Novellák

Ionel Mihai munkája

Horvát néni

Igyekszem a virágokat mindig lelkiismeretesen locsolni, máskülönben Horvát néni agyvérzést kap. Horvát néni a főbérlőm. Nem azért hívom Horvát néninek, mert ez a neve, hanem mert ténylegesen horvát. Ennél az oknál fogva a valódi nevét ki sem próbálom mondani. Leírni meg pláne nem. Horvát néni nem tud magyarul. Kezdetben idegesített a helyzet, de egy ideje szinte már szórakoztat. Kapcsolatunk egy végtelen nyaralásra emlékeztet, ahol a barom magyar turista kézzel-lábbal próbálja meg elmagyarázni a házigazdának, hogy az apartmanban nem működik a légkondi, meg amúgy is szar a konyhaablak szigetelése, meg kell sülnie az embernek ebben a kurva lakásban, Horvát néni, és így tovább.
Az alattam lévő lakásban lakik, a harmadikon. A felszálló olajgőz vastag csíkokat rajzol a konyhaablakom körül a falra, ahogy ő hétvégente sütögeti alattam a jó, zsíros csevapokat. A sülthússzag olyankor napokig megül a lakásban, lehetetlen elmenekülni előle. Én ilyenkor általában ideges arccal ülök a konyhában a 79 forintos instant levesem maradéka fölött. Bosszúból jól teledohányzom a lakást. Ha bagózok, legalább nem vagyok éhes – ezzel áltatom magam ilyenkor hétvégente. Főzés közben általában a régi jugoszláv kazettáit hallgatja, tehát ilyenkor én is a régi jugoszláv kazettáit hallgatom. „Káko ti je málá mojá kád ljubi boszánác”, énekli Horvát néni. Azt jelenti, „Hogy érzed magad, kislány, mikor csókol egy bosnyák?” Legalábbis apám így mondta.
A légkondihoz hozott valami tisztítósprayt, amikor a konyhában állva ráismert a dalra. Baján volt gimnazista a hetvenes években, akkoriban a jugoszláv zenekarok rendszeresen átjártak koncertezni. Egyszer egy ilyen alkalommal verték fejbe apámat a rendőrök gumibottal. Nem kellett volna ordítva rendőrvicceket mesélni a sorban a városi mozi előtt. Egyébként a tisztítóspray nem segített, ugyanolyan dögmelegben locsolom a virágokat, eszem az instant levest és hallgatom a boszánácot azóta is.
Horvát néninek nincsen gyereke, vagy ha van is neki, én nem tudok róla. Nem fogad látogatókat, nem poroszkál a lépcsőházban, nem ül ki esténként a gangra, mint a házbéli magyar nénik. Masszívan tartja a maga kis autonómiáját.
Havonta egyszer fölcsönget hozzám lakbérért. Egy kurta csengetés, aztán dobre vécser, dobre vécser. Ezt a dobrevécserezést általában már az előszobában kezdi, miután beengedte magát a lakásba. Körbejárja a szobákat, ablakot nyit, közben morogva hessegeti az orra elől a cigarettaszagot. Mióta itt lakom, anyám biztosan horvátul csuklik. Egy darabig figyelem, ahogy végigtapogatja a növények földjét, majd leülök a konyhaasztalhoz leszámolni a pénzt. Horvát néni közben folyamatosan beszél. Csetiri, csetiri, mutogatja az ujján. Ebben az évben én vagyok a negyedik albérlője. Eddig én bírom legtovább a nyaralást. Miközben magyaráz, az arca rezzenéstelenül komoly, csak a szemei nevetnek. Elveszi a pénzt, miközben számol, bal vállát a konyhafalnak dönti. Megint egy ötössel kevesebb jött össze. Rám néz, nem teszi szóvá. Dobre vécser. Állok a konyhaajtóban, és a blúza bal vállán sötétlő olajfoltot figyelem, miközben kicsoszog a lakásból.
Pár perc múlva hallom, ahogy becsapódik a harmadik emeleti lakás ajtaja. Leülök a konyhaasztalhoz, cigit veszek elő, várok. Horvát néninek nincs senkije, csak a kazettái. Káko ti je málá mojá kád ljubi boszánác. Szemem a zsíros falon, a szám hangtalanul formálja az idegen szavakat. A zsírfoltok táncra perdülnek, a szigetelés felhasad, az ablak pedig recsegve aláhull a negyedikről. A tátongó résen át belátni egészen a város romjait, szerb bombázók a lángoló Dubrovnik fölött. Füst és égett gumiszag, pernyével kevert esőtől lucskos macskakövek, leszakadt vezetékek, és ami mindet összefogja: a szűnni nem akaró üvöltő gépmoraj. A tér túloldalán lévő kifosztott szatócsbolt, mint egy kibelezett bálna, kirakat-gyomra feketén bámul bele az üres utcaképbe. A törmelékpor és a hamu süvítve csap elő a lakás minden zugából, ahogy a háztömbök megremegnek. Egy közeli mellékutcában egy bőröndöt cipelő fiatalasszony épphogy csak el tud ugrani a kikötő felé vágtató vöröskeresztes kocsi elől. Hirtelen a szemközti ház találatot kap, szilánkok és vakolatdarabok terítik be a konyhát. Káko ti je málá mojá kád ljubi boszánác – éneklem egyre hangosabban, már nem is éneklem, a szavak artikulátlan üvöltéssé forrnak össze. A szemközti ház baloldala megroggyan, majd az egész épület maga alá omlik. Már nem látni semmit, sűrű fekete füst lepi be a konyhát.
Mire felébredek, már beesteledett. A cigim tenyérnyi lyukat égetett a terítőn. Csendesen anyázok egyet, ablakot nyitok. Káko ti je málá mojá kád ljubi boszánác. Ideje meglocsolni a virágokat.

