Nehezen

Szabó András: Kolozsvár felett az ég, 2016
Helló! – a Szűzanya.
Mindenkit a család küld zártosztályra – én.
– No more alkohol, mister McDonald – írta Alois egy lap legtetejére, és aztán meredten nézte a hülyeséget. Egyáltalán honnan sétált be ez a Mister McDonald vagy bármi legyen is a neve. Az alkohollal való kapcsolatát ismerve Alois azon nem csodálkozott. Mindennemű hatását, melyet az emberi szervezetre ki tud fejteni, megtapasztalta. Leírták ezt illumináltabb elmék, mint ő, például Venyegyikt Jerofejev. És méghozzá milyen szépen, utánozhatalanul írta! Illumináltság alatt most az egyszer a megvilágosodottság felemelő, egyszersmind lesújtó állapota értendő.
Mindenki, aki szeret inni, az alkoholista? – töprengett Alois aggódva. Berögződések tömkelege az életünk – állapította meg utóbb szomorúan és a fejében megint ott zúgott a tenger, és a tengerbe hulló eső. Istenem, milyen egyedül vagyok – sóhajtotta Alois, és nem tudta, hogy bánkódjon vagy örüljön. Inkább örülni fogok, döntötte el, bár nem tudta, hogy ez egy jó döntés vagy egy rossz döntés. Nyilván, hogy jó döntés, nyugtatgatta magát eléggé hiábavalóan. Mindegy, haladunk előre – jelentette ki Alois, aki lélekben egy győztes hadvezérnek gondolta magát. És rettegett attól, hogy egyszer valaki legyőzi. Aki legyőz, az csakis ellenség lehet? – próbált alkudozni Alois, pedig tudta, nem édemes.
Alois két szó között a harmadikat elvesztette. Ha a felejtés felfogható veszteségnek is. Persze, hogy veszteségnek fogható fel – dünnyögte Alois. Ha valami kiesik belőlem, és többé nem találom meg, akkor az veszteségszámba megy. Na persze, az emberi lélek feltehetően mégsem egy gyár vagy üzlet, ahol pontos könyvelést vezetnek még a veszteségekről is. Habár Aloisnál szavahihetőbbnek tartott emberek már leírták azt, hogy de, pontosan ez a helyzet az emberi lélek működésével is. Miszerint, ami elvész, annak is marad valamilyen nyoma. Melyet bizonyos módszerekkel elő lehet csalogatni. Pszichiátriai és pszichológiai módszerekkel. Alois nem bízott ezekben, mert meggyőződése, hogy az embert semmilyen módszerrel nem lehet leszoktatni arról, hogy átverje saját magát. Ez valamiféle túlélési mechanizmus, ilyen szempontból tehát a test és a lélek azonos szabályok szerint működik – dőlt hátra elégedetten.
Alois rájött, hogy már megint a tudományos értekezés határát súrolja, sőt, az is lehet, pszeudo-tudományosságról van szó. De ki merhetné azt állítani, hogy Alois hülyeségeket beszél, miközben saját magát analizálja. Milyen kritériumrendszer szerint állapíttatik meg, hogy valami hülyeség-e vagy sem. Alois itt elkezdte unni saját magát, és a régi szép időkre gondolt. Azaz eljutott eddig a szókonstrukcióig, hogy régi szép idők. És aztán nem jutott eszébe semmi. Arra gondolt, hogy ahhoz gondolni is kellene valamit, hogy valami eszünkbe jusson, de itt meg rájött arra, hogy zsákutcába jutott még logikai szempontból is. A logika egy trükkös tudomány, ilyen értelemben a trükk maga is egy logikus dolog, gondolta Alois, és átkozta azt a napot, amikor érdekelni kezdték a dolgok. A dolgok lényege. Rettenetes. Alois heves vágyat érzett a butaságra, vagy bármi is legyen az, amit ezzel a pejoratív értelmű szóval fejeznek ki.
