Nyelvet adni soha nem érzett emócióknak – Álljunk meg egy szóra Selyem Zsuzsával

„Mi vagyok én? Senki Pál,Egy fájó gép, mely pipál.”(Arany János, 1882)

Erről a kétsorosról Selyem Zsuzsa, László Noémi évfolyamtársa azt mondta, hogy az első magyar posztmodern vers. Február 23-án este ők beszélgettek a Bulgakov emeleti termében.
„Civilként és tanárként van felelősséged azért, hogy hol élsz” – válaszol Selyem Zsuzsa arra a kérdésre, hogy meghatározza-e a felelősségvállalást az, hogy ki hol él (abból kiindulva, hogy Marosvásárhelyen született, de régóta kolozsvári lakos). Amikor szöveggel dolgozik, akkor nem tudná megmondani, hogy hol él. A Moszkvában esik (Jelenkor, 2016) című Déry-díjas kísérleti regényét a svájci Zug városkában írta, ami egyszerre a madárcsicsergés és nyugalom, valamint a maffiózók pénzének városa. Ez az idilli ambivalencia csak némiképp különbözik korábbi kötetének, a 9 kiló – Történet a 119. zsoltárra címűnek megírási helyszínétől, a Schloss Solitude kastélyától, ami egy „összművészeti laboratórium”, egy kétségtelenül inspiratív közeg.

A Moszkvában esik váza gyakorlatilag a szerző nagyapjának diktafonba mondott élettörténete. Selyem szerint a nagyapa bediktált adatai között nem húzódott meg semmilyen emocionális kötődés, kérdéseire nem válaszolt (például mit csinált vele a Securitate, hogyan ismerte meg a nagyanyját). Nem tudta elhinni, hogy a nagyapát egyszerűen nem érdekelte a politika egy hiperpolitizált időszakban, hogy nem ismerte a kudarc fogalmát és csak hőstörténetekben hitt. A regény kapcsán teszi hozzá, hogy íróként is felelősség nyelvet találni bizonyos élethelyzetekre. Ugyanúgy az erdélyi ügynökmúltakhoz fűződő történeteinket, szálainkat, sebeinket is magunk kell megoldanunk, mert senki nem fogja helyettünk. Súlyos dolognak tartja, hogy erről még mindig nem lehet beszélni, hogy olyan ez az egész, „mintha elaludtam volna a nyakam és ezért nem nézhetek valahova”.

Selyem Zsuzsa szereti kísérleti regényeknek nevezni hosszabb prózáit. A Moszkvában esik állat-narrátorai tendenciózusan humánoknak nevezik a történetek szereplőit, mintegy lemondva erről a „folyton emberezésről”. Az állatok perspektíváját az etológiailag alátámasztott tényekkel és narrációs távolságtartással, de nem korlátozottan teremtette meg. A nagyapa adatvázának réseit sarkalatos történelmi események sorozataival töltötte ki – a Moulin Rouge1927 című fejezet felolvasásával pedig hallhattuk a humor felszabadító erejét is.

A szerző tanárként is szabad ember: László Noémi visszaemlékszik, amikor még egyetemista korukban Selyem felült a katedrára és úgy tanított. Demokratikus pedagógiájában a kapcsolattartás és részvétel számít kulcsszónak, nem szereti, ha egy diák vak követője valakinek vagy valaminek – a follower típusú beállítódás (ön)árulás, ezért szeretné, hogy tanári hivatásában az emocionális és racionális rész egyszerre hasson. A tehetséggondozás kapcsán szóba került a Kárpát-medencei Tehetséggondozó Nonprofit Kft. is, amelyből Selyem szerint még mindig nem késő kiszállni, hiszen épp elég nagy port kavar. A Független Mentorhálózat létrejöttének okát nem köti a KMTG fölbukkanásához, mivel az a munka, amit ebben a mentorhálózatban végez, gyakorlatilag ugyanaz amit eddig is csinált: együttműködés, kézirat-olvasás, tanácsadás.
A Virginia Woolf és Franz Kafka által inspirált szerző legújabb regényének utolsó fejezete kapcsán: „mindannyiunk élete cirkuszi mutatvány, mert idomítva vagyunk”. Erről szól a nagyapa, Beczásy története is.