Novellák

Molnár Zoltán: Axa Mundi 3

Csaszi

– Andorka! Gyere csak ide, Andorka! – kiabált egy szőrös emberke irányába a napszemüveges, akit a többiek Csaszinak vagy Csabinak hívtak. Majd egy kissé leszegte a fejét, mintha a térdét bámulná és jobb keze négy ujjával intette, hogy: gyere, csak gyere.
Andorka visszeres lábain odakacsázott Csasziék asztalához. Nagy darab jégkrémet rágcsált és minimum négydioptriás szemüvegén át nézte ezt a Csaszi nevűt meg a haverjait, és várta, hogy akkor most mi lesz.
– Kérsz egy sört, Andorka? – kérdezte Csaszi. Andorka meglengette a jégkrémet, jelezve, hogy már foglalt a keze, mire a jégkrém levált a pálcikáról, rápottyant Andorka szőrös pocakjára, végigcsúszott rajta, le egészen a halványkék úszógatyáig.
– Ajjaj! – ujjongott Andorka a hideg jégkrémtől és megpróbálta leseperni magáról a jeges trutymót, de csak szétmázolta magán a csokit meg a tejszínt. A galeri röhögésben tört ki, Csaszi komoly maradt.
– Te Andorka! – mondta Csaszi és kinyújtóztatta a lábait, mire a piros műanyagasztal alá összegyűjtött üres sörösüvegek csörömpölni kezdtek, egy pedig gurulni kezdett a strand lejtős oldalán, végül egy közepes méretű fűzfa árnyékában megállapodott.
– Én úgy hallottam, te Andorka, hogy te bolond vagy! – mondta ez a Csaszi nevű. A sörösüvegét az aljánál, a bal kezében tartotta és jobb keze mutató- meg hüvejkujjával forgatta körbe-körbe és közben hatáskeltő szünetet tartott.
– Te tényleg bolond vagy, Andorka? – kérdezte aztán.
– Az vagyok, az! – makogta Andorka, közben hol a földet nézte, hol meg ezt a Csaszi nevűt, és közben erősen hunyorgott, mert ez a Csaszi éppen a nap irányában ült. A galeri tovább röhögött. Egyikük, egy tetovált hátú, az ujjai közé csípte az orrnyergét, vigyorgott és sziszegve röhögött.
– És milyen érzés bolondnak lenni, Andorka? – kérdezte Csaszi. Beleivott a sörébe, majd undorodva dobta az üveget a többi közé, az asztal alá.
– Zoli bácsi! – kiabálta a strandfelügyelőnek – Hozzál még néhány sört, ha meg nem haragszol! Gyorsan melegszik ez a kurva sör ezen a kurva napon!
Újra Andorkához fordult.
– Szóval? Milyen érzés bolondnak lenni? – kérdezte. Az egész strandon végigzengett a hangja.
Andorka, a város oligofrén kabalafigurája, akit az egész város ismert, a vállát vonogatta, motyogott valamit, nem hallatszott el a pokrócunkig, hogy mit.
– Nem értem! – mondta a Csaszi nevű, és egy kissé előredőlt, mintha ő sem hallaná.
– Érzel valami különöset? – faggatta tovább Andorkát.
– Van szociálisom... – mondta An­dorka.
– Nem kell dolgozzak! – tette hozzá sietve.
– S csajozol? Dugsz-e jó nagyokat? – érdeklődött tovább a Csaszi nevű. – Nem dugsz te semmit! – mondta. Legyintett. Hátradőlt a széken és elnézett valamerre a semmibe, részéről lezárt ügy volt Andorka. A feleségemet teljesen kiütötte a kánikula, elaludt a fa árnyékában, ahova telepedtünk. Dögmeleg volt. A piros műnyagasztalon, amelyet a társaság körbeült, a sörökön kívül még vagy háromféle napolajos flakon csillogott. És ez a Csaszi nevű meg a haverjai kint ültek a napon és söröztek. Egy darabig csend volt.
– Mi van, tata? Mit nézel? Mi nem tetszik? Nem tetszik valami? – szólalt meg váratlanul Csaszi. Egy ötvenes-hatvanas szakállas pasas, aki valójában egy nagyseggű szőkét stírölt, úgy tett, mintha nem hallaná.
