Novellák

Gergely Zoltán: Instabil tárgy árnyékkal

Egy furcsa eset

József egy csütörtöki napon kiugrott a lakásuk ablakán.
Éppen csendben, nyugodtan ebédeltek, amikor – se szó, se beszéd – letette a kanalat, nyugodt, kimért léptekkel odament a nyitott ablakhoz, és kiugrott.
Nem esett semmi baja, még csak a bokáját sem ficamította ki. Nem, mert pont az ablakuk alatt lévő hatalmas virágágyás közepébe huppant – de főleg azért nem esett semmi baja, mert lakásuk első emeleti lakás, s amint az köztudott, városunkban a tömbházak első emelete nincs valami magasan.
József nem tudta megmagyarázni, megindokolni – még saját magának sem –, hogy miért tette, amit tett. Egyre csak azt hajtogatta – félszegen mosolyogva, zavartan topogva –, hogy: „Egyszerre csak úgy éreztem, hogy muszáj valamit tennem, s amikor megláttam, hogy nyitva van az ablak, akkor meg úgy éreztem, hogy muszáj kiugranom”. Később, meglehetősen bizonytalanul, még azt is hozzátette: „És különben is, már torkig vagyok ezzel az egésszel…”
Eltelt néhány hét, jószerint már feledésbe is ment „az eset” – és akkor K. József ismét kiugrott a szobájuk ablakán. Most sem történt semmi baja, s a válasza (magyarázkodása) is az volt, mint első alkalommal.
Néhány újabb hét leforgása alatt K. József ötször ugrott ki lakásuk ablakán, és most már minden alkalommal csak annyit mondott: „Kupleráj, egy nagy kupleráj az egész”.
„Komolytalan ember” – mondták a szomszédok, ismerősök, s őszintén sajnálták K. Józsefnét, akit – szemmel láthatóan – nagyon megviselt férjének ez a „szokatlan hóbortja”. Egyesek szerint K. József alighanem lelkibeteg, mások szerint K. Józsefnek egyetlen baja van csupán, mégpedig a feltűnési viszketegség. Ha nem ez volna a baja – érveltek –, ha tényleg torkig volna az egésszel, ahogy mondja, nos, akkor nem az első emeleti lakásuk ablakán ugrálna ki, jól tudván, hogy soha semmi baja nem történik, hanem fölmenne a tízemeletes tömbházuk tetejére, s onnan ugrana le, „egyszer, de rendesen”. „Gyáva kukac, csak a szája nagy” – legyintettek ezek a vélekedők, s ezzel részükről el is intézték az „ugrándozó” K. József „ügyét”.
Egy idő után már senkit sem érdekelt, hogy hányszor és miért ugrándozik ki K. József lakásuk ablakán. Mire beköszöntött az ősz, már éppúgy tömbházi életük velejárójának tekintették K. József „ugrándozási hóbortját”, mint azt, hogy az ötödiken lakó suszter kutyája pont este tizenegykor s pont félpercnyit ugat, meg azt, hogy Peták úr a hetedikről hetente egyszer berúg, s ilyenkor le akarja törni a felesége derekát, de ez soha nem sikerül neki, s nemcsak azért nem, merthogy a felesége közel másfél mázsát nyom, ebédelés előtt is.
„Mégiscsak el kellene menned egy orvoshoz” – mondotta egyszer K. Józsefné a férjének. „Nincs nekem semmi bajom, és főleg bolond nem vagyok” – válaszolta szelíden K. József. Az asszony többé nem is hozakodott elő az orvossal.
József pedig továbbra is, ha úgy érzi, hogy „valamit tennie kell” merthogy „kupleráj ez az egész”, ki-kiugrik első emeleti lakásuk ablakán. Alighanem már ő is úgy véli, hogy élete szükségszerű velejárója ez az olykori „kiugrándozás”. Hogy ez tényleg így lehet, azt az is látszik bizonyítani, hogy K. József – az „ugrándozását” leszámítva – ugyanúgy éli (békés családja körében) a maga, megannyi gonddal-bajjal, apró örömökkel, sikerekkel, bosszúságokkal elegyes kicsi életét, mint annak előtte, hogy először kiugrott első emeleti lakásuk ablakán.
Egyedül K. Józsefné nyugtalan: úgy beléfészkelt valamiféle félelem, mint fába a szú, vasba a rozsda, merthogy képtelen nem arra gondolni folyton, hogy férje egyszer csak beleun az első emeletbe, és felmegy tízemeletes tömbházuk tetejére.
Nem valószínű, hogy ez bekövetkezik, véljük mi, akik őszintén aggódunk K. Józsefnéért, holott nagyon is jól tudjuk, hogy egyáltalán nem kizárt ennek a lehetősége sem, bármikor megtörténhet ez is, s mi nem sokat tehetünk ellene. Legfennebb csak annyit, hogy – miközben kíváncsian várjuk a további fejleményeket – minden nap szólunk K. Józsefnének, hogy soha ne feledkezzék meg ebédelés előtt kitárni az ablakokat.

