Novellák

Walter Friedrich: Táj, 1992

Nyuszi

Szépen megköszöni az ajándékokat, majd visszanéz apukára. Jól csinálta, pontosan úgy, ahogy illik, apuka nem szidja le. Mindig szégyellős az idegenek előtt, pedig nem szabad. A csokitojásokat azonnal meg is kezdi. Lássák, hogy ízlenek neki. Ez fontos. Apuka megmondta. Megpróbál jól viselkedni, de nehéz, a felnőttek unalmas dolgokról beszélnek. Csak akkor veszik észre, amikor menni készül. Kérdezősködnek, anyuka figyelmezteti, hogy szépen válaszoljon. Szereti az iskolát, a tanító nénit is, sok barátja van, a csokit is. Ahogy beér a szobába, kicsomagolja az utolsó ajándékot és felpakolja a polcra. Az idegenek zajosak és kiszámíthatatlanok, hangosan beszélnek és még annál is hangosabban nevetnek. Az egyik eltör egy poharat, de anyuka nem szidja meg.
Hosszú bámészkodás után mégis leveszi a polcról. Visszateszi. Megint le. Sehogy se jó. Nem tudja, mit kezdjen vele. A csokinyúl gúnyosan néz vissza rá. Olyan, mint egy pimasz kistestvér, aki tudja, hogy a nála nagyobbak nem üthetik meg. Nincs testvére, mégis tudja. Aranyszínű csomagolópapír, nyakában piros selyemszalag, azon csengő. Ez butaság, a csokinyúl azért van, hogy megegyék. Evett már csokinyulat, csokimikulást, csokitojást, ugyanolyan mindegyik. Vissza. Ezt mégsem tudja megkezdeni. Nem azért, mert idegenektől kapta. Nem is azért, mert eddig ez volt a legszebb csokinyuszi. Valami más. A nyuszi orra, talán. Óvatosan ölbe veszi, simogatni kezdi, az orra elé teszi a kezét, hátha szuszog.
Odakinn anyuka az iskoláról mesél az idegeneknek. A hangján érződik, hogy szomorú. Nem szerette, amikor az iskoláról beszélgettek. Az iskola azért iskola, mert oda a szülők nem mehetnek be. Akkor ne is kíváncsiskodjanak. Anyuka szerint a tanító néni nem bír ennyi gyerekkel. Ilyenekkel meg aztán végképp nem. De akármilyen iskolába íratná át, mindenhol akadnának problémás gyerekek. Most épp a csokinyuszi fülét vakargatja, ezt állítólag szeretik az állatok. Valóban ilyenkor a legérzékenyebbek, helyeselnek az idegenek is. Konfliktuskezelés. Személyiségfejlődés. Pszichológus. A tanítónő. Mindent a maga idejében. Felnőtt dolgokról beszélnek. Anyuka arra tanította, mondjon el mindent a tanító néninek. Akkor is, ha kicsúfolják érte. Valami kiömlik, apuka káromkodni kezd, anyuka törölközőért rohan. Ahogy elszalad az ajtó előtt, összenéznek. Gyere ki a szobából. Mindjárt megyek. Nem szép dolog így be­gu­bózni. Játszani akarok az ajándékommal. Nem is kaptál játékot.
Anyuka nagyon siet, nem vitázik.
A csokinyuszi még most sem szuszog, de melegszik. Szemei minden oldalról ugyanúgy csillognak. Festettek. Nevet kell adni neki, így illik az állatokkal. Ő kapta, most már az ő felelőssége. A nyakában lógó csengő akár karkötő is lehetne. Elvenné, de meggondolja magát, az mégiscsak a nyuszié. Akár igazi, szuszogó nyuszi is lehetne. Tovább simogatja a csomagolást, a pamacstól visszatalál az orrig. Meggyűrődött az orrán a fólia, el akarja igazítani, de rosszul ér hozzá. A nyuszi orra behorpad, eltűnik teljesen. Nem tudja, hogyan csinálja vissza. A szájához emeli a nyuszit, megpróbálja visszaszívni, de az orr kitörik teljesen.
Mozdulatlanul néznek egymásra percekig a csonka orrú nyuszival. Az idegenek lassan elbúcsúznak. Köszönik szépen a vendéglátást, a legjobbakat kívánják. És sok sikert a kicsinek az iskolában. A nyuszinak nem lesz többé orra. Neve se volt. Óvatosan leveszi a nyakáról a csengőt és a csuklójára akasztja. Anyuka és apuka a nevét kiáltják, hogy jöjjön ki a szobából. Az idegenek felnevetnek, hagyják csak, gyerek. Újra felpakolja a nyulat a polcra, a tolltartó eltakarja az orra helyét. Ne lássák a szépséghibát. Mielőtt kimenne a szobából, mégis visszanéz, megmarkolja a csokinyuszit, minden erejével összeszorítja az öklét. Még mindig meleg. Ragacsos lesz a keze a csokoládétól. Ízlett?, kérdezik az idegenek, amikor végre kiér. Bólint. Illedelmesen megköszöni a nyulat. Jó éjszakát kíván és apukára néz, miközben nadrágjába törli a kezét.

