Novellák

Gaál András: Faluvég, 1970.

Ljubav ne zaboravlja

ad notam Partibrejkers

Már az első nap után gyanakodhattál volna, hogy bár egyedüli bérlője vagy, más is él rajtad kívül abban a lakásban.
Szombaton írtad alá a bérleti szerződést, vasárnap délutánra sikerült minden cuccodat áthordani a régi kecóból. Budai polgárból pesti proli lettél – jegyezted meg nevetve, amikor az új albérletben először hajtottad álomra a fejed. Már az első pillanatban beleszerettél a lakásba és a kis belső kertbe, amelyet – akkori elképzelésed szerint – az ott élők szorgos kezei tehettek a végletekig meghitté, családiassá. Amikor az erkélyről figyelted a kertben futkározó gyerekeket, arra gondoltál, hogy te is szeretnél egy lenni közülük, rohanni, a fűben henteregni, duzzogni, amikor az anyád a negyedikről leüvölt: vacsora! És bár világéletedben mélységesen ellenezted, rendben volt az amerikai konyha is, nem zavart a hagymás-szalonnás tojásrántotta nappaliban terjengő szaga. Annyira egyben volt ott minden, hogy egyetlen percre sem fordult meg a fejedben, hogy panaszkodj, elégedetlenkedj.
Másnap a munkahelyeden egész idő alatt arra vártál, hogy végre hazamehess. Hiányzott a kis kőbányai lakás, a kerti gyerekzsivaj, sőt még a ház előtt elhaladó autók tülkölése, suhogása is. Ebéd után nem bírtad tovább, beléptél a Freemail postafiókodba, és megnézted a lakásról készített fényképeket, amelyeket néhány nappal korábban töltöttél le az albérletkereső portálról, és küldted el a szüleidnek, hogy mondjanak ők is valamit, mielőtt a szerződés megköttetik. Korábbi, alapos dokumentáló munkádnak köszönhetően a munkahelyedről is bejárhattad virtuálisan az új lakás minden bájos zegzugát, megnézhetted a százhatvanszor kétszáz centiméteres, kényelmes Ikea-ágyat, amely a képekről is kérlelt, hogy belé feküdj. Aztán nagy nehezen eljött a munkaidő vége is, a tülkölő autók között átvágva rohantál a kilences buszra, és szinte beleszédültél a gondolatba, hogy alig háromszáz méterre a munkahelyedtől egy olyan buszra szállhatsz fel, ami szinte a lakásod előtt tesz majd le.
A buszról leszállva hatalmas léptekkel vágtál át a téren, hosszúnak tűnő másodpercekig toporogtál a lift előtt, majd végül a lépcsőzést választva hármasával vetted a fokokat. Négyszer huszonegy lépcső a negyedik emeletig – tehát huszonnyolc lépést kellett megtenned a beteljesüléshez. A fehér sötétítőfüggönyökön átszűrődő késődélutáni napfény kellemes pasztellsárga árnyalatot kölcsönzött a nappalinak. A kora reggel magukra hagyott tárgyak és bútorok furcsa fúzióba léptek egymással, kontúrjaik alig voltak elkülöníthetőek, a lakásban minden egy nagy egésszé állt össze, úgy érezted, mindennek megvan a pontos helye ebben a rendszerben. Egy tojás belsejében lehet pont ilyen fény, ilyen mérhetetlen nyugalom és biztonság, gondoltad. Aztán a fürdőszobában, a mosdókagylóban egy hosszabb vörös szőrszálra lettél figyelmes. Felnéztél a tükörbe és vöröslő szakálladba túrtál, mintha a kagylóban árválkodó szőrszál helyét keresnéd. Más talán nem tulajdonított volna különösebb jelentőséget az esetnek, te mégis idegennek érezted azt a szőrszálat. Úgy gondoltad, valaki szándékosan helyezte oda, ezzel jelezve a jelenlétét.