Lesz maga juszt is az enyém, csak az enyém – jutott eszébe a Betli duó énekesének a hangja, a nóta, és végre: a régi szép idők. Ó, mennyi ocsmány lerészegedés kapcsolódik ehhez a semmitmondó nótához, a refrénhez, és mindenféle Duó-hoz, akik hasonló dalokra fakadnak. Azt, hogy az ember még ilyent is hallgatott alkalomadtán, nem túl sikk bevallani, de mindenesetre nagy bátorságot igényel. Az ilyen emlékeiről az ember inkább hallgat a sírig, sőt a síron túl, ahonnan nem jár vissza kísérteni, sem élőket, sem ezeknek rokonait. Ez egy olcsó vicc – állapítja meg a kritikus és le is írja, ezt jobb lett volna kihagyni, hol volt, kérem, a szerkesztő, amikor ez a mondat besurrant ide?! Alois a kritikát olvasva elnézően mosolyog és szívből szereti a kritikust. A sírig, de még azon is túl. És ígéri, hogy ezentúl rendesen viselkedik.
Aloisnak ettől a könnyelmű ígérettől elzárulnak a homlokcsakrái, és hirtelen megint nem jut eszébe semmi, azazhogy azt az erdő közepén álló kocsmát mégsem akarja elmesélni, minek, nem olyan érdekes.
Tele van a világ erdőkben elrejtett kocsmákkal, amelyek mindegyike történetek ezreivel rendelkezik. Első nap, nem történt semmi – kezdi az egyik kocsmáros. Már az első nap óriási hepaj lett itt, összegyűlt az erdő mind a hét lakója – mondja a másik. Nálunk egyszer egy igazi király is járt – mondja a harmadik. A negyedik csak sunyin vigyorog, hozzá politikusok és maffiózók járnak, felváltva, időnként egyszerre. A nagy dolgok mind a kocsmában kezdődtek – mondja a hatodik a szakállát simogatva. Hirtelen benépesült az erdő kisgyermekekkel. Ez a kocsma valahogy fellendítette a közösség szexuális életét – meséli a kocsmárosnő mosolyogva.
Alois belefárad és arra gondol, hogy ez a novella nem fog sikerülni.
De hát a forradalmár minden nap legyen forradalmár és forrongjon megállás nélkül! Hulljon a szó, az eszme az ő szájából. Ne ússza meg senki az ő szavát! – Alois itt rettegni kezd, hogy a copywriteri szakma mégiscsak megártott neki, anélkül, hogy valaha is dolgozott volna a szakmában. Még a végén pártszlogeneket fog írogatni. Ingyen! – ilyesmiről szó sem lehet, rótta meg magát szigorúan és eszébe jutott a színházigazgató verse. Valahogy így szól: Hajnal van megint, lovam felnyerít, éjszaka eszem meg a kihűlt reggelit, a falakra puskákat rajzolok, mert én igazi forradalmár vagyok. Alois sejtette, hogy ezt a verset nem az igazgató írta, de mégis így szerette nevezni: a színházigazgató verse.
Nincs új a napalm alatt – jutott eszébe Aloisnak, és nem szerette volna ezt továbbgondolni, de nem sikerült.
Áldozatok nélkül nincs forradalom, ezt még maga a Jóisten tanította nekünk, jelenti ki hangosan Alois, de közben a szívében lapuló titkos Jézuskájára sandít. Jézuska biztatóan kacsint, hogy csak így, csak így ügyesen, aztán a szemébe húzza a sapkáját és elszundít.
Mihez kezdett volna a Jézuska egy gépfegyverrel? – tűnődik Alois, és nem jut semmilyen eredményre. Később arra gondol, hogy a Jézuska örök, ő bármilyen korban ugyanúgy viselkedne. Ez az ő lényege – érti meg végre Alois, miről beszélt neki a pap éveken keresztül. Az Úr glóriaként világította meg a fejét egy villanykörtével, Alois mégis elmenekült tőle, mert még kíváncsi volt a világ többi részére is. Úgy gondolta, a pap azért beszél az Úr jóságának tágasságáról, mert ő maga be van zárva. Hogy pontosan hova, azt Alois abban a korában még csak félve sejtette.
