Olvasás, írás, élet, élet! – Interjú Vörös Istvánnal

Miközben olvasgattam az interjúhoz, eszembe jutott egy Cseh Tamás-dal, a Rajtammaradt télikabát. Vörös Istvánra nézve ez a télikabát hol a Thomas Manné, hol a Hrabalé, hol a József Attiláé, és a sort még folytathatnám. Kinek a télikabátja/köpönyege a legkényelmesebb, azaz mi dönti el, hogy épp kinek a kabátjába bújik Vörös István?

‍

Mindannyian Gogol köpönyegéből bújtunk ki, mondja egy helyen Dosztojevszkij. Ő viszont a szürrealisták közé vegyül Max Ernst egyik festményén. Számomra az első inspirációt a szürrealisták jelentették, és az ő poétikájuktól nem is annyira távoli kései Pilinszky. Innen már el is indulhattam visszafelé Dosztojevszkijhez, majd Gogolhoz, végül pedig a köpeny felé. Köpeny, kabát, Thomas Mann, Kafka, folyamatos őrült olvasás, olvasásból kikeveredő őrült írás, élet, élet! Épp ez az élet, nekem legalábbis biztosan. De olvasás nélkül, igazi olvasás nélkül senki nem él valódi emberi életet. Ezt figyelmeztetésül mondom mindazoknak, akiknek a lakásában vagy legalább a telefonjában nincs könyvespolc, nincsenek könyvek.

‍

A tavalyi év során a Helikonban több esszét is közöltünk a Ráolvasás rovatban (a József és testvéreiről vagy Hegelről/a filozófiaolvasás lehetőségeiről, Baudelaire-ről) – most újraolvasva, a „Vörös István gép vándoréveinek” részévé váltak ezek a szövegek, azaz érteni vélem, miért épp ezekre esett a választása: hogy az öröklött költői-írói világok kiforgatásai, párhuzamai fontos állomásai a vándoréveknek, s legyen szó bármilyen műfajról, lényegében ugyanannak az írói víziónak a részei a szövegek. Melyek azok a mérföldkövek, amelyek ebből a szöveghagyományból kiemelkedtek, valamiért fontosabbakká váltak, mint a többiek?

‍

Az előbb elhangzottak tulajdonképpen pontosan jellemzik írói törekvéseimet. A kultúra olyasféle folyamat, mint a kötés, egy sima, egy fordított, egy komolyság, egy parodisztikus visszafordulás, egy kis eredetiség, egy kis tükrözés. Olvasói stratégiám viszont az, hogy minden fontos szerzőt és művet föl kell fedezni és meg kell ismerni, nincs kihagyható. Nem számít, ha valaki elsőre ellenszenves. Amennyiben a sokak által visszaigazolt teljesítmény nem tetszik meg azonnal, akkor azért a tetszésért meg kell dolgozni. Így jártam Adyval, Thomas Mann-nal, Prousttal. Érdemes volt küzdeni értük. Nincsenek részkultúrák, a világirodalom egy, a magyar irodalom is egy, mindez minden ellenkező híresztelés ellenére egyetlen ember által is megismerhető és végigolvasható. Persze nem a teljes szövegkorpusz, de a legtöbb fontos és minden igazán fontos szerző. Szerb Antal a maga idejében ennek teljesítését negyvenéves korra tette. Azóta bár rengeteg szöveg keletkezett, de nem olyan sok kihagyhatatlan munka. Azt hiszem egyébként, a magyar irodalom nagyobb arányban gyarapodott, mint a világirodalom. Ott persze új kontinensek kapcsolódtak be, Ázsia, Dél-Amerika. Afrika nagyobb részt még most is várat magára. Vagyis pont fordítva, a mi megismerési hajlandóságunk nem elég alapos. Mostanában ötvenéves korra áll össze a kép. És persze az irodalmon kívül és a humán tudományokon kívül is egyre több dolog tartozik az általános műveltséghez. Szerencsére fölmerült, hogy általános műveltség nincs is, vagy legalábbis nincs rá szükség. De ez tévedés. A mesterséges intelligencia képtelen pótolni a természetes intelligenciát. Meg aztán minek is akarnánk ezt? Intelligensnek lenni jó. (Legalábbis ezt mondják, akik azok.)