Napokig lested azután a mosdókagylót, várva, hogy majd megjelenik egy újabb vörös szőrszál, igazolva gyanakvásod helyénvalóságát, de semmi. Be kellett ismerned végül, hogy csak a fantáziád játszott veled, hogy talán az évek óta tartó fáradtságérzet az újdonságok okozta szokatlan szenzibilitással párosulva hozta létre a paranoia gyengébb koktélját, és mindent helyrehoz majd egy kiadós alvás.
Másnap meglehetősen üdén ébredtél. Miután elfogyasztottad a frissen facsart narancsleved, lementél futni a Népligetbe. Közel tizenöt éve kezdtél el rendszeresen futni, egyetemi tanulmányaid kezdetén. Tisztán emlékszel az első alkalomra, villamossal zötyögtél a Margit-szigetig. Az első kilométer után azt hitted, kiköpöd a tüdőd, a negyedik után egyszerűen nem tudtál leállni, pedig már fájdalmasan feszültek az inak a lábadban, az oldalad szúrt, a talpad pedig égett az eredetileg nem futásra szánt cipőben. De vitt valami előre mégis, bele az ismeretlenbe, minden lépés egy-egy felfedezésnek tűnt, a sziget megismerésének lehetősége. Most is azt érzed minden reggel, amit akkor, hogy a futás mindent átmozgat benned, nemcsak a vért, nemcsak a csontokat, a húst, de a gondolataid is, hogy éberebbé, jobbá válsz, mint az a tegnapi ember, aki ugyancsak te voltál. Többé nem gondoltál a szőrszálra, nem emésztett már a gyanakvás, egyszerűen róttad a köröket, számoltad a lépéseket, ahogyan mindig, mígnem váratlanul, úgy a hetedik kilométer után, rád jött a szükség. Rohantál hát haza, immáron nem céltalanul. A legnagyobb szerencsédre épp időben sikerült megérkezned, és a székelés olyan kellemesre sikeredett, hogy Dalí sem tudott szebbet megírni az Egy zseni naplójában. Csak eztán lettél figyelmes arra, hogy a gurigán nincs több papír. Pedig meg mertél volna esküdni, hogy háromnegyed órával azelőtt, amikor elindultál a ligetbe, még volt. A vérnyomásod az egekig szökött, a szíved olyan ütemben vert, mintha zsinórban kétszer lefutottad volna a maratont. Valaki bejár ebbe az istenverte lakásba – mondtad magad elé, és ettől még idegesítőbbé vált a gondolat. S ha valami még ennél is idegesítőbb volt, akkor az az, hogy ott ültél a vécén, szaros seggel, védtelenül, kiszolgáltatottan valaki kénye-kedvének, a saját lakásodban, ahol valójában a legnagyobb biztonságban kellett volna érezni magad.
Az elkövetkező napok ismét éber megfigyeléssel teltek. Egyenként memorizáltad a lakásban található tárgyak helyét és pontos pozícióját. Lemérted, hogy milyen távolságban található a távirányító az asztal szélétől, és azzal milyen szöget zár be, folyton ellenőrizted a só és a kristálycukor mennyiségét, naponta leolvastad a fogyasztásmérőket rendellenes értékek után kutatva. Úgy helyeztél el mindent, hogy cseppet sem érződjék a szobában a (meg)rendezettség, de ugyanakkor minden mérhető, valamihez viszonyítható, ellenőrizhető legyen. Persze, minél inkább figyelted a dolgokat magad körül, azok annál inkább változatlannak, érintetlennek tűntek. A munkából hazaérkezve, a lakásajtó előtt állva a fényes kilincset nézegetted, találsz-e rajta a tiédtől eltérő ujjlenyomatot. Természetesen nem találtál.
A hosszas kutatások, tényfeltáró akciók után ismét be kellett látnod, hogy túlreagáltad a helyzetet. Hirtelen beugrott egy emlék arról is, hogy az inkriminált futás előtt te magad tekerted le az utolsó pár lapnyi toalettpapírt, tehát kizártnak tekinthető, hogy bárki járhatott a lakásodban. Arra nem gondoltál, az emlékek egy idő után idomulnak ahhoz, amire valójában emlékezni szeretnénk. Megszépülnek, ahogyan mondani szokás, igazzá válnak, elhisszük azt is, ami teljességgel hihetetlen, ellenben nekünk tetsző, szép. Mikor egyik nap, hazaérve a munkahelyedről nem a megszokott pasztellsárga árnyalatok fogadtak, már csak legyintettél. Biztosan reggel húztad félre a fehér sötétítőfüggönyt, amikor kinéztél az ablakon, hogy esik-e az eső – könyvelted el magadban a változást. A cipőidet az előszobában pedig minden bizonnyal félálomban rendezted sorba. A tükrödön éktelenkedő tenyérnyom is – annak ellenére, hogy mérete láthatóan eltér a tiédtől – csak a sajátod lehet.