– Mert ha valami nem tetszik, nyugodtan meg lehet nekem mondani, mert nem haragszok meg! Nem olyan ember vagyok! – mondta a Csaszi nevű és kissé félreszegett fejjel nézte a szakállast. Húzott egyet a sörből. Kezeit lelógatta a szék két oldalán. Aztán folytatta: – Csak azért mondom, mert őszintének kell lenni! Ha valami nem tetszik, el kell mondani!
A szakállas a fejét csóválta és kifakadt:
– Hááát, ember!
– Hogyhogy hátember? – kérdezte a Csaszi nevű. Hosszasan nézte a szakállast. Aztán kisütötte a választ:
– Ha van hátember, akkor hasember is van! – mondta és rötyögni kezdett saját rögtönzött szóviccén.
– Minek kell ilyen savanyú pofát vágni? Nem tudod te, hogy milyen az élet! – mondta. – Nem tudod, hogy kell élni! Ki kell élvezni az életet, bazmeg!
Aztán megint maga elé bámult. A sörtől és a délutáni hőhullámtól valósággal kezdett szétfolyni. A haverjai szétszéledtek. Ki a vízbe, ki pisilni... A tetovált hátú odatántorgott az egyik pokróchoz és ölelgetni kezdte egy bermudanadrágos pasas nőjét. A bermudás meg csak állt és kétségbeesetten nézett a Csaszi nevű irányába, aki a szeme sarkából figyelte a jelenetet. A tetovált már a csaj combjait markolászta, aki csak meredten bámult, mint egy döglött hal és mukkanni sem mert.
– Dugesz! Hagyd abba, te! Nem szégyelled magad? Más nőjével? – kiáltott a Csaszi nevű, anélkül, hogy odafordult volna. A Dugesz nevű haver abbahagyta a tapizást, felkelt a pokrócról, és elimbolygott a zuhanyhoz. Beállt a vízsugár alá, meg-meghúzta a sörét, közben szétázott a cigije, amit úgy dobott el, mint egy csipet taknyot.
– Nagyon részeg vagy, Dugesz! – kiabálta a Csaszi nevű. – Nem kéne igyál többet! Neked egyáltalán nem szabadna inni! Nem vigyázhatok rád, bazmeg, nem vagyok az apád!
A Dugesz nevű egy kissé helyrejött a zuhanytól. Kiment a medence szélére, megállt a lépcső tetején és a fürdőzőket nézte. Megjelent mellette egyik ismerőse, valami hokiedző vagy mi, ujjnyi arany nyakláccal. Álltak a medence szélén, beszélgettek. A hokiedző karbatett kézzel, a vízbe meredve hallgatta a Dugesz nevűt, aki csípőre tett kézzel magyarázott valamit, és közben a hátizmait feszegette a napozók irányába. Majd az arany nyakláncos magyarázott valamit, a Dugesz nevű meg egy kissé előredőlve, féloldalasan nézett rá, úgy hallgatta, közben mélyeket bólogatott. Aztán fejest ugrott a medencébe, átúszta, a túlsó felén megpróbált kimászni, de nem jött össze neki. Visszaúszott és kiballagott a lépcsőn.
A Csaszi nevűnek egyre vörösebb volt a feje. A karjait bekente napolajjal. Elővette a mobilját:
– Szevasz, szevasz! – ordított a telefonba. – Na, én azért hívlak, mert úgy hallottam, hogy hoztok be valami kávégépeket! Na, megkérlek, hogy úgy csináljátok, hogy nekem is csurranjon-cseppenjen valami. Jó? Tudod, hogy van ez! Én ebből élek...
A telefont az asztalra dobta, és a kezeit lelógatva, újfent az eget kezdte bámulni.
A feleségem az oldalán feküdt, arcán a fehér kalapja, keze egy könyvön.
– Elmegyek a klotyóra – szóltam. Nem válaszolt. Vagy aludt, vagy nem volt hozzáfűznivalója.
Útban a klotyó fele el kellett mennem Csasziék asztala mellett.
Nem a piszoárt használtam, hanem a fülkét. Az ajtót berigliztem magam mögött. Közben meg kibámultam az ablakon. A strand hátsó udvarán egy kék nadrágos szénát húzogatott gereblyével egy buglya tövébe, a szájából cigi lógott, ciripeltek a tücskök. Csapódott a budiajtó, majd azonnal csorgás hallatszott. Valaki meg rángatni kezdte a fülke ajtaját.
