.svg)
Fazakas János László: 2013
húrok
dobog a szívem. izgatja kilenc fiborbár.
le kéne feküdni és aludni mert a napnak vége már.
de semmi kedvem semmi ok se és most még az se érdekel
ha közben megáll – s reggel innen lepedőben visznek el.
írok. ki. magamat. ha mindegy. ha nincsen rá emberi kéz
ha nincs kivel levessek inget. ha szólni és nyitni nehéz.
vagyok. ezzel majdnem egyenlő s csak az van mi visszavessen
hogy van még idegenlő és néhány lejátszatlan meccsem.
edzek. a kagyló szélén nyújtom lábam.
egy borszékes palackkal kardot játszom. a kagyló erős, kipróbáltam.
a csillagok előtt felhővászon.
ha lehetne takaróm! felszállok és belemászom
ottaludni reggelig.
de az álom nem jön könnyen
előbb pereg ki verítékem harctól-tánctól a kagylószélen
s az éj is félig eltelik míg a fáradtságot elérem
és mit se tudva vízszintesbe imádkozva az égnek nyúlok:
most már tiéd. jöhetsz, jöhetsz le
játssz és szóljanak a húrok.
noktürn
kedvesem ha unatkozol írjál tercinákat
rakj színes mozaikot éjjel képzeletekből
teremts folyókat és a kertjeikbe fákat
légy egyre gazdagabb az éber éjjelektől
ha tovább nem aludhatsz hallgass élvezd a csendet
az ünnepet hogy hallod a kinti kabócákat
ablakodon esők dobolnak könnyű permet
vagy egy bagoly huhogva ringat éjbe ágat
szemed lassacskán otthon lesz a félhomályban
mozdulataikba visszatérnek a tárgyak
még emlékszel: fölötted a polcon egy pohár van
iszol egy kortyot hűvös pereme éri állad
az első mozdulatra pezsegne bizseregve
a vér elindul érzed amint csiklintja lábad
felemelkedsz hol játékosan hol merengve
táncolni kezd a tested a levegőbe párat
lendül kezed belőle kiárad most a tenger
dalait hullámait zengve éjszakának
az ablakon keresztül egy óriási szender
repül bogarak lepkék hozzád eltalálnak
elernyed izmod visszahullsz a takaródra
átadod utazásod puha álombatárnak
zsongít verdeső pillék szárnyainak sodra
míg sugarak győzelmes hajnalkaput kitárnak
egy álmomban
áttetsző esőcseppek fekete körvonalaiban
árnyéktalan felhők alatti kontúr
kopogó szögekbe vert formájá-
ban karosszékek – az egyetlen hely ahová leülhetsz.
szervusz önmagamban, jó hogy jöttél –
különben. különben mindegy. semmi nem olyan.
elképzelted és kizárólag ott létezik, de ott tehetetlen.
a születés, mikor mindig sérül és nem az lesz,
véletlenek összjátéka és amit löktél nem jön elő
csak véresen.
egy álmomban vagyok. utcák, villamosok
lehetne valami mást is
– és akarom hogy most éberen.
fordított gravitáció
zúgnak a napok este van és
lázas számtalan gondolat
mire elülne elfáradok
szememen álom függönye
ablakfüggöny mögött a hold
nézel –
ha látnám arcodat
nem látlak csak tartasz öledben
nincsen róla kép
visszatartalak a testben
mozdulok – mozdulsz
lélegzel bennem
nem kérdezek – ennyi elég
add meg egyszer
magamat kioldanom
hogy a szépségtől szabaduljak
jöhetne másik alkalom
csak annyi hogy a nedves földön
mohába túrjanak az ujjak
és akkor is ha könnyem törlöm
felfelé az égbe hulljak
Varga Borbála 1986-ban született Kolozsváron, a Képzőművészeti és Formatervezői Egyetemen végzett festészet szakon. Kötete: Seurat és az áriák (Erdélyi Híradó Kiadó, Kolozsvár, 2008).
