Novellák

Jovánovics György munkája

Felfele

Hosszú út vezetett felfele. Az ösvény mélyen a hegy lábánál, a völgy tölcsérének felső szűkületénél lépett be az erdőbe, az évszázados fenyőfák közé. De nem is ösvény ez, legfeljebb az ösvény emlékezete, az égbekapaszkodó fák itt-ott foghíjas rendjében már csak néhány mohás kő között felsejlő süppedék, előrefutó vájat emlékeztetett egy valamikori ösvényre, különben mindent ellepett a sűrű, elvadult aljnövényzet, összegubancolódott bokrok, kidőlt, lassan a talajba rothadó fatörzsek, magasból lelógó szakállzuzmó függönyök akadályozták az előrehaladást, ahhoz, hogy az egész helyet áthassa az erdő hűvös, mérgező lélegzete.
Fentről nedvesség húzódott lefelé. Apró, tűhegyes cseppek váltak le a fák, a bokrok leveleiről, rácseppentek a fűszálak lemezeire, a cserjék, páfrányok leveleire, a kövek felületére, szétspricceltek rajtuk, ahhoz, hogy mindent nyákos, csuszamlós izzadság lepjen be. Lent a föld agóniája zajlott. A fenyők szertefutó gyökerei feltúrták a talajt, és mint kipukkadt, csapkodó végű tömlők, egymással birokra kelő izmos karok vonaglottak odalent. Mintha földbetemetett óriások gyötrődtek volna a szabadulásért. Csendben. Néma csendben. A fák közé beszorult, több emeletnyi kiélesedett csend foglalta el magának a helyet. Néha törte meg egy megdöccenő kő, lepergő omladék hangja, magasban elrepülő madár szárnyainak sustorgása, meg a menetrendszerűen érkező vízcseppek monoton ütései – ezek csak jobban kiemelték a csend mérhetetlen erejét, terjedelmét, ami kész volt minden moccanót magába szívni, elemészteni.
Nem is mozdult itt más semmi azon kívül, ami a csend fojtogatásából pillanatnyilag megmutatkozott, ahhoz, hogy önmaga koccanó magányától megijedve gyorsan el is enyésződjön. Kísértetek születnek meg az ilyen csendből, magasodnak fel, és feszülnek ki borzongatóan a levegőben. Horror vacui helyett horror quies. De nincs mi átlépjen ide a csendből. Nincs hova megkapaszkodjon, gyökeret eresszen. Annál erősebb az itt kifeszülő némaság, a fenyőtörzsek között kavargó szédület, és a kövek, a bokrok, a kidőlt fatörzsek, a páfrányok, mohák, zuzmók, a rothadó ágak, falevelek, meg a rájuk zúduló, a felül szorosan összezáró lombozaton mégis áttörő fénypászmák szikrázó ostorcsapásai, amelyek eleve elűznek mindenkit, aki ideérkezhet, itt áthaladhat, de még annak az emlékét is, aki valamikor itt járt, áthaladt, s majd a hiábavalóságban felszívódott.
Nyomtalanul tűnt el erről a helyről.
