Novellák

Amalia Crișan: Leopárd

Örökre zár

Hildur Guðnadóttir: Opaque

Földnek esett. Kérte az eget. Az ég megtagadta. Nem lett semmi, csak föld volt. Feküdt a földön. Nézte az eget. Nem nézte a földet. Ha ebben a pillanatban meghal. Ha a következőben. Állhatosan nézte az eget. Az ég nem teheti meg, hogy ne lássa. Az égre szegezett szeme elől hogy kitérjen. Feküdt a földön és nézte az eget.
Égnek esett. Így a másik. Nem szólt semmit. Megtagadta. Nem lett semmi, ég volt. Feküdt az égen. Nézte a földet. Nem nézte a földet. Ha ebben a pillanatban meghal. Ha a következőben se. Állhatatosan nézte az eget. A föld nem teheti meg, hogy ne lássa. Ha az égre szegezett szeme előle kitér is. Feküdt az égen és nézte az eget.
A földön ült. Nézte az eget. Kérte az eget. Az ég megtagadta. Nem lett semmi, föld volt. Ült a földön. Nézte az eget. Nem nézte a földet. Van ebben valami megrögzöttség. Ha ebben a pillanatban nem is. Az ég nem teheti meg, hogy ne lássa. Látja. Akárhová szegezi is a szemét. Ült a földön és nézte az eget.
Az égen ült. Elég bizarr. Nem szólt semmit. Nem is lett semmi. Ég volt. Ült az égen. Nem nézte a földet. Nem. Félelemnek kellett volna lenni. Lefelé lóg. Nem tartja semmi. Nincs kapaszkodója. Senki sem kapaszkodja. Ebben a pillanatban meg a következőben sem. Állhatatosan nézett, de mit. Vagy nem is ő nézett, a föld nézte őt. Ült az égen és nézte a föld.
A földön állt. Nem tudta, merre. Hogy elinduljon-e. Kérte az eget. Az ég nem kért és nem kapott. Nem lett semmi. Semmi lett. Állt a földön, mert a földön állt. Nem nézte az eget. Nem nézte a földet. Ha ebben a pillanatban felesne az égre. De ebben a pillanatban sem. Az ég megteheti, hogy ne nézzen. De néz. Állt a földön és nem nézett semmit.
Az égen állt. Fejébe ment a vér. Ő meg nem szólt semmit. Nem ment semerre. Nem volt semmi. Félelmet se kapott, hiába kért. Elindult, mert az égen állni mégse. Van abban valami megrögzöttség. A felhőket nem érezte fehérnek. Nem érezte felhőnek. Halakat látott állhatatosan elúszni előle. Belőle. Hosszan. Lépkedett az égen.
A földön lépkedett. Ment előre meg hátra, van ebben valami félelem, mégis. A felhőket látta távolodni. Mintha folyamatosan zuhanna. A kékek és a fehérek alatt megmaradt barnán. Belesüllyedve a földbe. Föld a földön. Látta a felhőket felfelé úszni a halakkal. Meg hogy valaki odafent lépked. Belesüllyedve a felhőkbe.
Aztán szétpattant az ég és szétpattant a föld. Nem lehet örökre zárni a pillanatot. Se ezt, se a következőt. A földnek esett és az égnek esett, csak esett. Futottak állhatatosan. Megrögzötten. Senki kapaszkodói. Törött útjukkal. Valami ablak meg valami fény, mintha ilyenek lettek volna régen, amiért futnak.
De az ilyen képzetek ilyen helyzetekben nem fenntarthatók többé. Szétpattannak. Futni lehet, semerre nézve. Felhőtlen. Aztán szétpattant a szétpattant. Az esett nem esett. Két futó egység. Álló egység. A mindenkori keretek mindenkori képek. Beesett ajtók. Túl fehér kövek. A kéz tüskés kapaszkodó felé nyúl. Nem nyúl. Nem kapaszkodik.
Akkor ég lett és föld lett, mert nem lehet örökre zárni. Nem. Kapaszkodni nem kell. A tüske szúr. Állt és ült és feküdt egyszerre. Égszagú volt, földszínekkel. Valami összegződött akkor. Valami egység. Állhatatosan megrögzött. A halak visszaúsztak a kicsi halformájú nyílásokba. Az esőcseppek megadott kis helyeikről előre elrendezett irányú csöveken ereszkednek alá.
Állandóan pillanat van.

Egészen jó.

Linnea Olsson: The Ocean (Acoustic Session, Sofia church, Stockholm, 2011)