‍

Bibliai hagyomány, Kundera, Hrabal, Heidegger, Mándy Iván, Petőfi, József Attila, Thomas Mann, Dante, Goethe, Kafka – hogy csak néhányat említsek azok közül, akik valamilyen formában kiindulópontjai voltak azoknak a szövegvariánsoknak, pszeudoverseknek, pamfleteknek, átiratoknak, allúzióknak, amelyekből Vörös István-regény, -esszé, -vers, -dráma született. Mekkora szellemi terhet bír el egy szöveg, s mekkorát az olvasó?

‍

Ó, a szöveg az nagyon terhelhető. Szinte mindent elbír. És ha nem bírja el, úgy kell megkonstruálni, hogy mégis elbírja. Az olvasóról most olyan pletykák terjengenek, hogy egyre kevesebbet bír el. A Thomas Mann kabátja című regényemhez tervezett több kötetnyi folytatást épp azért nem írtam meg, mert úgy éreztem, az egyre gyengülő olvasóra mutogató egyre inkább elbátortalanodó könyvkiadók ezzel már magamra hagynának. Mondjuk ez a regény is tíz évvel a megszületése után jelent meg. Ma az egyik legfontosabb dolgunk, hogy az olvasót konstruáljuk. Ez nem pusztán írói munka, hanem társadalmi, irodalompolitikai ügy is. Az írónak is van benne feladata, és semmiképp sem az, hogy aláígérjen az olvasó állítólag egyre alacsonyabb színvonalának. Persze a művek átértékelése és átértékelődése folyamatos, és ez nem is biztos, hogy baj. De szőnyeg alá sem lehet söpörni a problémát. A műkihalás üteme sem kisebb, mint a fajkihalásé. Korszerű irodalomoktatásra, mert irodalomértő emberekre van szükség.

‍

A fentebb is említett nyelvi játékok mellett az ironikus-groteszk látásmódot emelném ki a Vörös István-szövegek védjegyeként. Az irodalmi szöveghagyomány télikabátja – kissé képzavarosan szólva – mitől kezd Vörös István-féle télikabáttá alakulni, hogyan történik meg az átváltozás?

‍

A kabát azé, aki belebújik. Aki hosszan hordja, ahhoz hozzáformálódik. Ha megkopik, foltozgatja. Ha megunja a küllemét, kihímezi vagy foltokat tesz rá. Hogyha fog az ember mondjuk egy József Attila-verset, átvilágítja abból a szempontból, mi okozza a zsenialitását, akkor nagyon egyszerű receptekre bukkan, túl egyszerűekre ahhoz, hogy bárki is követni merte volna őket. Olyan témát vett elő a költő, melyről senki nem gondolta volna, hogy verset is lehet és érdemes írni róla. Mindehhez nem szégyellt nem versbe való szavakat használni. És ezeket a szavakat egy ritkán használt vagy maga által kitalált forma segítségével fogta össze. Vegye az ember a témát, nézze meg, mi van helyette ma, azon a helyen, abban a gondolatkörben, és igyekezzen elmondani mai szavakkal az adott formában. Mire ezt véghezviszi, kezében van egy saját vers, mely József Attila szabadságfokán áll. Így jött létre a Nem ti kussoltok kötet, melyben talán a legsajátabb hangomon szólok. De hasonlót mondhatnánk az Él-e még Petőfi?, a Százötven zsoltár vagy a Saját tao keletkezésének folyamatáról. Többen játsszuk a szimfóniát, de én vagyok a karmester.

Az eredetivel összevethető elmozdulások pedig alighanem annak a groteszknek az alapját jelentik, melyet a magyar irodalomban különben nemigen művel senki. Különös tekintettel arra, hogy mindez metafizikai telítettségű, vallásilag egyáltalán nem amuzikális. Van egy, csak részeiben publikált evangéliumom is.

‍

Valahol azt olvastam egy Önnel készült interjúban, hogy a „közép-európai abszurd alapvetően realizmus”. Az erdélyi/romániai irodalomban nem ismeretlen ez a realizmuson alapuló abszurd – nemrég egy Bálint Tibor-­konferencián a ’90 előtti magyar és romániai magyar irodalom abszurdfogalma és abszurd irodalma közti különbségekről esett szó. Az abszurd irodalom milyen árnyalata áll közelebb Vörös Istvánhoz – a cseh irodalom oktatójaként, ismerőjeként is kérdezem, mi az, amit például Hrabaltól jó lenne eltanulni?