Cara

Állok a Deákon a két fokos hóesésben. Halálraítélt hó, amint földet ér, már nyoma sincs. Inkább csak maga miatt esik. Korán van még, mégis úgy döntök, inkább hazamegyek. Jó este volt, de nem találok ingert a maradásra. Tudom, hogy ha továbbmegyek, négyig elmozdíthatatlan leszek, és nincs most szükségem további anyagi vagy fizikai megpróbáltatásokra. Állok békésen a megállóban, úgy döntöttem, ma nem teszem be a fülest, kíváncsi hangulatban vagyok. Furcsán van beosztva a menetrend, tizenkét perc múlva jön a következő busz, egy villamos van előtte bejelezve, de az is csak kilenc perc múlva indul. A hideg és az előrelátható, minimum tízperces várakozás már kezd a hangulatom rovására menni, de még reménykedek. Valaminek történnie kell. Történik is. Az Arany János utca felől érkezik, százhetven magas, szőke haj, finom ívű járomcsont, szürke kötött sapka. Sötét szemöldöke van, mint a modelleknek. Az egész lány tiszta Cara Delevingne. Térd fölé érő pufidzseki, fekete nadrág. Besorol a buszmegállóba, elhalad a tábla alatt, fel se pillantva rá, már megy is tovább az Astoria felé. Lélegzetvisszafojtva figyelem. A legszebb az egészben a járása, lassú, kimért, mégis a legtermészetesebb dolog, amit jó ideje nyílt utcán láttam. Azért sétál fél tizenegykor a hóesésben, mert neki éppen jólesik. Célja van, de jólesik a séta.
Egy percig még bambán állok a megállóban, majd úgy döntök, utánamegyek. Tizenegy perc a buszig, hét a villamosig, ami az út feléig se vinne, szóval megcélzom az Astoriát. Gyalog vágok neki a hóesésnek, ami lassan teljesen esőbe vált. A lány hátán egy fekete, zsinórpántos sporthátizsák, egy olyan indiezenekar logójával, amit, bár sose hallgattam, csuklóból megvetek. Eszembe jut, hogy nem néztem meg a cipőjét. Apróságnak tűnhet, de általában ez az első dolog, amit egy emberen megfigyelek. Sportcipőt képzelek neki, lejárt talpú Vans csukát, alap fekete modellt. Ahogy közeledek az Astoria felé, egyre fogy a remény, egyre lassabban szedem a métereket, mikor két részeg szláv fazon háta mögül megpillantom a sporttáskát, és rajta a logót. Rákapcsolok, de csak épp annyira, hogy kényelmesen mögötte haladjak. Lassít, keresi a gyalogátkelőt. Taktikusan szűrőt, papírt veszek elő, a matatás természetesen redukálja a tempót, nem tűnök gyanúsnak, nem tűnök annak, ami voltaképpen vagyok. A zebránál megáll, mögé sorolok. Fekete, hegyes orrú bőrcipő van rajta, enyhén magasított sarokkal. Várható volt, elvégre két fok van, és február, hóesés. A villamosmegállóba megy, megállok egy pár méterrel lejjebb, befejezem a cigit. Fél percenként lopva a táblára pillantok, mintha a buszokra lennék kíváncsi, pedig valójában őt figyelem. Fekete körmök, iphone4. Valószínűleg a villamost választja, nemsokára fel is tűnik a Deák felől, közelebb somfordálok, mintha csak az ajtó miatt. Én elsőnek szállok fel, ő utolsónak. Az ajtó lépcsőjéről figyelem, ahogy bemegy a forgóba, és kényelmesen a korlátnak dől. Nem sikerült elkapnom a tekintetét. Irányba vágom magam, csüngök a kapaszkodón, figyelem egy darabig. Tudom, hogy nem fog leszállni. Igazam is lett.
