Oborny Beáta rövidprózái

Szabó András munkája.

A test temploma

Az emberi test templom, mondják. El is határoztam, hogy írok egy útikönyvet a családomról. Jól megnézek magamnak tehát mindenkit a karácsonyi vacsoraasztalnál.

– A nagyapám ősi, román templom, homlokzatának ráncai közé kacifántos történetek vannak faragva, melyeket már csak ő ért, senki más.

– A nővérem gótikus katedrális. Vékony, csontos támívei közt óriási rózsaablak feszül, átragyog rajta a fény. Ha közel mégy hozzá, téged is pirosra fest. Felejtsd is el, hogy eredetileg milyen színű volt a ruhád!

– A nagynéném viszont olyan templom, melyet feldúltak a tatárok. Az oltár előtti vérfoltot 70 éve nem mosta föl senki. A szentek szobrai komoran merednek a sötétbe.

– Anyám neonfényes betonépület. Egy szekta lakta be, habókos társaság! Váratlan időpontokban felzendül odabent a Hallelúja.

– Apám a jeruzsálemi templom. Már csak a nyugati fala van meg, a többit lerombolták. Próbáljuk belelátni a teljes templomot, erőszakkal kis kívánság-cédulákat gyömöszölünk a kövek közötti résekbe, de csak hallgatást kapunk.

– A nagyanyám kápolna egy széljárta dombtetőn. Soha senki nem látogatja, mert túl messze van, és túl meredek az út. Állítólag zárva is van, kár is volna odamenni. Úgy tudjuk, van bent egy szép, hímzett oltárterítő.

Asztalt bontunk, és átmegyünk a nagyszobába, a karácsonyfához. Kíváncsian figyelem, vajon meg tud-e szólalni minden templomban egyszerre ugyanaz az ének.

Három átjáró

1.
A medve az állatkertben ránézett Dobos Pistikére, és Pistike azonnal tudta, hogy ő törzsének avatott sámánja.
– Gyere már! – szólt rá Dobos apuka, mert még a struccokat is látni szerette volna.
– Jeremá, Jeremá… – kántálta Pistike, és táncolni kezdett. A medve vele táncolt.

2.
Géza lekászálódott a buszról a végállomáson, és elindult az erdő felé. Nehezen cipelte a nagy nejlonzacskót, benne minden vagyonát. Nem akart messze menni, minden bokor alját megnézte, vajon alkalmas-e alvásra. Egyszer csak meglátott az egyik bokor alatt egy jellegzetes, piros kalapos, fehér pöttyös gombát. Odament és leült mellé. Igen éhes volt.
– Majd bolond leszek ismeretlen gombát enni! – mondta nyomatékkal. De azért közelebb hajolt, mintegy ismerkedésképp. Jobban megnézve látszott, hogy a gombán tizenkét pötty van elég szabályos rendben, négy sorban és három oszlopban. Nocsak! Hirtelen ötlettől vezérelve bepötyögte rajtuk az egykori kapukódját. A régit, abból az időből, mikor még házban lakott. Amikor az utolsó számot, a 7-est is beütötte, kipattant egy ajtó a szomszédos fa törzsén. Bentről kékes fény áradt ki, és fémesen csillogott egy lakótelepi lift fala. Még a felirat is tisztán látszott: A liftben tüzet okozó tevékenységet folytatni tilos! Géza eldobta a cigarettáját, és belépett az ajtón.

3.
Szabóné az utolsó ember volt Csobánkán, aki még tyúkokat tartott. S nem is csak tartotta, hanem maga is vágta őket, ha a vasárnapi ebéd megkívánta a tyúklevest vagy a rántott csirkét! Ezen a vasárnapon is megfente a nagykést, és kiment a baromfiudvarba. Rutinosan kapta el a nagy, fekete tyúkot, melyet már régen kinézett az aznapi főzéshez. Átvágta a nyakat, és a földre csorgatta a vért.
– Manapság már nem sütik meg hagymával – gondolta közben egy kis sóhajjal. Akkor látta meg, hogy a tyúk egyenesen ránéz, szemében valami furcsa okossággal. A meleg vér még mindig csorgott, sőt, lüktetett. Szabónét mintha valami ismeretlen erő ragadta volna el, ráhajolt a tyúk nyakára, és csak itta, itta a vért. Hagyta, csöpögjon le az állán, és fesse vörösre elöl az otthonkáját! Érezte, amint megsokszorozódik az ereje, és bal mellében semmivé zsugorodik a rákos daganat. Futva indult el a Holdvilág-árok felé.

Pontszerű

– Kész a jelentés? – Az esti megvilágításban a főnök alakja árnyékot vetett Marietta íróasztalára. A lány legszívesebben elsüllyedt volna. Eszébe jutott, hogy tegnap már így is a legalacsonyabbra állította az irodaszéket, ennél lejjebb nem lehet. Próbálta összerendezni az asztalon elszabadult papírhalmokat, gyorsan kiválogatva a jelentésszerűeket. Innen, lentről lehetetlen volt elérni a tűzőgépet. Egészen az asztal túlsó feléig kellett volna nyújtózkodni érte, de az már túlságosan közel volt a főnök intim teréhez, sajnos éppen sliccmagasságban. Hirtelen mentőötlete támadt: van gémkapocs a legalsó fiókban, majd azzal összetűzi a papírokat. Külön szerencse volt, hogy így fejjel előre lebukhatott az asztal mögé. Onnan csapott ki hirtelen a hangja.