Pedig van még feljebb. Az elvadult fenyőerdősáv nem kapaszkodik fel egészen a hegyoldalon. A fák között előrelopakodó süppedékek, vájatok kusza rajza egyszer csak véget ér, váratlanul kinyílik a tér, ahhoz, hogy a fenyőerdő és a magasban egymásra hányt sziklák, íves csúcsok közé ékelődve lankás fennsík mutatkozzon meg. Tágas, füves mező, ahol végre kiengedhet az erdő szorítása, és szétszóródhat, ami félelmet keltett odalent. Segítenek a fennsík növényei is, a magas fű között itt-ott megbújva selymes boglárka, havasi perje, kéktölcséres encián, sárgásan felfele fodrozódó tárnics pöttyözi a rétet. Mint megfejthetetlen, kiüresedett jelek szövik át a mező szőnyegét, a színeknek ezt a lágy, elfekvő forgatagát. Mert minden mozog, fodrozódik, lengedezik, simul, simogat; mély regiszterekben játszó fuvola, lágy szellő fújdogál a magasban. Megfoghatatlan állandóság, kitartott tenyérbe költözött világ – olyan ez a táj. Amit mégis a beláthatatlan szegélyez, a végeláthatatlan emelkedések és ereszkedések megfoghatatlan erővonalai. Ezek azonban nem roppantják össze a helyet, a nagy itt nem feszül a kicsinek, hanem megtartja, elhordozza, hagyja levegőhöz jutni. Mintha a magasság akarna itt levegőt venni, hogy aztán nekiindulhasson, és szikláról sziklára kapaszkodva az égnek törhessen. Ziháló lélegzet próbál visszatérni eredeti tempójához, magában keresve a támasztékot ahhoz, ami felülről készül rázúdulni. De meddig lehet lecsendesedni, lelassulni? Mert ahol élet, ott emelkedés is van. Nekirugaszkodás, mozgás, kaparás, robbanás. Völgy, tisztás, csúcs. Völgy, tisztás, csúcs. Kékes ér dobol idegesen a halántékon. Völgy, tisztás, csúcs. Ismétlődik az ütem, mintha ezáltal a közép, a mérték is kijelölődne. A fent és a lent között félúton beláthatóvá válhat az egész – ígéri ez a mező. Fel kellene fűzni a mértéktelent valamire, ami mozdíthatatlan. Ahonnan érthetővé válik a táv, az irány, áttekinthetővé és megszelídíthetővé az idő. Mintha lehetnének az ember életútjának felén ilyen fennsíkok. És nemcsak sötétlő erdők, sűrű, kusza, vadonok. Ahova fel lehet húzódni, ott védelmet, kunyhót építeni, és végre egyszer az életben, nem sietve, nem kapkodva, kibékülve az elfutóval, de nem lemondva a szépről, a tökéletesről, a pillantást egyszerre a kezdetre és a végre, de leginkább a fent és a lent itt kifeszülő aranytengelyére, erre az elbillenőben levő, de mégis halálos pontossággal működő mérlegre szegezve, a maga következetességében végiggondolni mindent, ami minket illet.
Végiggondolni.
Apró fakunyhó ígéri ennek a lehetőségét. Sziklatömbnek támaszkodva áll, odakomorodva a mező szélére. Egyszerű, fazsindelyes, durván ácsolt szerkezet. Csak éppen nem nyugalmat, védelmet, hanem zárkózottságot, elhagyatottságot sugároz. Bemohásodott teteje megroggyanva, kilyukadva, oldalrönkjei kiszikkadva, ajtaja, ablaktáblái szorosan becsukva. De az egész ház van pusztulóban, hiába támasztja a sziklát, mint léket kapott hajó féloldalasan a talajba süppedve várja az elkerülhetetlen véget. Az ajtótól néhány méter távolságra megfeketedett kövekből kirakott, már rég elfüstölgő tűzhely rondítja a helyet. Mellette kilyukadt, rozsdásodó vaslábas, meg néhány időmarta kéziszerszám. A magukra hagyott tárgyak jelzik az elmondhatatlant. Hogy itt valakinek, valamilyen ismeretlen veszedelem elől menekülve, hirtelen kellett elrejtőznie. Az ajtót, az ablakokat belülről beszegezte, és hagyta a házat magára rohadni.