‍

Mrożek tiltakozott, amikor a műveit abszurdnak nevezték, mondván, hogy ő csak leírja, amit lát és tapasztal, ami körülötte van. Mondhatnánk, hogy a régiónk valósága abszurd valóság. De bizonyos értelemben a valóság mindig is abszurd, a realizmus csak egy írói munkahipotézis volt, melynek révén elképesztően összetett műveket lehetett alkotni. Az abszurdra alapozva, azt hiszem, lehetetlen hat-nyolcszáz oldalas regényeket fölépíteni. Ebbe a lehetetlenségbe Hrabal éppúgy beleütközött, mint Mándy vagy Mészöly. Hrabaltól egyrészt megtanulhatjuk, hogy nem fontos a regényt erőltetni, csak azt szabad írni, amire az embernek affinitása van. Nekem ez mostanában leginkább a vers, de a vers segítségével akár a verses regény is. Hrabal nemegyszer csak dokumentátornak nevezte magát. Ám nem olyan könnyű dokumentálni. Éles szemmel figyelt, és nagyon szigorúan komponálta látszólag szertelen novelláit. A szigorú komponáláson nem a túltervezettség görcsét értem. Fogott két párhuzamosan futó szálat, és egymásba fonta őket. Amit az előbb szigorúságnak neveztem, sokkal inkább játék volt. Nem elhanyagolható, hogy milyen világot teremtünk íróként, mert kisebb-nagyobb késéssel azt a világot fogják élni az emberek.

‍

„Hogy verset írni lehet-e/10 perc alatt, az volt a kérdés”, olvasható az LXXVIII. Vörös-zsoltárban. Egyfajta bon mot-ként idézhetném a választ, ahogy nem egy Vörös-verset (Mitől jó egy vers?; Mitől közepes egy vers? stb.), ha a költészet, az irodalom hasznáról akarnék rendhagyó irodalomórát tartani. Valóban bárhol, bármilyen körülmények között lehet verset írni, akár „nagy témákról” is?

‍

Igen, bárhol, de persze ezen az elviselhetőségen belül levő körülményeket és helyeket kell érteni, vagy ezeknél kellemesebb, esetleg sokkal kellemesebb helyeket és alkalmakat. Verset bárhol lehet írni, ahol az ember képes a gondolkodását olyan módon mederben tartani, mely egy kicsit elemeli a körülményektől, beemeli magába, magát kiemeli magából, s a vers és az én helyet cserél. Ahol ezt meg tudom tenni, ott már el is kezdtem verset írni. A leírás konkrét technikája pedig sokféle lehet. Írtam már verset erdőben, nagyméretű levélre, írtam vonaton, vizsgán. Írtam apró jegyzetlapokra, füzetbe, számítógépbe, és újabban gyakran diktálom is. Nem számítanak a körülmények, az eszközök, ahol lehetőség van a belső készenlét létrehozására. De nem kell, sohasem kell verset írni. Viszont muszáj, ha elkerülhetetlen. Egy elkerülhetetlenül létrejövő verstől elvárhatnánk, hogy szenzációt és ámulatot keltsen. De ez túlzott elvárás, mert lehet, hogy egyszer még meg fogja változtatni a világot, de arra nem lehet hatással, amilyen körülmények közé érkezik. Ha épp nem szokás verset olvasni, akkor bizony nehéz dolga lesz.

‍

„Úgy beszélni versben önmagunkról, / hogy az olvasó azt érezze, róla beszélek.” Mondanám, hogy egyik kedvenc sorom Vörös Istvántól, s hogy egyre ritkábban érzem kortárs versek olvasása közben. Kreatív írást is tanít/tanított az egyetemen – mennyire lehet az olvasóra kitekintve verset írni tanítani?

‍

Kezdjük a kérdés első felével, mely erős kritikát fogalmaz meg a kortárs költészettel szemben. Ez a kritika jogos, az írók és költők többsége valamiképp mindig el van tévedve, írás közben magára gondol, a kritikusra gondol, a honoráriumra gondol, pedig írás közben semmi másra nem szabad gondolni, csak a műre. Nem szabad? Miért ne szabadna? De ha a szerző gondolatai elkalandoznak, akkor az olvasó is másra fog figyelni. Persze az olvasás mindig másra figyelés. Az írónak nincs más feladata, minthogy olyan jó művet írjon, ami a másra figyelést önmagára irányítja. Divatos kifejezéssel: beszakítja az asztalt. Ha ezt megteszi, onnantól kezdve már az olvasón múlik minden, hogyha nem nyúl bele a beszakadt asztalba, nem veszi onnan ki azt a vastag regényt vagy egy oldalon elférő verset, már csak magát hibáztathatja.

