Örökség

Szigeti Gábor Csongor: Privát csapda III.

‍

Brandenburgi Miklós hétfőn délben érkezett a közjegyzőhöz. Az ajtón az „ebédszünet” tábla közölte vele, hogy várjon csak kint, a porban, míg Cserey közjegyző úr befejezi a falatozást. Brandenburgi lekuporodott az ajtó mellé, karjaival körülfonta húsos térdeit, és várt. Brandenburgi szerette a várakozást, mert ilyenkor volt ideje képzeletbeli kertjét gondozni. Mivel garzonlakó volt, kert híján, ez volt a kedvenc szabadidős foglalkozása.Meg-meggyomlálta, néha meg is permetezte fotoszintetizáló barátocskáit. Brandenburgi most gyönyörű fehér tulipánhagymákat bujtatott a földbe. A tulipán volt a kedvenc virága. A kilencedik hagyma után Miklós egy vaskos kéz érintésére riadt fel. Cserey úr tenyere nehezedett a vállára. A mozdulatot az idős úr kellemes hangja követte.

– Miklóskám! Mióta vársz itt?

– Nem tudom. Az örökösödés miatt jöttem.

Cserey úr irodája sötét és rendkívül meleg volt. A zsúfolt, iratoktól roskadó polcokon ujjnyi porréteg feküdt.

– Ideadnád az irataid? – kérdezte Cserey, fel sem nézve.

Brandenburgi szófogadóan a régi tölgyfa asztalra tette kopott könyvecskéjét, lapjait. Hosszas, kínos csend után idősebb Cserey János közjegyző úr olyant mondott, amit 29 éves pályafutása során még csak kigondolni sem tudott volna.

– Sajnálom, Miklóskám, de te halott vagy.

Brandenburgi Miklós, a 37 éves, túlsúlyos, kopaszodó táviratkihordó halott embernek lett ítélve. Igaz ez? Szellem lenne? Brandenburgi kicsit sem érezte magát szellemesebbnek, mint máskor. Izzadós tenyerei, folyton korgó gyomra tökéletesen úgy működtek, mint eddig, vagyis jól izzadt és a megszokott módon korgott. Meghalni? Brandenburgi jól ismerte ezt a kifejezést. Egyszer helyettesített egy másik táviratkihordót, és nem volt ideje az ő szeretett kis kertjére. A természet kikerülhetetlen törvényei miatt növénykéi kiszáradtak.

– Igazán nem tudom, hogyan segíthetnék, Miklóskám. Vizsgáltasd ki magad egy jó orvossal, és szerezd vissza az életed – próbálkozott az öreg közjegyző.

Brandenburgi beszámolt az aznap történtekről egy bamba ügyeletes orvosnak. Negyedórával később a főosztályvezetőnek is. Miután szemügyre vették papírjait, Brandenburgit újra értesítették nemlétezéséről. Már alkonyodott, amikor Brandenburgit elengedték. Fáradtan leült egy padra, elővett egy papírjába olvadt karamellát. Elszopogatta, és közben megöntözte tulipánjait. Ezután felkecmeredett, és elindult a buszmegállója felé. „Brandenburgi Miklós, egy halott, képzeletbeli virágokat öntöz?” – egyre csak ez járt a fejében. Maradék karamelláját egyben lenyelte, majd felkiáltott: NÁRCISZOK!!! Annyira el volt foglalva a fehér tulipánjaival, hogy a kertje déli sarkában levő nárciszairól teljesen megfeledkezett. Brandenburgi előtt lepörgött az egész élete. Óvoda, iskola, szülei válása, az első csók, érettségi, pótérettségi, magnóliái, első lakása, fikuszok, első munkája, rózsák, második munkája, tulipánok és nárciszok. Nárciszok. Elhervadt nárciszok. Brandenburgi Miklós megvakarta kopaszodó fejét.
„Végül is mindegy, ha egy halott hibázik.”


Hermán Dániel 2005-ben született Kolozsváron. A Helikon Amit nem lát a webkamera címmel meghirdetett pályázatának különdíjasa.