Önbírálat – félresugallás miatt is

Miért sikoltoz?

Miért rántja le a csillagokat?

Miért gyújtja fel a szobát?

*

Lángot evett

s ábrándokkal vajúdik.

Tombolva, kacagva

vérben szüli meg a sorsod, a sorsom.

Szent kettősség titkos csodája.

(Kosztolányi Dezső: Színésznő)

A FELSŐBBEK ENGEDELMÉVEL – ez állt hajdan a színlapokon és színházi hirdetményeken legfelül, mintegy megnyugtatásul a jámbor néző számára, hogy amit látni fog, azért valahol valaki már vállalta a felelősséget; s ez állott azon a majdnem kétszáz éves színházi plakáton is, közepes nagyságú betűkkel, amelyről az elmúlt ötven év során többször is írtam s amelyen a következő sorban már tenyérnyi betűk hirdették: (a vezetéknév nem azonos) hogy Krummbauer MIMI kisasszony jutalomjátéka, alatta valamivel kisebb betűkkel a szerző neve, majd a mű címe, aztán a többi szereplők és közreműködők, s legalól, a lénia alatt a legkisebb betűkkel: Zene pediglen Beethoven Lajos úr által…

Ezt a hirdetést egy városka félig-meddig magánkönyvtárában fedeztem fel, és közzétételével semmi mást nem szándékoztam elérni, mint néhány percnyi mosolyt csalni a kedves olvasó orcájára. Volt benne azért némi célzatosság is: emlékeztetni arra, hogy amint az őskorokban az emberek környezetében óriások meg varázslók is éltek (lásd homo monstruozus és homo magicus), úgy a polgárság hőskorában is a mindennapokban tanyáztak a szellem óriásai, s épp csak mellesleg, ha tudomást vettek róluk…

Figyelemre méltó azonban – legalábbis számomra, hogy: félévszázad során, a többszörös közlés ellenére, senki egyetlen szó megjegyzést nem tett rá, például ilyeneket se: nahát, hogy te mennyi zöldséget tudsz előkaparni, vagy: hogyan szoktál ilyenekre ráakadni; hát fantasztikus, nem? – hogy a kispolgár akkor is csak amolyan házi személyzetként tekintett a szellemóriásaira? – stb. Egyébként szokva voltam mind a széles olvasók, mind a szakmaiak közönyével, sőt elhatárolódásával.

Amikor megírtam volt, hogy a legszebb népballadáink egyike, a Todor fehér bárány, nem középkori eredetű, hanem gyökerei az Özönvíz korába nyúlnak vissza legalábbis, egyetlen közeli ismerősöm vagy kollégám sem tett rá egy szó megjegyzést sem, kivéve Faragót, sőt, volt egy főszerkesztő – jó barátom –, aki büszkén emlegette, hogy egyedül az ő lapjuk nem írt erről az izéről…. S amikor felfedeztem és kétszer leírtam róla, hogy a Bécsinek nevezett Képes Krónikában van egy egészen más típusú írás, mint a latin, sőt, még bár nem is rovás, akkor még nagyon kedves tudós ismerőseim is merev, mozdulatlan arccal másfelé néztek és negyvenkét esztendő során egyetlen megjegyzést sem tettek; a kérdés legnagyobb szakértői sem!

S még csak egyetlen példa – ám kerülne még egy pár! –: Amikor a közel-keleti háborúk anekdotáiból ihletődve, egy kollégámnak és nagyon jó barátomnak azt a megjegyzést tettem, hogy bizonyosan ilyesmi történt Kőszeg és Eger ostrománál is: amikor a török vitézek – hitharcosok, ahogy saját szövegeik említik őket harciasan visító és kardot rázogató nőkkel találták szembe magukat, visszavonultak, és megtagadták az ostrom folytatását. Ugyanis saját hitbeli meggyőződésük miatt: aki nő keze által hal meg, az nem a paradicsomba, hanem a pokol legmélységesebb fenekére kerül… Ez lehetett Dobó Katica diadalának a titka is? Barátom ajkai elfehéredtek: Ezt te hol olvastad? – kérdezte. Sehol, ebben a pillanatban egy újságcikk nyomán ötlött eszembe. Barátom hideg arccal elült mellőlem egy másik asztalhoz, és hetekig duzzogott…

Azonban most nem is erről volna szó, nem az én érdekességvadászataimról. Hanem: hogy akadhattak olyanok, akik ezt a hajdani színlapot annak igazolására hozhatták volna fel, hogy lám, milyen rút torzulásokba torkollhatott a rettegett SZTÁRKULTUSZ! Hogy milyen nevetséges volt a kis Mimi kisasszonyt dicsfénybe vonni, hogy elhalványítsa író és zeneszerző rangját!