– Azonnal – szóltam.
Kiléptem az ajtón. Ott állt a Dugesz nevű. Rám szólt:
– Te aztán zárkózol! – mondta.
– Nem szeretem, amikor rám­nyito­gatják az ajtót! – mondtam.
– Mit csináltál ott bent? – kérdezte a Dugesz nevű, de már bentről, a fülkéből. Közben csorgatott.
– Húgyoztam! – mondtam, mert valahogyan válaszolni is kellett, de balhét sem akartam.
– Akkor jó! – mondta a Dugesz nevű, és tovább csorgatott. Visszamentem a pokróchoz.
– Az ilyeneket bele kellene fojtani a medencébe! – ötleteltem a feleségemnek. – Ezek genetikai hulladékok, bazmeg! Mit keresnek ezek egyáltalán az emberek között?
Egyre jobban felhúztam magam, de átvillant az agyamon, hogy talán a szomszéd pokrócon napfürdőző idős házaspár is hallja, így inkább elhallgattam.
– Ne húzd fel magad... – mondta a feleségem.
Hasra feküdtem. Így legalább nem kellett látnom a Csaszi nevűt, meg a haverjait.
A nap egyre jobban közeledett a láthatárhoz, előbújtak a szúnyogok. Csomagolni kezdtünk. A Csaszi nevű egy rózsaszín trikót kapott magára. A haverjai is felöltöztek és a bejáratnál ácsorogtak, közben két szőke csajt próbáltak fűzögetni. Mellettük kellett elmennünk.
Vettem két fagyit a kijáratnál, vártam a visszajárót.
A Csaszi nevű a telefonjával matatott.
– Ezeket a söröket írd fel a számlámra, Zoli bácsi! Jó? – szólt oda a strandfelügyelőnek, akit a leghülyébb klientúra sem tudott kibillenteni a kerékvágásából. Majd odafordult a Dugesz nevűhöz, aki egy újabb sörösüveget szorongatott a kezében. Csaszi a telefonjába mélyedve mondta neki:
– Tudsz hívni egy taxit, bazmeg? Kifogytak az egységeim!

Toronto

Dél van. Derékig meztelen, köpcös, tüskehajú figura hajol fölém. Nézem a jelenést és próbálom összeszedni a gondolataimat. „Kérsz csokit?”, kérdi minden átmenet nélkül. Valami azt súgja, jobban teszem, ha kérek. Egy elmegyógyintézetben bármi megtörténhet.
Leül az ágyam szélére, esszük az undorítóan édes, málnaízű masszával töltött csokit, hallgatunk. Jól megnézem magamnak: alacsony és göndör szőrű, izmos, kopasz pasas. Kék-szürke kockás pizsamája félárbocon, kilátszik a fanszőrzete. Annyira mélynövésű, hogy az ágyon ülve sem érik a földet a lábai, a levegőben kalimpál velük, mint egy kisgyerek. A meghitt együttlétet az egyik ápoló töri meg. „Azonnal menjen vissza a kórterembe! Ne zaklassa a többi beteget!”, mondja. Nagydarab falusi, alkarjai akár a lábszáram. A jelenés szó nélkül elkullog, de csak azért, hogy vacsora után ismét felbukkanjon a kórterem ajtajában. Illedelmesen köszön, leül a szomszédos ágyra és minden átmenet nélkül mesélni kezd: „Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy gazda”, hallom, de a folytatást már nem értem. Leteszem a könyvet és hanyattfekve, behunyt szemmel a mesét hallgatom. Este kilenc óra, túl vagyunk az úrvacsorának becézett gyógyszerosztáson, a kis embert felpöccenthette valamelyik pirula, mert mesél, mesél, mesél, de nem ér el hozzám amit mond, zsibbad az agyam. Nevet adok neki: Ödönke. Az egyéniségeknek név kell.