Belefulladt a levegőbe. Legalábbis akkor úgy tűnt. Csak abban nem lehetett biztos, melyik levegőbe. Vagy hogy levegő volt-e egyáltalán. Lehetett az már az ég is. Föld még nem. Kő? Valami láthatatlan, inkább. Ott volt, mindig. Vette. Csak akkor még nem tudta, mire való. Aztán megtudta, másra. Aztán, hogy a másik tudja rosszul.
Elment akkor. Valami sivatagnak tűnt, elsőre. Mindenütt homok. Ment a homokban. Belement a homok. Utálta a homokot, hogy mindenütt benne kell lenni. Távolabb hegyeket látott, de akármeddig ment, mindenütt vízszint. Víz nélkül. Nem is kellett. Nem sütött a Nap. Különös sivatag, gondolta, még Nap se süt meg semmi.
Buborékok a levegőben, nézte, mi van. Hát mi ez. Víznek látszott, úszni kellett benne, de akkor nem tudott úszni. Érdekes, gondolta, hát mindig tudott, és amikor kell, na akkor nem tud már semmit. Pedig emlékezett, így meg úgy kell csinálni a kezével meg a lábával, de aztán hiába csinált így meg úgy, nem lett abból úszás sehogy.
Kilépett a fehérből valami kékbe. Hogy akkor ez most ég, vagy valami olyan. Összevissza tette a lábát, próbálgatta a lépést, lehet-e itt olyat. Aztán meg, hogy minek. Mit akar itt az égen. Hát Nap? Inkább leült, pihen. Nézegette, milyen érdekesen nőnek a fák. Belenövik magukat az égbe meg a földbe. Ez jó, biztonságban vannak.
Most mondd meg! Az asztalra csapott, hogy na akkor most mondd már meg. Felhozta a tengerből a gyöngysort. Egy egész napig tartott az út le, aztán egy egész napig föl, de lement a vízbe és nem fulladt meg. Mutatta a gyöngyöt. A gyöngy szép volt. Az a másik meg csak rázta azt a nagy fejét. Hogy ja nem kell. Van már elég. Mutatta.
Rúgta a köveket, hogy mindenütt ezek a hülye kövek, nem hiszem el. Összevissza törték magukat a vízben. Aztán kijöttek a vízből, és lehetett menni a kövek közt. Arra gondolt, visszarugdalja őket a vízbe, de aztán arra, hát minek. Kijönnek ezek úgyis. Mindig kijönnek. Azért lehetett volna kegyesebb a víz akkor. Hogy mondjuk kenyeret ad.
A gyerek odament ahhoz a nagyhoz. Kész vagyok, mehetünk? De az a nagy rázta a fejét, hogy nem. Most mi nem? Hogy inkább maradj te itt. Nem kellesz. De kész vagyok, menjünk! Na jó, de így nem jöhetsz. Hallod, ember, túl sok a keze. A gyereknek az apja nem értette. Csak az egyik kell. De zongoristának készül. Ugyan, túl sok a kéz. Tudod.
Ültek a parton a gyerekek, várták a kenyeret. Amikor a kenyér kiúszik, meg kell ütni, nehogy harapjon. A papucs orrával, mondjuk, jól orrba verni a kenyeret. A kenyér kiúszott és orrba verték. A kenyér felnyögött, aztán nem úszott többé. Biztos meghalt, azt szokták ilyenkor. Beletették a kosárba. Várták a következőt.
Mit csinálok a sivatagban. Hogy már megint mindenütt az a hülye homok. Rúgta. Visszarúgott. Elég. Ment tovább, hogy most már elég ebből az egész hülyeségből, hogy mennie kell a sivatagban. Ha eléri a végét, akkor aztán kész, vissza se fordul, meglássák! Nagyokat szippantott a levegőből. Az égből. Csak tudnám, mit csinálok. Gondolta.
A fák közt állt, úgy tűnt, ezek a fák mindent kibírnak. Hogy annyira bele vannak kapaszkodva az égbe meg a földbe, soha senki semmit. Ott maradnak és kész. A felhők meg ott kuporognak az égre szorultan, semmi kapaszkodó. Most mégis hová vagy merre. Hülyeség az egész, hogy a felhők kuporognak, de hát mit csináljanak, mit.
Aztán az, hogy megint minden víznek látszik, de mégsem víz. Talán víz volt, csak most már nem víz, mert valahogy szétzuhant éggé vagy földdé. Nappá? Nehéz eldönteni. És akkor ilyen hülye kis sziklarészletek. Csak annyit látsz, amennyit elérsz. Kapaszkodsz fölfelé, keresel valamit. Vagy hogy az a valami keres, már te sem tudod, mi van.
A kövek összetört kenyereket hordanak a partra. Semmi dolog nincs, a gyerekek rakják a kosárba a kenyeret. Aztán kiúszik egy mégis, magától, valahogy, azt jól orrba kell, tudod. Akkor felszisszen, ez most ilyen, sziszeg, elég baj. Rakják a kosárba, de miért rakják. Nem is éhesek. Itt nem süt Nap. Hülye egy víz ez, hogy kenyeret hoz.
Az apa kérdezte a gyereket. A gyerek nem mondott semmit. Az apa hozta a fűrészt. Melyik kezedet? A gyerek nem mondott semmit. Az apa sem szólt akkor. Valami csak lesz, hát nem mehetsz így, tudod. Az a nagy meg ott vár a nagy fejével. De én gyöngyöt hoztam! Vágd azt el. Apa, vágd el a követ. És megint futni kell, gyerek mi mást tanuljon, itt.
Akkor észrevette a sziklát. Ez volna a hegy? De valahogy égben is volt, meg alatta víz és alatta föld. Valahogy mindenben és azonkívül semmiben, így. Mi lesz így. Rúgta a köveket meg a homokot a víz a lábával. Talán ha fölér a hegyre, megtalálja a hegyet, és mondhatja, megvan. Talán kiderül, odafönt is csak vízszint van és akkor mindegy is, előre.
Belefulladt a levegőbe, aztán észrevette, úgy tűnt. Hogy történhetett. Ki tehette vagy hogy. Talán az ég miatt. Hogy nem vette észre. Vagy föld. Kövek a vízből. Nap. Agyonütik a gyerekeket a kővel. Minek, ugyan minek ölitek egymást. Nincs Nap. A fák meg jó stabilan állnak, azoknak ugyan mi ez. Mi ez? Visszaúsznak a gyöngysorok a vízbe.
Ki tanított ennyi hülyeségre.
(Egészen jó lenne a sivatag, ha nem lenne benne homok.)


Hajós Eszter: 1990-ben született Budapesten. A Károli Gáspár Református Egyetem mesterképzős hallgatója.