– Te szemét! Elegem van! Hogy rohadnál meg!

A főnök ijedten hátraugrott.
– Jaj, bocsánat! – rebegte a lány megszokott, régi hangja. – Keresgéltem a fiókban, és a körmöm alá ment egy rajzszög.

Lassan előbukkant az asztal mögül, és mintegy bizonyítékként felmutatta az ujját, melyben még mindig ott volt a rajzszög. Kis, piros vércsepp szaladt le a rózsaszínre lakkozott köröm mögül.

Egy darabig mindketten dermedten nézték a feltartott középső ujjat.

Potyautas

Vera érezte, hogy korán érkezett. Már messziről látszott, ahogy kaptatott fel a hegyoldalon, hogy az erdei háznál nincs senki. Ledobta a hátizsákját, leült a lépcsőre, élvezte a meleget és a zöld – végre zöld – lombokat.

Jó félóra múlva befutott a társaság is sáros, vidám gomolyagként. Tervek az ebédhez, van-e elég szalonna, ki megy el fáért… a zajok és szagok úgy ölelték körül, mintha ez lenne az otthona. Dönci, a fia, rögtön hozzábújt, látszott, hogy elege van a másfél napos apai ridegtartásból. Felkéredzkedett Vera ölébe, és nem is akart lemászni róla egészen addig, míg a tűzrakóhelyen fellobbanó lángok látványa el nem csábította.

Vera férje, Zoli rakta a tüzet, hasogatta a fát, kommandírozta a főzést.

– A tűz mellett van igazán elemében! Ha hinnék az alkímiában, most tudnám, ez mit jelent – gondolta Vera, és nézte a baltát tartó karizmokat, kedvtelve, lassan, míg a felgomolygó füsttől el nem futotta szemét a könny.

Az ebéd jól sikerült. Keveset beszéltek, az összeszokott barátok lazaságával bújtak össze az akolmelegben. Gyerekek és felnőttek keveredtek vegyesen, szinte figyelni kellett, hogy az ember szét tudja válogatni, ki kihez tartozik.

Ebéd után Dönci le szeretett volna menni a patakhoz. Verának nem volt ellenére, csak azt nem tudta biztosan, hogy a négyéves legénynek mennyire lesz nehéz lemászni a meredek oldalon.

Nagy huppanással érkeztek végül a patakmenti útra. A szemük máris azt kereste, miből lehetne építeni valamit. Volt ott egy kidőlt fa lehámlott, nagy kéregdarabokkal. – Hajó! – választott ki Dönci egy U alakút. Kerültek evezőlapát-gallyak és kötöző fűszálak is hamarosan. Egy martilapu sárga virága lett a kormánykerék, egy gomba a vasmacska. Újabb kéregdarab a kapitányi híd.

– És ki a kapitány?
– Apa – válaszolta Dönci habozás nélkül. Ki is választottak egy szép, barna fenyőtobozt apa-kapitánynak. Apitánynak. Dönci egy kisebb toboz lett, főtengermesteri rangban.
– És én hol vagyok? – kérdezte Vera.
– Te a partról integetsz.

Nézték a hajót, elgondolkodva. Végül Dönci felállt, és odahozott egy bogáncsot. Bebiggyesztette a kapitányi híd alá.

– Hát ez ki? – kérdezte Vera.
– Zsóka.
– Zsóka? Hogy kerül ide? Talán potyautas?

Döncinek nagyon tetszett a szó, hogy potyautas. Többször is elismételte, hogy potya.

– Akkor belepottyan a vízbe, ugye? – kérdezte végül.
– Miért pottyanna? Elfér ő is.
– Nem fér el.
– De miért? – Vera nem állta meg, hogy egy kis okítást-nevelést hozzá ne fűzzön. – Zsóka a barátunk! Tegnap is egész nap együtt hancúroztatok az erdőben, nem?
– Nem. – Megjelent az a kis ránc Dönci szája szélén, amit még a dackorszakban fejlesztett ki. Vera tudta, hogy ez nem sok jót jelent.
– Hát mi volt tegnap? – kérdezte meg végül, lélegzetvételnyi szünet után.
– Zsóka nem játszott velem.
– Nem?
– Apa sem játszott. Elmentek reggel.

Vera megzavarodott.

– Ki ment el?
– Apa és Zsóka.
– Hova?
– Az erdőbe.

Vera érezte, hogy most kellene megállni a kérdezéssel, de nem tehetett róla, muszáj volt folytatni.

