„Nem a korszakot, hanem az érzést megfogni” – Interjú Hatházi Rebekával

Amire diplomát szereztél a marosvásárhelyi Művészeti Egyetem látványtervezői szakán, arra már készen volt a művészi portfóliód, és színészként, forgatókönyvíróként is „jól működsz”. Mi sarkallt arra, hogy a színházi-filmes világ felé indulj – a családi hatásokon túl –, voltak revelációszerű felismeréseid?

‍

Nem emlékszem, hogy lettek volna revelációszerű felismerések, ez egy lassú és biztos folyamat eredménye. Gyerekként sokat voltam a Kolozsvári Állami Magyar Színházban. Öcsémmel mindig ­chipset meg Fantát rendeltünk a büféből és felírattuk édesapám számlájára, aztán fogta a fejét, hogy megint mit kell kifizessen. Csupa jó emlék köt a színházhoz, sok szuper ember, előadások, ezek nagy hatással voltak rám, és később azt éreztem, én is szeretnék részese lenni. A színház egy gyerek számára varázslat, felmenni a színpadra, zsinórpadlásra, ott lenni az öltözőkben, miközben készülődnek a színészek, aztán beülni a nézőtérre és látni, hogy a háttérben történő dolgok hogy állnak össze előadássá, ez csoda. A film jóformán véletlen volt. Mivel gyerekkoromtól sokat voltam színházban, mire befejeztem az egyetemet, úgy éreztem, mintha már húsz éve a szakmában lennék. Meguntam, valami újra vágytam. A covid miatt Kolozsváron nézelődtem mesteri után, és amikor megtudtam, hogy Reisz Gábor a BBTE Film szakán fog tanítani, eldöntöttem, hogy oda megyek. A film számomra új világ, de nagyon érdekel. Mégis azt hiszem, rajzolni szeretek a legjobban. Ha tehetném és meg tudnék élni belőle, egész nap csak rajzolnék.

‍

Annak, amit te látványban megvalósítasz, gyakran egy-egy irodalmi szöveg a kulcsa. Mit olvasol szívesen – van-e olyan meghatározó olvasmányélményed, amit szívesen megosztanál velünk?

‍

Általában az a meghatározó olvasmányélményem, ami friss. Valóban, nagyon sok munkámnak az eredője egy irodalmi szöveg. Mindenevő vagyok, de vannak korszakaim. Egyetem alatt faltam a drámát, Münchenben sok verset olvastam, most épp prózakorszakom van, bár manapság ritkán van időm szépirodalmat olvasni. Elkezdtem doktorálni, és bűntudatom van, ha nem szakkönyvet olvasok. Nagy hatással voltak rám Boris Vian regényei. Az első a Venyigeszú és a Plankton volt, aztán a többi, imádtam őket, elindítottak a szürrealista úton, ami mostanra már tudatos választás.

‍

Ilarie Voronca Ulyssese egy a sok „csomópont” közül a művészi pályádon – de úgy érzem, különösen kedves neked az, hogy illusztrálhattad ezt a kötetet. Az illusztrációk azóta Kolozsváron és Bukarestben is ki voltak állítva, Csíkszereda lesz a következő állomás. Szerinted létezik-e bármiféle párhuzam Ilarie Voronca kora és a mienk között?

‍

Hát persze hogy szeretem, imádom az avantgárdot. Az Ulysses munkafolyamata két általam legjobban kedvelt dologból állt össze: rajz és szürrealizmus. Miután elolvastam az Imre által lefordított művet, és a kiadó kérdezte, hogy hány illusztrációt vállalok be, mondtam, hogy mindenikhez szeretnék rajzolni! Iszonyatosan inspiráló volt, azt éreztem, ez az, amit én szoktam csinálni, csak ők szavakkal, én meg papírral és festékkel, de a vége ugyanaz: érzéskavalkád. Intenzív volt a munkafolyamat, körülbelül egy hónap alatt készítettem el a 19 kollázst. Hogy létezik-e párhuzam Voronca kora és a mienk között, azt szerintem a képek mutatják a legjobban. Amikor az első kollázst elküldtem, izgultam, mit fog szólni a fordító, mivel nem maradtam meg kizárólag Voronca korában. Kérdéses volt, hogy vajon mennyire járható út, ha mai dolgokat is belekeverek a két világháború közötti időszakba. Végül arra jutottunk, hogy ez segíti a befogadást. Ez lett az irány, nem a korszakot, hanem az érzést megfogni. Az érzések nem változnak. Azt hiszem, a szürrealizmus azért él a mai napig, mert olyan érzésekről, belső félelmekről szól, erotikával, élet-halállal, álomvilággal játszik, amelyek most is ugyanúgy bennünk vannak.

‍

Haboztál-e annak kapcsán, hogy milyen technikával dolgozol majd az Ulysess illusztrációinak készítésekor?

‍

Imre eleve úgy keresett meg, hogy elküldte egyik kollázsomat és azt írta, úgy érzi, ehhez hasonlóak találnának Voronca világához. Az egyik kedvenc technikám a kollázs, nagyon hatásos dolgokat lehet elérni vele. Ez most fogalmazódott meg bennem, a jelenlegi munkám kapcsán: Csíkszeredában Visky Andrejjel a Karinthy Frigyes Utazás a koponyám körül c. regényéből készült adaptáción dolgozunk. Andris amikor felkért, mondta, hogy a szürrealizmus egy meghatározó eleme lenne a világnak, a látvány azonban alapjaiban nagyon realista. Arra gondoltam, hogy a szürrealizmust azzal tudom a legjobban erősíteni, ha van mellette egy biztos lábakon álló realizmus, ami aztán megbomlik.

‍

Van-e valamilyen életfilozófiád, művészettel kapcsolatos „iránytűd”, ami vezet és kísér téged?

‍

Az jutott eszembe, hogy másfél éve halt meg nagymamám, akit nagyon szerettem. Ez volt életem első komolyabb halállal kapcsolatos tapasztalata. Ott voltam vele a végén, és az az időszak megváltoztatott. Amikor ott vagy valaki mellett, akiről tudod, hogy hamarosan meghal, átkalibrálódnak benned dolgok. Kicsit olyan, mint mikor a naplementénél ülsz a tengerparton, s nézed a végtelen vizet. Nagymamám mellett annyira nyugodt voltam, jelentéktelen volt minden más, csakis a pillanat volt fontos. Aztán kiléptem az utcára, folyt tovább az élet, de sokszor gondolok erre a pillanatra. Annyira elcsépeltek ezek a mondatok, hogy a pillanatnak élni, a jelenben lenni. De közben meg itt ez a pillanat, 2024. február 25-e, vasárnap, Csíkszeredában egy szürke kanapén ülök, válaszolok ezekre a kérdésekre. A konyhában ketyeg az óra, és ilyen több nem lesz soha. Ha ezekbe így komolyan belegondolok, hirtelen azt érzem, hogy meg szeretném örökíteni, létre akarok hozni valamit. Ez a fajta gondolat vezet engem, vagy legalábbis most ezt érzem.

‍