Péntek

Nem voltam éhes, amikor bejöttem. Az üres sorok hozták meg az étvágyamat. Elvétve akad egy-két kiszóródott levesporos tasak vagy romlott sajt. Mire elindulnék feléjük, egy fürge kamaszlány felszedi mindet, még a sajtot is. Mindenki ugyanazt duruzsolja. Fel kell tölteni az éléskamrát, amíg nem késő, itt a fekete nap. Lökdösődnek. Nem kérnek elnézést. A legtöbb neoncső teljesen kialudt, csak egy villog a kasszák fölött. Biztonsági őr sehol, csak egy megszürkült öregasszony számlázza az árukat azoknak, akik még ilyenkor is becsületesen szeretnének fizetni.
Még nincs túl sötét.
Jóformán semmi sem maradt az üzletben. Teljesen kiürítették a hűtőket, a hibás termékek sorát, elvitték a rothadt gyümölcsöket és a nyers tésztát is a pékrészlegről. Több ember maradt, mint áru. Benyúlok az egyik polc alá. Üres zacskót találok, papírzsebkendőt, végül egy csomag szarvacskát. A felsőmbe rejtem, mielőtt meglátnának. Folytatom a keresést. Porfelhők, rágógumi, egy rémült egér és csapdába ejtett bajtársa. Egy csomag ropi. Energiaital. Nincs nálam annyi pénz, hogy mindezt kifizessem, de nem hagyok semmit veszni.
– Hol találtad?
Hátrafordulok, majdnem elejtem őket. Egy férfi szólított meg, együtt kutakodunk tovább. Példánkat többen is követik. A kamaszlány szinte teljesen bemászik a polc alá. Felsikolt, amikor talál egy száraz mákos zsemlét. A férfi szótlanul átmegy a másik sorra. Egy apa beparancsolja fiát a polcok alá, úgyis könnyebben befér. A fiú visszamászik, fáj a háta, tiltakozik, menjenek egy másik üzletbe, de az apja nem enged. Ha másnak sikerült, nekik is fog. Vadászatuk eredménytelen, jobb híján elfogják az egereket. Két nő összekap egy teáspalack miatt. Addig dulakodnak, amíg az egyik kigáncsolja a másikat. Alaposan megmotozza vetélytársát, az inge alól kilop egy halkonzervet, majd a kijárat felé siet, mielőtt valaki őt is megtámadná. A kasszagépnél ülő öregasszony látja, de nem szól bele, tovább jegyzi az árakat. Egy vastag karú nő belevág egy törött üveget a falba. Megkóstolja a gipszkartont, fintorog, zsebre tesz egy-két marékkal. Egyre többen próbálnak bejutni, hiába kiabálnak a kifelé sietők, hogy nincs miért. A kamaszlány és a férfi elkerülik a tömeget egy másik kasszasoron keresztül. Az ajtóban nő kéreget. Kenyérért cserébe örök áldást ígér. Néhányan megsajnálják és adnak neki pénzt. Ételt nem.
Kialszik az utolsó neoncső. Egyre korábban sötétedik ebben a hónapban. Beállok a sorba. Összesúgnak mögöttem, a raktárba akarnak bejutni. Onnan még biztos el lehet vinni valamit. Hatan kiállnak a sorból, a raktár elé sietnek, nekiugranak az ajtónak. Zárva van, üvöltik, majd szétszednek egy közeli polcot, úgy próbálnak betörni, de a vasajtó rendületlenül állja az ütéseket. A kasszásnőtől követelik a kulcsot. Halkan válaszol, már-már gyanúsan halkan. Hiába mentegetőzik, hogy azt magával vitte Loci; nem hisz neki senki. Túl halk, Loci pedig sehol.
Kezd sötétedni.
Nem értenek mind egyet, de nincs idő konzultálni. Egy férfi kikapja a vastag karú nő kezéből az üveget és a kassza felé indul. Páran meg akarják akadályozni az összecsapást, de a tömeg nem engedi. Szökni akarok. Mély levegőt veszek és a szalagon hagyom a maradék pénzem. Hátul sikeresen betörték a raktár vasajtaját, így a kasszánál állók azonnal átpártolnak a raktár elé. A fiú most az apját keresi. Vöröslik a cipőm orra. Miközben a kijárat felé rohanok, a távolból utolér a raktárban hőbörgők döbbenete: üres. Odakinn csend van. Harangoznak. Visszanézek az üzletre. Nem követ senki. A bejárat mellett egy magas, egyenruhás férfi cseréli le a fekete reklámplakátokat. Lehet, nála volt a raktárkulcs.
A cipőm tiszta. Vége a kiárusításnak.
Talán most már elég sötét van.