De még mindig feljebb kell jutni. Sőt, mintha csak most kezdődne az, ami igazán kibírhatatlan. A mező felső vége már áthatolhatatlan borókásban folytatódik, azonban hamarosan megfogyatkoznak a karvastagságú ágak, először alacsonyabbra vált, majd teljesen eltűnik a növényzet. Mintha a hegy lélegzete fújná tisztára, úgy válik egyre kopárabbá az oldal, a lankás pedig meredélyre váltva hatalmas kövek, sziklák torlaszaként tör a magasba. Szikla szikla hátán, szétdúlt háznagyságú tömbök, betöredezett, égnek törő falak, félszeg, megnyomorodott sziklavállak: hatalmas imbolygó súlyok, amelyeket a kövekbe belekötött konok, vaskos ellenállás emelt a magasba, hogy ott az egészet mégis áthassa valamilyen hajmeresztő légiesség. A nehézkedés és a könnyedség embertelen egyensúlya. Meg itt-ott kőmélyedések, sziklafülkék, keskeny párkányok, teraszok, egy valamikori ösvény felsejlő darabkái, amelyek szinte félve adják át egymásnak a lépéseket. Még a fény is megfogyatkozik a sziklák réseiben, megsápad, beszürkül, nem is felülről érkezik, hanem haloványan pislákol, mintha csak a sziklák izzása bocsátaná ki magából. Az előrehaladás jellege változik meg itt, már nem elhordoz, hanem magához szív a hegy, magához tapaszt, beleprésel a lépésekbe, a mozdulatokba, küzdelemre kényszerít. Értelmetlen előretörés. Ott, ahol a csúcs csak egy újabb lépés a sok azt megelőző, végigkínlódott tízezerhez képest, mi adhat értelmet a megérkezésnek? Egy hegyet különben sem lehet meghódítani. A magasságot nem lehet uralni, nem lehet lakni. Nem épül fel semmi ezekből a kikínlódott, tört mozdulatokból, elrugaszkodásokból, kapaszkodásokból. Hiszen itt még a lépések egymásra következésének a ritmusa sem adatik meg, ami egyenletes vonulássá változtatná az előrehaladást. Előrébb, magasabbra – ennyi. Erre a kendőzetlen vallomásra egyszerűsödik az egész, mintha a szív legtitkosabb rejtekébe lehetne itt bepillantani. A hegyek keserédes melankóliájában az emberi élet hiábavalósága is visszhangzik. Ezért van valami különös becsületesség a hegymászásban. A kövek megóvnak a mellébeszéléstől, az önigazolás ködös meséitől, és megint csak a csend kerül a válasz helyére, ami most már olyan, mint a kövek lassú, konok őrlődése.
Előrébb, magasabbra. Haladni kell. Tízezer tű a testben. Az elnehezült testrészekbe belekövesedett fájdalom. Az akarat: csak felöklendezett epe. Nem is lépések azok, amik előrevisznek, hanem olyan az egész, mintha valaki egyik fájdalomcsizmából a másikba emelné át a lábait, enyhülést pedig csak az a rövidke momentum adna, amíg levegőben vannak a lábak, mert alig érnek földet, már rá is zárulnak a csizmák percenő bilincsei.
Dőlt sziklafal melletti keskeny párkány ígéri az előrehaladást. Azon kell oldalazva, óvatosan egyensúlyozva, kicentizett mozdulatokkal előrefele lépkedni, ügyelve a lépésekre, meg a háton lévő telepakolt zsákra, nehogy beleakadjon valamelyik kiszögellésbe, miközben a lentről feltörő szédület a sziklafalra tapaszt.
Hirtelen eltűnik a párkány. Vagyis folytatódik, de csak úgy másfél méternyire. Odáig nincs semmi. Pontosabban: a semmi van. De az irtózatosan. Nem egy, legalább ezer zuhanás van a lenti mélységbe bedobozolva. Sziklatajtékokat vetve örvénylik az alig kivehető alj. De nem lehet a falat megkerülni. Nem lehet föléje mászni. Visszafordulni nem érdemes. Ugrani kell.
Másfél méter nem távolság. Még telepakolt zsákkal, meggyötört testtel sem. De most a semmi ellenében kell ugrani. Összezúzódott árny figyelőzik a mélyből. Nem lehet szembenézni vele. Nincs szeme, nincs arca, teste sincs. Mégis odaszív magához, odakicsinyít, nem ezt vagy azt kéri tőled, hanem mindent. Mert innen már nem csak az ugrás következik. Hanem az elengedés is. Elengedése annak, ami benne tart a biztonságban, a védettségben, ami irányíthatóvá, uralhatóvá teszi a dolgokat. Elengedése a számításnak, a tervezésnek, az átgondolásnak, a következő pillanat bizonyosságának. Elengedése a testbe belekötött nehézkedésnek, az önsúly megtapasztalhatóságának, ami, mint a hajók tőkesúlya, hajózhatóvá teszi az élet zaklatott vizeit.
Elengedés és kiüresedés.
De ki jut át így?