„Keresztrejtvény?”, ront rám reggel Ödönke. Második napom a „könnyű osztályon”, reggel van. Unalmas egyedül a kórteremben, így aztán oldom a keresztrejtvényeket, egyiket a másik után. Laposakat pislogok az extra adag nyugtatótól, de az agyam, az kattog, mint a varrógép. Kell valami munka neki, nehogy kipörögjön. „Az”, mondom, fel sem nézve a rejtvényújságból, hátha felszívódik, elpárolog, vagy legalábbis eltűnik a kórteremből, ahol mindeddig egyedül voltam. A jelenés a hátam mögé kerül, a vállam fölött nézi, amint írogatom a betűket a kis kockákba. Adok-e neki is egy lapot az újságból, kérdi. Szó nélkül kitépek egyet, odaadom. Fel sem nézek, kerülöm a tekintetét. Csendben ácsorog egy darabig, szinte a fejbőrömön érzem a tekintetét. „Köszönöm”, mondja és kezében a lappal kioson a kórteremből.
Délután van, gyógyszerosztás után. Harmadik nap. A nyugtató lassan hatni kezd, a plafont nézem. Csendben kinyílik a kórterem ajtaja, a résen benyomul Ödönke széles feje. Suttogva azt kérdi, hogy van-e ceruzám. Kezében ott a kitöltetlen keresztrejtvény. „Nincs, próbálkozzon a nővérszobában. Vagy a kezelőben. Nekik biztosan van”, mondom.
Ödönke feje lassan visszahúzódik, halkan csukódik az ajtó. Öt perc múlva csendesen újra résre nyílik, a résen megint benyomul szégyenlős ábrázata. Hogy van-e radírom. Úgy csusszan be a résen, mint egy kövér hal. Óvatosan hajtja be maga mögött az ajtót, s mintha ravatalozóba lépett volna, úgy oson lábujjhegyen az ágyamig. Csak egy ujjbegynyire kopott fehér radírom van. Kérdem, hány saját foga van, el tudja-e harapni, mert a felét odaadom. „Csak a két első, a többi bolti”, feleli és vicsorít, és kivillannak a fehér porcelánfogak. Aztán újra eltűnik a szomszéd kórteremben. Estig színét sem látom, de kilenc óra körül, kezében a rejtvényújságból kitépett lappal, váratlanul megint felbukkan. Segítek-e, mert itt van, ni: kanadai nagyváros, ő beírta, hogy Tokijó, de nem jön ki neki, hiányzik egy betű, s a lapot mutatja. Teljesen üres a rejtvény, egyetlen sor kivételével. A vízszintesben, a kanadai nagyvárosnál ez áll: Tokijó. Mondom neki, hogy Toronto. Ismételgetni kezdi: „Toronto, Toronto, Toronto...” Ott áll löttyedt, kék-szürke pizsamájában, ráncolja irdatlan homlokát, nézi a rejtvényt, csendesen motyogja: „Toronto, Toronto, Toronto...”
Negyedik nap, kora hajnal, négy óra fele járhat az idő. Zúg a fejem az orvosságtól, pisilni kell, szédülök, falnak támaszkodva araszolok a klotyó felé. Tudok-e aludni, kérdi az egyik ápoló a hátam mögül. „Köszi, semmi gond, csak pisilni kell”, mondom meg sem fordulva. Néhány pillanatra megállok, nagyon távolinak tűnik az a rohadt budi. „Szédül?”, kérdi az ápoló. Mondom neki, hogy nem vészes, s nyomulok tovább. A kezelő ajtaja megnyikordul, és becsukódik. Hallatszik amint az ápoló csatornát vált a tévén. Útközben benézek a nehézsúlyúakhoz. A biztonsági lámpa fényénél Ödönkét látom, amint a mosdókagyló előtt, egy szál szürke fecskealsóban éppen helybenfutást gyakorol. Szőrös csöcsei rengnek. Komoly arccal biccent felém.
Korán szokásom zuhanyozni, de ahhoz nem elég korán, hogy Ödönkét a folyosón ne találjam. Ott fekszik hanyatt a hideg linóleumon és egy jókora vasfogassal mellizmokat épít. Hogy hova megyek, kérdi mikor meglát. Mondom, zuhanyozni, mire hogy ő is jön. Már teljesen meztelen vagyok, éppen a pizsamát, meg a törölközőt rendezgetem az ablakpárkányon, mikor a hátam mögül meghallom Ödönke hangját: „Nagyon fess fiatalember vagy”, én meg a kis 30x30-as ablakot nézem, vajon kiférek-e rajta, ha a szükség úgy hozza.