Leugrok a Kálvinon, állok a zebránál, jobbra a Fővám, balra az Astoria. Mindkét irányból jöhet buszom, rókamangusztaként kapkodom a fejemet. A templom előtti részen megállok rágyújtani. Sztoikusan bámulok a Szabadság híd körvonalára, kezd beázni a cipőm, persze, hogy rajtam még mindig tornacipő van, faszagyerek vagyok, mit nekem téli hónapok, pláne a február, hónapnak lehet-e ezt egyáltalán nevezni, 28 nap, na ne vicceljünk. Állok a Kálvinon és hergelem magam. Nem lehet így vége. Végszóra hallom meg magam mögött, magasított sarkú bőrcipők, kényelmesen kopognak át a zebra felől. Olyan lendülettel fordulok meg, kis híján tőből kitépem a Demszky-karót, amin támaszkodom. Egy riadt tekintetű öregasszonyon kívül nem fogad semmi, a zebra üres, a néni hátrébb ül egy padon, sietve elpillant rólam, rettegve markolássza a kézitáskáját. Zihálva a póznának dőlök, idegesen söndörgetem a cigimet, érzem, hogy mellettem a pirosnál minden második sofőr engem néz. A lámpa zöldre vált, lopva odapillantok, húznak el mellettem a lucskos úton. Egy Corsa a vártnál gyorsabban érkezik, a térdem fölé csap a hólé. Már az anyázás közepén járok, amikor észreveszem. Zsinórpántos, fekete indie hátizsák a kalaptartón, valami szőke villanás az anyósülés felől. Hörögve szakítom félbe a mondatot, az öregasszony időközben menekülőre fogta, látszik rajta, hogy az életéért csoszog, úgy teper a buszmegálló felé. Állok a járdaszegélyen, balfasz módon, leforrázva.
Mire magamhoz térek, már teljesen átáztam. A halálraítéltek nyugalmával vágok át a téren, rá se nézek a táblára, csak besorolok a buszmegállóba, beteszem a fülhallgatót, elindítok valami zenét. A kíváncsiságból eddig semmi jó nem sült ki, legalább békében kidühöngöm magam. Jönnek-mennek a zenék spotify-on, egyik jellegtelen lovesong a másik után, pont jól esik ilyenkor, tekerek még egy pár cigit, kezdek lenyugodni, bólogatok. Valami egy ideje motoszkál a perifériámban, odafordulok. Cara ott áll mellettem karnyújtásnyi távolságra, türelmesen néz, valószínűleg egy ideje már szólongat. A szám enyhén nyitva marad, kényelmetlen lassúsággal csúszik ki belőle a füstölgő dekk, úgy képzelem, sistergő hanggal esik szét a vizes betonon, nem hallom, a fülemben épp valami brit faszi nyávogása bömböl. Kínosan mosolyog, a kezével öngyújtót mutogat. A mosoly kezd lefagyni az arcáról, épp időben rázom meg magam, a zsebembe nyúlok, az irataim hangosan csattannak egy tócsában, ezt már hallom, a nagy igyekezetben a fülest is sikerült kitépnem, ott úszik az is a mocsokban, nem nézek le, odanyújtom az öngyújtót. Elveszi, nehézkesen gyújt rá, zavarban van, a kezei átfagytak, a gyújtó is kezd kifogyni. Negyedik próbálkozásra sikerül. Sárga Philip Morris, apró izzító slukk. Köszönöm. Mezzoszoprán hangja van. Szeretlek. Az én hangom basszus, a vércsoportom nullás, a lábam negyvenhatos, az ijedt zavartság az arcomon legalább annyira őszinte, mint az övé. A beálló busz töri meg helyettünk a csendet, az ajtók sziszegése szinte letaszít minket a lábunkról, nem gondolkodom, a testem magától cselekszik, a lépcsőket átugorva vetődök a forgóba, jéghideg kézzel markolom a korlátot, nézem, ahogy Cara hatalmas szemekkel bámul az elhajtó busz után. Három sarokkal később remegő kézzel kaparom elő a telefonom. A spotify még mindig megnyitva, egy olyan indiezenekar logója tölti be a képernyőt, amit sose hallgattam, mégis csuklóból megvetek. Most úgy érzem, belehallgatnék. Kár, hogy ott maradt a fülesem.


Munding Márton 1996-ban született. Diplomája szerint biológus, emellett slammel és prózával foglalkozik. Jelenleg Budapesten él és tanul.