Egyik délután azonban olyan dolog történt, amelyre nem tudtál a korábbiakhoz hasonlóan magyarázatot találni. Miután kabátod a fogasra akasztottad és táskád hanyagul az egyik konyhaszékre hajítottad, a hálószobába lépve különös látvány tárult eléd: ágyadban egy vörösre sírt szemű, vörös hajú lány aludt békésen. A jelek szerint nem sokkal előtte aludhatott el, mégis látszott az arcán, hogy az álom legmélyebb tartományaiban jár. Nem tehettél mást tehát, minthogy halkan behúztad az ajtót, és hagytad őt, had’ aludjék.
Kilenc óra lehetett, amikor először motozást hallottál a hálószobából. Aztán hosszas csend következett. A lány bizonyára nem mert kijönni, ezért úgy döntött, kivár.
– Nem foglak bántani, nyugodtan kijöhetsz – mondtad hangosabban. S mivel nem érkezett semmilyen válasz, még hozzátetted: csináltam neked vacsorát.
Óvatosan lenyomódott a kilincs, és lassan kinyílt az ajtó. A szeme környéke most is vörös volt, ahogy rád emelte tekintetét, a szemei olyanok voltak, mint két csillogó ezüstpénz.
– Én nem akartam… – kezdte volna a mondatot, de a sírástól elcsuklott a hangja.
– Semmi baj – mondtad. Akkor vetted csak észre, hogy nincs vele szemben semmi fölényesség-érzeted, és nem érzel dühöt sem azért, amiért betört a lakásodba. – Hogy sikerült bejutnod hozzám?
– A kulcsommal – válaszolta. Majd megérezve a válasz szerénységét, még hozzátette: Előtted a volt barátom bérelte a lakást. Ahogy ezt kimondta, újra sírni kezdett.
– És mi történt a volt barátoddal? – kérdezted, de mindjárt azután meg is bántad, hogy elhagyta a szádat a kérdés. A szégyenérzettől lángba borult az arcod.
– Meghalt – zokogta. Majd felpattant, és a bejárati ajtó felé vette az irányt. Megmarkolva a kilincset egy pillanatra megtorpant, a kabátzsebeiben matatott hosszan, majd a bélésből nagy nehezen előhúzta a kulcsokat. Visszaadom, és ígérem, nem foglak zaklatni többé – csillantotta feléd a két ezüstös szemét.
– Azt szeretném, ha megtartanád – mondtad, inkább magad elé, mint neki.
A kulcscsomót visszacsúsztatta a zsebébe, mely azután továbbsiklott a tömőanyag melegébe. Óvatosan betette maga mögött az ajtót, és hallottad, amint elindul vele a lift földszint felé. Az ablakból láttad, ahogyan felszáll a kilences buszra. A közeli kisüzlet ablakában hunyorogni kezdett, majd végleg kialudt a CLOSE felirat első betűje.

Last Kiss

ad notam J. Frank Wilson and the Cavaliers

Az utcátok elején, nem messze tőletek, két vályogtéglából épült parasztház között húzódott az ösvény. Ritkán járt arra valaki, a semmicske földsávot jobbról is, balról is embermagasságú gaz övezte. Az ösvényen túli világot úgy neveztétek, a Senkiföldje. Törvényei mások voltak az utcátokénál. Már persze, ha voltak egyáltalán törvényei. Aki általvágott a növényrengetegen, lépten-nyomon napszítta hajfestékes flakonokba, csorba pálinkás- és sörösüvegekbe botlott. Na és színes nejlonokba – ott integettek a fákon, a bokrok kifürkészhetetlen koronájában. Noha látszólag élettelen volt a táj, mégis minden apró elemével, elszórt szemetével az ember jelenlétét hirdette.