„Nem megmondtam, hogy ne zaklassa a többi beteget?”, üvölt be a zuhanyzóba a nagydarab ápoló. „Nem csinált semmit, csak zuhanyozni akar”, mondom a fogdmegnek, aki csak fintorog, mintha azt mondaná, ne szóljak bele.
Délutánra megtelik a kórterem. Egymás után négy beteg érkezik a cókmókjával. Zörögnek a nejlon zacskók, mindenki pakol, rendezget maga körül. Pakolgatás után hárman egyből hanyatt vetik magukat az ágyon: veteránok az osztályon. A negyedik, egy fiatal srác az ágy szélén ül, olyasféle pózban, mint aki fingani szeretne, de nem meri kiengedni. Bejön a főorvos meg egy nővér. Míg a nővér vérnyomást mér, a főorvos az ágy szélére ül, kérdi, mi történt. Behunyom a szemem, mintha nem érne el hozzám a párbeszéd, vagy, legalábbis, mintha nem érdekelne. „Ezek a hülye gondolatok, doktor úr! Hogy nem érdemes élni, hogy fel kéne kössem magamot. Én nem ilyen vagyok, hogy felkössem magamot”, hallom a fiatalember hangját. „Magát most kitömjük mindenféle patkányméreggel, és kiírtjuk ezeket a gondolatokat. Rendben?”, mondja a főorvos. Aztán egy kis csend, majd megint a doki hangját hallom: „Ha így sem megy, akkor hívunk katolikus papot, ortodox pópát, zsidó rabbit vagy szibériai sámánt, ahogy óhajtja, de megszabadítjuk magát a hülye gondolatoktól. Ha kell, összehozhatunk egy ördögűzést is, de innen egészségesen megy haza.”
A zuhanyzóban szívom a nap első cigarettáját. Odakint mínusz húsz fok is lehet, borús, ködös az idő. Egyedül a zuhanyzóban nincs füstérzékelő, nagy hidegben, meg éjszaka mindenki ide jár bagózni. Én is a résnyire nyitott ablak alatt eregetem a füstöt. „Ne zaklassa a többi beteget”, visszhangzik az egyik nővérke hangja a folyosón. Kipöccintem a csikket az ablakon, kilépek. Ödönke egy szál alsóban masírozik a folyosón, kezében csoki. „Kérsz?”, nyújtja felém maszatos kezét. Előkerül a nagydarab ápoló is. Ödönke meg, amint meglátja, hátraarcot csinál, és visszaszalad a kórterembe, hanyattveti magát az ágyon, karjait széttárja és megadóan mondja: „Sanyika! Kössön csak le, én magával nem ellenkezek.” Teljesül a kívánsága. Mikor visszamegyek a kórterembe, azt látom, hogy a fiatal srácnak megjött a hangja valamelyik gyógyszertől, mert törökülésben ül az ágyon, és mesél. „Mikor megérkeztem és ültem kinn a folyosón, odajön egy kicsi kövér ember félcsórén, leül mellém és még csak be sem mutatkozik, hanem azt kérdi, hogy nekem még hány ép fogam van, azt hittem befosok. Még sose voltam ilyen kórházban.” A visszatartott röhögéstől elfingom magam.
Ebéd után újra a zuhanyzó fele indulok füstölni. Egy pillanatra benézek a „nehézsúlyúakhoz”. Ödönke keze, lába kikötve, ő meg egy kissé felkunkorodva, átszellemülten énekel.
Kora este újra cigarettázni indulok. Egy betegszállító autó áll meg az elmeosztály udvarán. Ödönke két fehér ruhás pasastól közrefogva vonul végig a folyosón. Jókedvűen hunyorog, mint aki nemrég hallott egy jó kis viccet. Nyílik a betegszállító ajtaja, betuszkolják az autóba. Elkapja a tekintetemet, mosolyog. Mielőtt rácsapnák a betegszállító tolóajtóját, rám vigyorog, kacsint és kiabál: „Toronto! Toronto! Toronto!”


Horváth Sz. István 1975-ben született Csíkszeredában. 1995-ben végzett a Nagy István Művészeti Líceumban. Közel nyolc évig újságíró-karikaturistaként dolgozott az Új Magyar Szónál és az Erdélyi Riportnál. Jelenleg a Maszol.ro hírportálnak rajzol.