik zászlós. – Az öreget most vitte el a mentő, őt nagyon összeverték, a nénit csak megpofozták a rohadékok.
– Mennyit vittek el? – kérdezte Ferenczy.
– Háromezervalamennyit kápéban, meg még pár dolgot, amit találtak – felelte a zászlós, és köpött egyet.
Az egykoron nyaralónak felhúzott épület takarosnak látszott, láthatóan nem hanyagolták el, ahogy a szőlőtőkéket sem. Palatető fedte, a földbe vájt pince ajtaja nyitva állt, előtte szétszórt szerszámok és egy darabokra vert szőlőprés. A hatalmas diófa alatt egy öreg Skoda S100-as pihent, és Ferenczynek kételyei voltak az érvényes műszakit illetően. A házikó előtt virágágyás, benne széttaposott növényekkel, a lépcsőfokok tetején, a bejárati ajtó előtt egy sámli állt feldőlve. A nyaraló legnagyobb értéke a kilátása volt, egészen Szabadiig el lehetett látni egy felhőtlen, derűs napon, ám ez a hétfő nem az volt.
– Mire vár? Füttyre? Kérésre? Valagbarúgásra? – érdeklődött Blász. – Menjen be, beszéljen az öregasszonnyal. Azt leszámítva, hogy vörös az arca, nincsen más baja, a mentősök megvizsgálták, és bevitték volna, de a néni nem volt hajlandó rá, így ők nem is erősködtek. Gyerünk.
Ferenczy mély levegőt vett, bőrzakója zsebéből előhúzottt egy szál Helikont, rágyújtott, és az első slukk ereje fogta csak vissza attól, hogy neki ne menjen az őrmesternek. Semmi szükség nem volt itt rá. Blász pontosan tudta, milyen alaposan veszi fel a jegyzőkönyvet, amit ő húsz perc alatt összecsapott volna, ám Ferenczy néha órákat is eltöltött egy-egy sértett meghallgatásával.
Most sem történt másképp. A vékony, törékenynek látszó idős asszony arca valóban vörös volt a pofonoktól, a szeme pedig a sírástól, ahogy az apró konyhában a földre döntött tányérok és fazekak között ült. A falon egy régi hajóóra ketyegett, a sparhelten egy pattogzott zománcú serpenyőben rántotta maradéka szikkadt. A nappaliban a szedett-vedett bútorok között, a kopott szőnyegen egy öreg és kövér tacskó sertepertélt, láthatóan nem találta a helyét az öregember nélkül.
Ferenczy maga alá húzott egy széket, elővette a nyomtatványt, rámosolygott az idős nőre, és nekiállt kikérdezni. Néha pillantott csak az ajtó felé. Egyszer Blász állt ott, arcán komor, fenyegető kifejezéssel. Slezákné szabatos mondatokban, fegyelmezetten tördelve ujjait elmondta, hogy reggel két fiatalember törte rájuk az ajtót, nagyok voltak, arcukra sálat húztak, pénzt követeltek, és amikor a férje ellenállt, akkor az egyik támadó nekiesett, és ököllel ütni kezdte, ám az ura nem hagyta magát, rúgott, a csontos öklével hadonászott, és ha a támadó egyedül lett volna, akkor el is kergeti, de a másik a segítségére sietett, ketten alaposan helybenhagyták az öreget, eltörték a jobb alkarját és az orrát, aztán felpofozták őt is, aki ekkor odaadta nekik azt a háromezerakárhány forintot, mire azok dühükben szétverték a lakást, aztán még a pincét is, végül eltűntek. Az egyik szomszéd telefonált a rendőrségre, és hívta ki a mentőket.
– Mindenünket tönkretették, látja? – mutatott körbe az apró öregasszony, jobb kezét örök görcsbe rántotta a reuma. – Még szerencse, hogy a Skodában nincs akkumulátor. – Ferenczyre nézett. – Az Elemér rendben lesz?
– Biztos vagyok benne. Ha gondolja, bevisszük a kórházba.
– És haza is hozzuk – szólalt meg az ajtóból Blász.
– Mindjárt jövök – állt fel Ferenczy, és magára hagyta Slezáknét a romos konyha közepén álló ingatag széken. Blász után ment, aki a lépcső alján állva bagózott.
– Ezt nem érdemelték – jegyezte meg Ferenczy, miközben ő maga is rágyújtott.
– De, megérdemelték.
– Jézusom, hogy mondhat ilyet? – lépett hátra Ferenczy, és majdnem elesett egy virágcserépben.
– Vagy nem – vonta meg a vállát Blász. – Mi az, hogy érdem, hm? Tizedes?
– Nem tudom, nem vagyok én akadémiai nagyszótár.