Szó sincs róla – valamelyes sztárkultusz nélkül igazi színházi élet nincs, vagy ha volt is előzőleg, az úgynevezett rendezői színház elsorvasztotta… pedig, pedig! Most is mennyi az érdekes színészfigura, a bűbájos vagy sejtelmes, vagy kis huncut, vagy „végzet-hangulatú” színésznő, nálunk is keresztülmennek úgy a színházon, hogy észre se veszi senki, hogy történt-e valami körülöttük?... Pedig de más volt itt hajdan a színházi élet! A színház az egyik Fórum volt, a közélet családias fóruma, amelyiken érdekesebb volt Mimi kisasszony, mint a főügyész vagy bankigazgató! Ha a színészeket csak egy kisebb baráti vagy rajongói kör vette is körül, e bensőbb kör hullámgyűrűi behálózták a társadalom elég nagy részét. Míg itt, a mi kis erdélyi világunkban is. Amikor pl. itt Kolozsváron Stief Magdi játszotta a Céliát, a legzordabb ifjú kritikus sem találta unalmasnak (mint manapság az Öreg Hölgy látogatásában – bár kicsit bizarr körülmény, hogy a művésznő éppen ebben a szerepben tért vissza oly hosszú távollét után városába!: – ), hanem a legzordabb csikasz fiatalok is szerelmi ömlengésekbe törtek ki miatta… Amikor Pásztor János játszotta a Néma leventében Mátyás királyt, és vidéki turnékon voltak, késő este a színház mögött az autóbusz körül nénik gyülekeztek nagy virágcsokrokkal, boros korsókkal és süteményes kosarakkal, hogy: ezt Mátyás királynak!...

Amikor pl. a kolozsvári magyar színház egy aranyosszéki faluban „hazai magyar” drámával szerepelt, zsúfolva volt a kultúrház, a színpad szélén is ültek, utána óriási borjúpörkölt kercsedi borral; és amikor leszedték az asztalokat, az egész falu egy szívvel, egy torokkal harsogta: Most pedig énekeljen Horváth Béla! – és Béla máris az asztal tetején bokázott.

Ha Váradon operettbemutatóra készültek, az egész város lázban égett, hogy vajon a gyári műkedvelő csoportból ki fog bekerülni a tánckarba és az énekkarba? Amikor például Molnár János volt a színigazgató – különben diplomáciai körökben európai hírű cipészmester –, a színésznőknek rendszeresen kozmetikushoz és tornaterembe kellett járniuk, a színészeknek pedig az ebédelőtti órákban megjelenniük – kiöltözve! – a legjobb bárokban, és diszkrét mosollyal nyugtázni, kávézás közben, a közönség rajongó pillantásait… Amikor rövid nagybányai működés után, az Északi Színház magyar társulatát áthelyezték Szatmárra, minden jobb értelmiségi vagy kispolgári család igyekezett vendégül látni a színészeket – és ha Á-né és B-né csak azért is mentek színházba, hogy tisztázzák, X. művésznőn volt-e bugyi és milyen színű, azért hűségesek voltak a színházhoz, és a jó előadásokat is megnézték! Sepsiszentgyörgyön egyes színészek – sőt rendezők – cselekedetei is részeivé váltak hamar a helyi folklórnak..

Mindez ma már nincs! Vége a „népszínházasdinak” és a „ripacskodásnak”, közölték bőszmogorván a „művész-színház” és a „kisszínházasdi” mesterei, és a közönség megértette: rá itt már nincsen szükség!

Évek óta naponta az újságból először a színházi hirdetéseket olvasom el. Mindig csak arról van szó: ki a szerző és ki rendezte? Sok száz ilyen hirdetést olvastam, de szó sem esik bennük Mimi kisasszonyról, s hogy egyáltalán; ki lesz ma Don Carlos vagy Júlia? Ami azonban a teteje a dolgoknak: a helyi sajtó bőven közli, ma-rock számra, egy-egy nagy világsztár hatalmas fotóit, a híreket felgyógyulásukról, szerelmi és családi életükről, kedvenc kutyájukról… mintha a mi művészeinknek nem lenne családi és szerelmi életük és selyem alsóneműjük?

Végül még két kis idézet… Az a bizonyos Goethe az állította, hogy „a színházba sokféle ember jár, ezért a színháznak sokfélét kell nyújtania! Sokarcú legyen a színház!”… Kosztolányi pedig figyelmeztet: „a színház olyan épület, amelynek egyik végén ott a színpad, a másikon a pénztár.” Egyensúly kell közéjük!

És ha nem érdekelnek Mimi kisasszony karcsú bokái, maradunk a rendezők hideg lábaival!