A kérdés második fele is két kérdés: Mennyire lehet az olvasóra kitekintve verset írni? És mennyire lehet az ilyen versírást tanítani?

Írás közben el kell feledkezni az olvasóról, mivel teljesen eggyé kell válni vele. Amit írsz, rögtön olvasod, az olvasó és az író harcol benned, két egymással ellentétes hiúság. Az ilyen intenzitású versírást – és sokak szerint semmilyen versírást – nem lehet tanítani. Én azt tartom, hogy amit nem eleve tudunk, és ezért valamikor és valahogy meg kell tanulnunk, annak a tanulásában lehet segíteni. Senki sem úgy születik, hogy rögtön tud verset írni. Ha meri tanulni, akkor nemcsak lehet segíteni neki ebben, hanem nyilvánvalóan igényli is a segítséget. Módszerek és feladatok tömegét dolgoztam ki, és aztán felejtettem el, de használom őket mégis újra. Erre, mint mindenre, mindenkit egy kicsit másképp kell tanítani, és akkor megint ott vagyunk a korszerű oktatásnál. De csak azért vagyok kénytelen korszerűnek nevezni, mert a jó oktatásban mindig ott van az eddig még nem tanított tanítására törő igény. Ami nyilván egy új kort nyitna meg. A kudarcos módszerek helyett az új módok használatára való igény. A nehogy úgy tanítsak, ahogy engem tanítottak, mert az szörnyű volt. Ezt általában mondom, mert az írásban sok kitűnő mesterem volt, olyanok, akikkel személyesen találkoztam, és olyanok is, akikkel nem. A korszerű oktatást eddig sohasem sikerült megvalósítani, mert a kort előbb meg kell érteni, hogy -szerűsíteni lehessen, de addigra már el is múlik. A jelenben mindig úgy érzi az ember, hogy innen most már bármire nyílik lehetősége. Ez nem mindig van így. De majdnem mindig azt hisszük, hogy így van. A jelennek többnyire forradalmi hangulata van, ha elég komolyan vesszük a tapasztalatainkat. A jelenben még bármi lehet, és néha meg is merjük próbálni ezt a bármit.

‍

„Úgy kell olvasni, hogy a megfelelő pillanatban merjünk belealudni a szövegbe” – lenne a másik talányos, kedvenc mondatom. Elég paradox megfogalmazás, a jó művekbe általában nem szoktak belealudni. Hogy kell ezt érteni?

‍

Részemről én ezt épp fordítva gondolom, a rossz műveken feldühödöm, sarokba vágom a könyvet, az igazi irodalom viszont álomtermészetű, ezért, ha belépek egy mű világába, egy álomba lépek be, melyet a szerző álmodott a szó fizikai értelmében, és tett számomra is bejárhatóvá, így gond nélkül bele is aludhatok az olvasmányomba, nem hagyom el, nem leszek hűtlen hozzá. Ezt már Az irodalom álomtermészetéről című esszémben meg is írtam. Ha valamelyik olvasónk belealudt ebbe a beszélgetésbe, akkor mi is jól tettük a dolgunkat. És most tessék fölébredni!

Vörös István költő, prózaíró, kritikus, irodalomtörténész, esszéista. 1964-ben született Budapesten. Tanulmányait az Eötvös Loránd Tudományegyetem Tanárképző Főiskola magyar–történelem szakán kezdte, majd az ELTE magyar–cseh szakos hallgatója lett. 1997-től a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen tanított cseh irodalmat, később esztétikát, 2004 óta a Kreatív Írás program egyik oktatója. Idén januártól szabadúszó. 1988-tól folyamatosan jelennek meg versfordításai, önálló verseskötetei, de írt már elbeszélést, vígjátékot, drámát, bábjátékot is. Több rangos irodalmi kitüntetés, köztük a József Attila-díj birtokosa. Legutóbbi kötete: Él-e még Petőfi (2023).

‍