– És mikor jöttek vissza?
– Este. Azt mondták, eltévedtek. De nem voltak szomorúak. Apa fogta Zsóka kezét. Biztos, hogy ne tévedjen el még egyszer.
– És a többiek… a többiek mit szóltak?
– Nevettek.
Vera gondolatai végképp összekuszálódtak. – De hát ma… jöttem. Senkin nem látszott semmi! Zsóka? Az nem lehet. Vagy mégis? A múltkor is… Rohantak a gondolatai. Reszketett a keze, mintha az életéért küzdene.

Időtlen időkbe telt, mire annyira össze tudta szedni magát, hogy képes volt Döncire figyelni. A kislegény már megunta a várakozást, épp azon mesterkedett, hogy a hajót belecsúsztassa a vízbe. Vera gépiesen segített neki.

Aztán nézte, nézhette, amint a hajó elúszik a patak vizén, fedélzetén Zolival és Zsókával.

Szerencse, hogy Dönci nemcsak a hajón, hanem a parton is jelen volt, nagyon is! Ujjongott, kiabált, drukkolt a vad habokban sodródó kéregnek. Még az ágak és fűszálak szétesését is lelkesen figyelte.

– Hajótörés!
– Na, gyerünk, főtengermester! – karolta át Vera a vékony kis vállat. – Kezd hideg lenni.

Elindultak a ház felé. Fogalma sem volt, mi lesz, ha odaér.

Messziről már hallatszottak a vidám zajok, érződött a füst illata. Elképzelte, ahogy megérkezik, és rámosolyognak. Zsóka is rámosolyog. Vajon meg tudja-e állni, hogy visszamosolyogjon? Ez aggasztotta legjobban. Minden más homályba borult, gomolygott a sötétedő erdő fái között.

Odaért végül, nem lehetett halasztani. Zolit és Zsókát kereste a tekintetével. A többiek csakugyan mosolyogtak rá, érdeklődtek, hogy milyen volt a pataknál. Vera a hangok lejtését, magasságát, rezgését figyelte, mint egy bonyolult műszer, kereste bennük a hamisságot. De nagy meglepetésére, nem találta. Inkább egy nagyonis őszinte, határozott üzenet sugárzott felé.

– Nyugi! Ne balhézz!

Úgy érezte magát, mint egy rendreutasított kislány. Félénken kérdezte:

– Zoli?
– Lement a faluba borért.
– Zsókával?
– Aha.

Nem tudta, mit mondhatna még. Téblábolt, nézett körül.

– Gyere, Dönci, felvágjuk a hagymát a vacsorához!

Büszke volt magára, hogy ezt milyen jól kitalálta! Hogy milyen okosan tud ő sírni!

Találkozás az istenekkel

Képzeld, Jolánkám, már megint elromlott a sütő! Felhívtam az Olimposz Bt.-t, hogy küldjék azt a szerelőt, akit a múltkor. De nem azt küldték, akkora nagydarab ember jött, hogy alig fért be a konyhaajtón! Matatott a hatalmas kezével a sütőben, csak úgy csapkodtak a villámok. Azt hittem, ott ég le a konyha! Végül aztán csak megcsinálta. Ezek a Héra tűzhelyek még a régi, jó gyártmányok! Ezeket még évtizedekre tervezték, nem úgy, mint a mostaniakat! Sőt, a szerelő azt mondja, az örökkévalóságra. Azért azt nem hiszem! Ezek a szerelők mindig hazudnak, azt hiszik, a nyugdíjas minden hülyeséget elhisz.

*

Azt sem tudom, hogy mondjam el, Zsuzsikám, mi történt! A szomszédban orgia volt! Egész éjjel áthallatszott a vad zene meg a gajdolás! Tizenegykor átkopogtam, hogy na, most aztán hagyják már abba! Mások is laknak itt! Aztán éjfélkor már nem bírtam tovább, kimentem a gangra abban a hidegben, és bedörömböltem az ajtajukon. Nem fogod elhinni, ki nyitott ajtót! Egy kövér férfi anyaszült meztelenül! Egy szál lepedő volt rajta, az is csak úgy libegett! A fején meg koszorú! Lehet, hogy transzvesztita? Ilyen kevés ruhából nehéz eldönteni. Mondom neki, hogy hagyják abba, mások aludni akarnak! Erre van pofája azt mondani, hogy ez ­bachos ünnepség! Hülyének néz engem? ­Bachot megismerem, boldogult uram mindig azt hallgatta.

*

Ne tolakodjon, más is föl akar szállni! Vigye innen a patáját! Ekkora nagy ló fiatalember, viselkedni bezzeg nem tud! Hogy félisten? Persze, mindjárt gondoltam, hogy nem egész! Bunkó részeg!

*

Halló, önkormányzat? Panaszt szeretnék tenni! Kérem, itt valami nem stimmel! Ezek beszivárogtak a kerületbe… Hübrisz Béláné vagyok. Igen, betűzöm. H mint Hellász…


Oborny Beáta (Miskolc, 1963) Budapesten él, ökológus-evolúcióbiológus kutató, egyetemi biológus oktató. Szabadidejében az íráson kívül szívesen foglalkozik mesemondással és improvizációs színjátszással.