Nincs ok a csüggedésre

Az az ember, aki egy nagy, barna, Opel márkájú terepjáróval érkezett, a Vad Kecske nevű panzióban szállt meg, azt mondta, Hóka Alfonznak hívják, s foglalkozását tekintve: okleveles víznéző.
Ótelepen az elmúlt időkben sokféle ember megfordult már, de mindazodáig víznéző, pláne okleveles, még egy sem. Ennek ellenére sem feltűnést nem keltett, sem pedig kíváncsiságot nem csiholt a telepen Hóka Alfonz okleveles víznéző megjelenése.
Az elöljáró is, akinél – mindjárt megérkezése után – „bemutatkozó tiszteletét tette” Hóka Alfonz, nos, az elöljáró is csak annyit mondott: „Hát, Istenem, mindenki úgy próbál boldogulni az életben, ahogy lehet vagy ahogy tud. Az egyik sírkőfaragó, a másik hegedűművész, maga pedig víznéző, ugyebár”.
Később az elöljáró még azt is mondta: „Nálunk, sajnos, nincsenek se tavak, se folyók, viszont van itt, a Bodzás-domb alatt egy forrás, a Bugyogó nevű, amelyiknek olyan jó ízű a vize, hogy egész vármegyében nincsen párja, nekem elhiheti”.
Hóka Alfonz másnap, már kora reggel, kiment a Bodzás-domb alá, s nem is került elő késő délutánig. Hogy mit csinált, mivel foglalkozott naphosszat, senki nem tudta, de nem is érdekelt senkit, merthogy ezen a telepen is megvan mindenkinek a maga gondja-baja, teendője, fölösen is. Egyedül Horokály Ádám apó, a hajdani határkerülő bóklászott aznap is a Bodzás-domb környékén is, mint egyébként minden más napon is, ha olyan volt az idő, de ez az Ádám apó nemcsak földsüket, de már olyan rövidlátó is, hogy jószerével vaknak is lehetne tekinteni.
A következő nap reggelén Hóka Alfonz beült a nagy, barna, Opel márkájú terepjárójába, s elment.
Az elöljáró egyszer-kétszer még eltűnődött azon, hogy vajon miben is áll az okleveles víznézés mint foglalkozás, de aztán végképp elfelejtette Hóka Alfonzot is, s a víznéző mesterséget is. Egy elöljárónak igazán van egyéb gondja is elég.
Hóka Alfonz óta még nem járt újabb víznéző Ótelepen, ami viszont egyáltalán nem lehet ok a csüggedésre.

A likatosi ember

A Béla-havas egyik hosszú, keskeny völgyében van egy település: Bodzás a neve. Erdőléssel, szénégetéssel, létra- és hordókészítéssel foglalkoznak az itteniek, s jól megvannak magukban, távol a világ zajától, a Béla-havasnak ebben a kies völgyében, amelyen a hűs, mindig kristálytiszta Kebeledvize nevű patak csordogál keresztül.
Valamikor, még nem is olyan régen, zsindelyt is készítettek a bodzásiak, de amióta kimentek divatból a zsindelytetős épületek, azóta felhagytak a zsindelykészítéssel.
Szóval, ilyen falu ez a Bodzás, ahová nemrégiben jött egy ember. Jól benne járt már a korban ez az ember, s egy bizonyos Kelemen Ákos nevű személy után érdeklődött. Azt mondta, hogy ez a Kelemen Ákos rabtársa volt annak idején, s most, annyi teméntelen sok esztendő után, szeretne még egyszer találkozni véle. Azért keresi mindenfelé itt a hegyvidéken, magyarázta, mert úgy emlékszik, hogy hegyvidéki származásúnak mondta volt magát ez a Kelemen Ákos.
Sajnos, ez az ember nem járt szerencsével Bodzáson, mert ebben a faluban soha nem éltek Kelemen nevezetűek, s rabságban is csak egyetlen bodzási volt annak idején a Csatornánál, a fiatalabbik Gyárfás Ignác, aki viszont soha nem jött haza, az is lehet, hogy odapusztult.
„Nagyon szeretnék az életben még egyszer találkozni Kelemennel… Feltétlenül el kell mondanom valamit neki, feltétlenül…” – mondta szomorúan az az ember, s aztán ment is tovább, ki tudja, merre.
Később az a beszéd kezdte járni Bodzáson, hogy az az ismeretlen, aki a faluban járt, tulajdonképpen egy likatosi ember, Eszterág Gáspár a neve, s már régóta járja a Béla-havast, és mindenhol Kelemen Ákost, egykori rabtársát keresi.
A bodzásiak sajnálják, hogy az a bizonyos Kelemen Ákos nem közülük való, mert akkor annak a likatosi embernek, Eszterág Gáspárnak nem kellene továbbra is a Béla-havason bolyongania. Mindazonáltal a bodzásiak biztosra veszik, hogy az a likatosi ember, Eszterág Gáspár nem bolyong, nem keres hiába, mert egyszer, valamikor, valahol rá fog találni Kelemen Ákosra. Előfordulhat még az is – vélik a bodzásiak –, hogy az a likatosi ember, Eszterág Gáspár végül nem is valahol a Béla-havason talál rá Kelemen Ákosra, hanem éppenséggel lent, az aranykalászos rónaságon, vagy a szelíd, gyümölcsillatú dombvidéken, és az is megtörténhet, hogy már csak a Kelemen Ákos sírjának mondhatja el egy nyugodt temetőben, amit még feltétlenül el akar, el kell mondania egykori rabtársának – ám ez Eszterág Gáspár számára mit sem változtat a lényegen. Ugyanis – állítják a bodzásiak – adott esetekben a lényeg egészen más, mint ahogy s amilyennek mi azt olyan, de olyan sokszor hisszük vagy elképzeljük, és ennek a likatosi Eszterág Gáspárnak az esete pont egy ilyen „adott eset”.