– Se zsebkönyv, az is biztos – fújta a füstöt Blász. – Olyan nincs, hogy érdem, ez egy ökörség. Történés van, slussz. Én talán magát érdemeltem? Maga meg engem?
– Hát…
– Ki mondja meg, hogy ki mit érdemel? – nézte az őrmester a csendes ködbe vesző Balatont. – Hogy ami innét nézve „megérdemelt” jutalom, az onnét nézve meg „aránytalan” büntetés, hm? Érdemes művész. Tessék.
– Mi van vele?
– Az öreg az. A Magyar Népköztársaság Érdemes Művésze – felelte az őrmester. – Valami citerán vagy csutorán, vagy akármin. Maga Pestről jött, Ferenczy, mondja csak meg nekem, van olyan, hogy érdemtelen művész?
– Van, de nem nevesítjük.
– Okos fiú maga, még a végén viszi valamire.
Ferenczy nem szólt semmit. Körülüttük a kollegáik jöttek-mentek, végezték a helyszínelést, rögzítették a nem létező nyomokat. Hetek óta nem esett, lábnyomot nem hagytak a támadók, és mindkettő kesztyűt viselt.
– Én például azt érdemlem, hogy rendőrkapitány legyek, mert az nekem jár – közölte Blász.
– Hát…
– Na látja, erről van szó. Maga szerint baromság, nagy a pofám, egy kövér rohadék vagyok, közben meg szerintem ez nekem jár. A rendőrkapitányi titulus.
– Miért? Miért jár az magának? – hamuzott Ferenczy.
– Hát ez az, tizedes, éppen ez az! – csapott az őrmester a tenyerébe. – Nem jár. Ez a lényeg. Hogy senkinek nem jár semmi. Tudja, hogy mi jár?
Ferenczy széttárta a karját.
– Valamiért valami – krákogott Blász. – Azért, amit az a két mocsok elkövetett, kettőtől-négy évig jár. A kilencnyolcvanas szalámiért adott tízesből húsz fillér visszajár. A Veszprémi Napló, az jár. De nekem semmi sem jár csak úgy, érti?
– Nem tudom. Akarom érteni?
Blász csak szótlanul meredt rá.
– Akarjam érteni? – szívta Ferenczy a Helikont.
– Mondta már a hentesnek, hogy magának több felsál jár ugyanannyi pénzért, mint a sorban maga mögött állónak?
– Nem.
– Annyi jár, amennyit kimért. Lehet még rárakatni egy darabot, de azért többet kell fizetni.
– Értem.
– Biztos? Biztos, hogy érti?
Ferenczy nem felelt.
– Az a kurva nagy baj, magával is, tizedes, hogy azt hiszi, érdemek szerint osztogatják azt, ami jár. Nincsenek érdemek, eredmények vannak, vagy nincsenek, járni meg az jár, amit azért cserébe adnak.
– Nem lennék a maga helyében.
– Na látja, tizedes, most az egyszer ebben a rohadt életben egyetértünk – csóválta a fejét Blász. – Nekem több jár az élettől, az államtól, a várostól, a feleségemtől. Ki mondja meg, hogy mi és mennyi? Maga, én? Az állam? Az élet?
– Magyarán azt akarja mondani, hogy nem az számít, hogy az öregek mit érdemeltek, hanem hogy mi történt?
– Mi más számítana? – rántotta meg a vállát Blász, és beletaposta a csikket a virágágyásba. – Na, induljon vissza a kapitányságra azzal a szarral, majd ott találkozunk – intett a Trabant felé. – Felírta az unokák adatait? Lakcím, ilyenek?
– Fel.
– Na, délután begyűjtjük őket, a három közül valamelyiknek jár a börtön azért, amit itt csinált.
– Honnét tudja, hogy valamelyik unoka volt?
– Maga honnét nem tudja, tizedes?
– Valamit elfelejtettem megkérdezni a nénitől – felelte Ferenczy. Blász mintha meg sem hallotta volna, megindult a Lada felé, Ferenczy viszont visszament a konyhába. Slezákné még mindig ott ült a széken, ahogy hagyta.
– Van, aki segítsen rendet rakni?
– Margitka a Buggyosból.
– Azt mondta, hogy nincs biztosításuk.
– Kinek van arra pénze?
– Még ma jönni fog egy nagydarab fiatalember, annyi idős lehet, mint én – guggolt le elé Ferenczy. – Hozni fog pár papírt, írja alá, jó? Semmit sem kell csinálnia, csak aláírnia.
– Milyen papírt? Miért?
– Hogy legyen miből rendberakni a házukat.
– Az Elemér fontosabb.
– És a férjét is.