Rudival, a tőled alig két évvel idősebb szomszéd fiúval itt építettétek meg az első igazi bunkereteket (amelyet a későbbiekben akár számos másik is követhetett volna, ha a dolgok nem alakulnak másképp). Ő már az elejétől otthonosan mozgott ebben a kaotikus univerzumban. Tudta, minek hol a helye, mit mire lehet használni. Persze, ha ideges volt, néha ő is érthetetlen dolgokat csinált. Összegyűjtötte a barna sörös- és zöld pálinkásüvegeket, sorban egymás mellé fektette őket, majd egy jókora téglával mindet ripityára zúzta. (Az egyetlen bizonyosság arra, hogy rajtunk kívül más is ismerte a Senkiföldjét az az, hogy ezek az üvegek időről időre „újratermelődtek”.) Általában az apja miatt volt ideges, ahogyan te a sajátod miatt. Mindketten tűrhetetlennek tartottátok, hogy a szüleitek beleszóltak az életetekbe. Olyankor Rudi tört-zúzott, te pedig torokhangon üvöltöttél bele az ismeretlen világba.
Jócskán a bunker megépítése után jöttetek rá arra, hogy a Senkiföldjétől alig öt perc járóföldre egy szurokkal lekent, fából épített raktár áll. Rudi szerint a faluban csak úgy emlegették, a Fekete Kastély, bár te azelőtt sohasem hallottál róla, tehát elképzelhető, hogy nem volt a mindennapi közbeszéd része. A szüleidtől sem mertél rákérdezni, hisz’ ahhoz beszélned kellett volna a szupertitkos bunkerről, amelyről ők – egy, a Rudival kötött vérszerződés értelmében – semmilyen körülmények között nem szerezhettek tudomást. El kellett tehát fogadnod, hogy a betontalapzatra emelt, fából épített csarnok a Fekete Kastély, a falud sötét történeteinek része, ahonnét minden éjszaka útra kel a gonosz felkeresni áldozatait. Ez utóbbi adalékról szintén Ruditól tudtál, mert a gonosszal azelőtt sosem találkoztál, el sem tudtad képzelni még akkor, hogy a jó szándékon kívül létezhet más is a világon.
Kezdetekben a Fekete Kastély tehát egyenlő volt számotokra a rosszal, a halállal, de később felfedeztétek kincseit is. A Kastély ajándékozott meg titeket a félelem, az izgalom, később pedig a bátorság érzésével, de ez egy hosszú történet.
Ami most ennél sokkalta érdekesebb, az Erika.
Erika Rudi féltestvére volt, és hetente egyszer, általában hétvégenként megjelent az utcátokban. Rudi mindenhová magával vitte, a széltől is óvta őt. Tökéletes báty volt, az egyik szemét folyton a húgán tartotta. Tudta, hogy mit kell cselekednie, ha Erikát netán támadás éri, vagy a hozzád hasonló utcabeli tacskók rámozdulnak. Ha valaki bántó megjegyzést tett a húgára, már lendült is keze, úgy csattantak a pofonok, mint Bud Spencer és Terence Hill filmjeiben. Olyankor Erikával a falnak lapulva figyeltétek Rudit, ahogyan igazságot tesz. Elég az hozzá, hogy egy idő után az utcából egyetlen fiú sem mert Erikához szólni. Te voltál az egyetlen, aki büntetlenül a közelében lehetett.
Bár a vérszerződésben benne foglaltatott az is, hogy a bunkerbe lányok nem tehetik be a lábukat, Rudi mégis minden alkalommal magával hozta a húgát a hétvégi hadimegbeszélésekre. Erika nem lány, hanem a húgom – mondta mosolyogva, amikor felhívtad a figyelmét a szervezeti szabályzat harmadik bekezdésének második cikkelyére. Bólintással jelezted, hogy elfogadod az érvelését. Erika mégiscsak Erika, Rudi féltestvére, akinek jogában áll ott tartózkodnia – győzködted magad, nem is sejtve azt, hogy majd csak ezután következik az igazi szabálysértés.
