Ó-kor. A világosság teremtése

‍I.

Beröppen Édesanyu. Pillangósan.

Ébreszteni, dédelgetni kezd.

– Hasunkon a nap, s a fürge koldus már

A hatodik faluban jár…

Édesapu. Füttyszó. Elősorolódnak

Súlyos férfiteendőink. Mind nemes.

És halaszthatatlan. Nincsen naplopás!

Renyheség. Lustaság. Poétikusabban:

luxuslézengés. Jól mondom?

Sündörög Öcsi – maszatkiállítás.

István öcsém – mint Petrovicséknál…

Minden nap, és ilyen hajnalórán!

Hogyan csinálja? S mennyire szeretne

valami titkosat! És mindig tőlem.

Tata (bocs’! Nagyapó). Huncut sörtebajsz.

Galícia ’915. Vérhas. Oroszfogság.

Kuláklista, fasza Duna-csatorna.

Addidemindened! Haddelhadd!

Sosehalunkmeg! Kétlábonjáró magyarvilág…

– A vadászat – simogat somolyogva – máma elmarad.

Milyen vadászat­? – ágaskodnék. – Hiszen

még sose ejtettünk el legalább egy

szédülő, sánta, vad fejesgilisztát!?

– Ezidáig, legény!… De ezután?!

Annus Mama (Kis Anna). Ahány keze-ujja,

annyi szívcsiklandó ebéd-ígéret.

– Melyik legyen, lelkem kicsidem?

Kitalálod? Vagy menjek világgá?

Fényes-nemes nap készül, s itt a dörgő szomszéd –

félkarú, egyfogú világháború.

Erő s dohányszag, bagó – így kell megvirradni!

– Hogy ityeg a fityeg, fiatalúr?!

Ez a reggel is olyan szép, mint azok a

régi dalmát fehérnépek, nem igaz?

De ma már a lövészárkok is csak

ásítoznak horkantva. Ebből csak baj lehet.

II.

Ide hát, jó reggelt, kutyám, macskám, egerem!

Maradt-e még valaki a házban?

Megkergülök s magam is útra kelek,

teremtményeiddel testvérként, Uram.

Ne is legyen más menekvés! Jó napot!

Vénülünk… – és jól látom: még most sem

indulunk Afrikába, holott

ez lett volna legfőbb kívánságunk

e kötelesség- és leckevilágban.

Feketénél feketébb leányok közé!

Tóth Bélával, legjobb cimborámmal.

De csak ücsörgünk – vigyorgunk képzelődve

a hangyás, fáradt tornácküszöbön.

Egyetlenegy mégis marad (öröm):

besurran Rózi a kiskapun s illeg-billeg.

Elmúlt már hat (éves), nagylány, s mintha

folyton meg akarná mutatni nekem AZT.

De sohase mutatja meg, csak kacag röpködve,

s magához, magába irányítja és

vonzza-vonzza-vonzza a képzeletem.

Falevelek között angyalszárny-suhogás…

Aztán, végül, mindig megcsörren egy

ifjú szarka vagy vén ébresztőóra,

és – talán már említettem –

meg kell bolondulni! Ami, amúgy,

önmagában – mit sem ér!

Új nap – új izé! Hogyismondják.

Hol vagyok? – – – – –

– – – – – Hol vagytok?

Hol vagyunk? Hová leszünk?

Hová lettetek?!