Ki megy tovább innen a semmi érintésével a testében? Mintha a levegőben kaparnának előrefele a lábak. Lépés lépést követ, de már semminek sincs igazi súlya, tétje, valósága. Ez már az a birodalom, ahol megszakadtak az átvezető utak, lekoptak a jelzések, az utolsó lépéseket ezért már teljesen vaktában kell megtenni. Annak belátásával, hogy minden igazi magasság a lent, az alap elvesztésével veszi kezdetét, hogy a legmagasabb hegyek, csúcsok tulajdonképpen a levegőben állnak. És hogy ide már csak védtelenül, teljesen lemeztelenedve lehet megérkezni.
Még csak néhány lépés lehet hátra. A párkány lassan kiszélesedik, szinte szabályos úttá változik, sőt még a sziklatömbök is rendeződnek, már nem kell kerülgetni őket, esetleg keskeny, kacskaringós réseken átmászni rajtuk; habár még mindig felfele tartanak, de már csak úgy, mint a tágas párkány kísérői, amelyet már nem engednek alábukni a mélybe.
Aztán megjelenik a fény. A sziklaút egy magaslatnak fut neki, a felső tartományok peremének, amin azonban nem lehet túllátni. Talán véget ér és egyből alázuhan onnan a hegy, de az is lehet, hogy kilaposodik, és helyt ad valami egészen másnak. De egyelőre még nem látszik ebből semmi, az út lassan araszol a perem irányába, miközben fentről, a perem élén megtörve, halovány fénypászma kezd alátűzni. Nem erős még a fény, de ahogy közeledik a perem, egyre erősebbé, tömöttebbé válik. Ez már nem a sziklák kiizzadt csontfehérje, hanem előhírnöke valami tágasnak és szabadnak. Mert azt is lehet érezni, ez még nem az egész. Hiába tűz, vakít, csak szűkös metszete annak, ami a perem után található. Annak a nyíltságnak, amire egyedül lehet elfektetni ezt a kiüresedett testet, amire végre ki lehet nyújtóztatni. És szembe lehet nézni azzal, ami magához szívja, magába olvasztja, ami elvezetett ide, ami lent maradt.
S ettől lett látható.

Búcsú

Nem itt. Nem itt szeretnék búcsút venni a Földtől.
Nem itt, ahol lakom, ahol jól ismernek. Nem a barátaim, szeretteim, gyerekem közelében. Nem itt, ahol a házak vakolatai szinte bőrömről hullnak alá, ahol kikerülnek a tócsák, az utcák pedig értem fordulnak. Ahol előre köszön a postás az öregfoltos ég alatt.
Egy éjszakában száguldó vonatban szeretnék elbúcsúzni. Amelynek úti célját nem ismerem.
Sokáig csak ülnék az egybenyílós vasúti kocsi legmélyén. Belemosódva az idegenségbe hallgatnám a kerekek csattogását, elképzelném, hogyan falják a vonat lámpái a kinti sötétséget.
Majd jól szemügyre vennék mindenkit, aki itt van. Az álom már rajta ütött az embereken, ezért félig feldöntve, vakon ülnének a helyeiken. Olyan lenne, mintha nem is emberek, hanem félrebillent fejek, kifacsarodott végtagok, fennakadt szemhéjak, eltátott szájak között utaznék. Nézném, csak nézném őket, míg azt nem érezném, tetten értem a leplezetlen életet.
És akkor felállnék. Szerre odamennék mindenkihez. Mindenkit arcon csókolnék, aki ott van. Fiatalt, öreget, szegényt, gazdagot, szépet és csúnyát. Egyenként eléjük lépnék, ajkaimmal illetném arcukat, beszívnám éjszakai kipárolgásukat, érezném testük melegét, a bennük finoman remegő életet.
De nem érném be ezzel. Meg is simogatnám őket. Az ujjaim párnáival még egyszer megpróbálnám kitapogatni az idő sebeit. A fáradtságot, a keserűséget, a közönyt. A csalódást, a bánatot. Az akarnokságot, a sejtelmet, a lüktető reménységet. Simogatnám arcukat, tapogatnám kezeiket, míg azt nem érezném, egy vagyok közülük, hogy hozzájuk tartozom.
Igen, itt válnék el a Földtől. Mindenkitől távol, ebben a közösen megosztott idegenségben. Itt emelkednék fel, itt szívódnék fel a kiszámítható mennyországba, az éles, bántó neonfénybe.
Mert csak így lehetnék hűséges ahhoz, ami itt maradt.