Az egyik szombaton, nem sokkal ebéd után Erikát egyedül találtad a bunkerben. Rudit befogta az apánk dolgozni – magyarázta a lány. – Tizenöt éves, nem lazsálhat már kedvére úgy, mint azelőtt. Ettől egy kicsit pánikba estél. Arra gondoltál, hogy nemsoká te is tizenöt éves leszel, és vélhetően neked is segítened kell majd otthon a házimunkában. Akkor aztán isten veled bunker, isten veled szabadság…
Tetszik a szemed, amikor gondolkodsz, és csak úgy a távolba meredsz – mondta a lány. Azelőtt sohasem dicsérték meg a szemed, így fogalmad sem volt, hogy mit kellene erre mondanod. Kösz – vágtad rá hosszú másodpercekkel később. Erika kacéran mosolygott. Persze, akkor még nem tudtál a mosolyok között különbséget tenni. Nem tudtad, hogy mit jelent, ha egy lány úgy mosolyog rád, mint akkor Erika. Nem tudtad, hogy a mosolyok mögött sokszor komoly és kifürkészhetetlen szándékok lapulnak, hogy egy mosolyban teljes történetek vannak, amelyek a megfelelő „látással” kiolvashatók. És azt sem tudtad, hogy egy mosolynak története van, és ez a történet örökre belénk vésődik, hiába is próbálnánk elfelejteni.
Megmutassam neked a Fekete Kastélyt? – kérdezted a lánytól. Mhm – mondta csillogó szemekkel. Hason kúsztatok át a kerítés alatt, kicsit távolabb farkaskutya ugatott, hangosan csilingelt a lánca a kopott betonon, vagy legalábbis ti szentül meg voltatok győződve arról, hogy a kutyaláncnak volt olyan szabálytalan, mégis zenei csilingelése. A faépület oldalán egy kisebb méretű nyílást találtatok, amelyet egy rögtönzött ajtó takart el. Zsanérjait a kelleténél hosszabb facsavarokkal rögzítették, hegyeik a túloldalon fényesen meredeztek a semmibe. Előtte egyszer sem láttad a Fekete Kastélyt belülről, így beérve Erikával együtt téged is meglepetésként ért a szinte a mennyezetig tornyosuló morzsolt kukoricahalmok látványa.
A lány örömében megcsókolt, olyan vehemenciával, hogy a szád percekkel később is zsibogott. Lehet, hogy ez a csók akadályozott meg abban, hogy visszatartsd őt attól, hogy nem sokra rá elmerüljön az egyik kukorica-halomba? Mindenesetre szólnod kellett volna valamit, felhívni a figyelmét arra, hogy a Fekete Kastély állandó vendége a gonosz, hogy egy ahhoz hasonló fürdőzésnek beláthatatlan következményei lehetnek. Mire vársz, pupák? Gyere utánam, ha mersz! – szólt hozzád nevetve, majd újra és újra elmerült a szemek között. Már indultál volna, de a következő pillanatban egy zár kattanására lettél figyelmes. Mielőtt kimásztál volna az épület oldalnyílásán, intettél az éppen előbukkanó Erikának, hogy rejtőzzön el. Nem féltetted őt, bíztál abban, hogy az őr nem talál rá. Szinte egészen a bunkerig hason kúsztál vissza, úgy tervezted, hogy ott várod meg őt. Hogy majd jókat nevettek ezen a történeten, ha végre Rudi is megérkezett. De Erika órákkal később sem tért vissza.
Vasárnap reggel Erika édesanyjának sírására ébredtél. A szüleid a konyhában vigasztalták őt. A Fekete Kastélyban találtak rá, az egyik kukoricakúp alatt. Nyitva volt a szeme, belőle órákkal később is kiolvasható volt az utolsó pillanatok kétségbeesése, mondták. Próbáltad felidézni azokat a szemeket, Erika riadt tekintetét, de csak arra a szombat koradélutáni kacér mosolyra emlékeztél, és a csókra, amelyet a Fekete Kastélyban a szádra nyomott.
Életetek első csókja volt.