Sejtése beigazolódott. Leányka korában jogosan félt megtudni azt az alapigazságot, hogy az ember be van zárva saját magába. Mióta ez világos, azóta folyamatosan a kijáratot keresi. Kijárási pánikrohama van – ha szabad ezt így nevezni. A papnak meg bezárási pánikja volt. Vagy ő is a kijáratot kereste? Ez nem jellemző a férfiakra amúgy, mondta Alois, de aztán megbánta. Ez azért tényleg egy csúnya általánosítás. És éppen az előbb ígérte meg a kritikus bácsinak, hogy rendesen fog viselkedni.
Az micsoda egy pasas volt! – emlékszik vissza Alois megint csak a papra, akit így utólag nagyra értékel. Sokkal nagyobbra, mint amekkora a pap valaha is lehetne. Ez nem egy jó stratégia, mert Aloist a sors lépten-nyomon összehozza múltja árnyaival, és azok mindig gyengébbnek tűnnek, mint azok az emlékképek, amelyek róluk Aloisban élnek. Nincs kizárva az sem, hogy valahol, valamikor újfent a pap mellett ébred egy ágyban. Vagy koporsóban! Ha mégis igaza volt annak a szerencsétlennek, miszerint a holtak lelke nem holt, akkor még ez is bekövetkezhet. Aloist a hideg rázta ezektől a felismerésektől, de ennek ellenére sem tudta kiűzni a papot a fejéből.
Vajon hogy néz ki ma, ha még él egyáltalán? Valaki azt mondta, látta valahol mostanában, és hogy változatlan. Alois hiszi is, meg nem is ezt az információt. Neki is vannak látomásai néha. Látott ő már városok utcáin, metróiban és villamosain olyasvalakiket, akik nem volt ott mit keressenek. Például a Babba Máriát aranyszegélyű kék palástban a bukaresti metróban.
A Szűzanya néhány centivel a metró padlója fölött lebegett, a közvetlen közelében két nyugdíjas támaszkodott harciasan a bevásárló szekerére, egyáltalán, minden utasnál volt valami. Táska, szatyor, akármi. A Szűzanya fegyvertelen volt és védekezően emelte maga elé az egyik kezét. Alois sehogy sem tud visszaemlékezni, hogy melyik szent kéz volt az, a jobb vagy a bal, de úgy gondolja, ennek számára úgysincs túl nagy jelentősége. Fél kéz mégiscsak egy egész kéz. A félkezű ember sem fél ember, és mind így. Mindenkinek vannak hiányosságai, nemdebár – mondaná András bácsi szigorúan.
Ennél az András bácsinál a szerkesztő illedelmesen megkéri Aloist, hogy igazán meséljen valamit erről a szereplőről, mutassa be egy-két bővített mondatban, de Alois megtagadja a munkát arra hivatkozva, hogy lényegében nem is ismeri ezt az András bácsit. Csak néha olvassa azt, amiket az itt-ott mond, és felismerné az utcán, mert több fényképet is látott róla. Feltéve persze, hogy András bácsi nem álcázza magát, vagy időközben nem varratja fel a ráncait, és amiatt felismerhetetlenné válik. Habár Alois szerint András bácsi nem olyan.
A szerkesztő tépi a haját és az asztalt csépelve ordítja, hogy ezek szerint Alois mégis ismeri ezt az embert, de ő továbbra is tagadja, hogy bármi köze lenne hozzá. Az embernek néha eszébe jut egy-egy ilyen András bácsi, vagy hívják akárhogy, anélkül, hogy különösebben ismerné az illetőt. Így volt ez a Szűzmáriával is. Egy-két kételkedő fohászféle még nem elegendő az ismeretséghez.
Alois azzal kezdte gyanúsítani magát, hogy túl nagy igényei vannak, ennek ellenére elég kevéssel beéri. De akinek csak annyi van, annak a kevés, kevés? Mennyi az annyi? – vihogott fel Alois és újfent imádta az anyanyelvét.
Két megállóval odébb (ugyanott, ahol Alois) a Babba Mária is kiszállt a metróból és a tömegbe vegyült, majd egyszerűen eltűnt. Alois morcosan mesélte gondolatban a papnak, hogy nem így képzelte ezt a találkozást, szerinte az lett volna korrekt, hogy ha a Máriácska már megmutatkozott, akkor szól is hozzá. Legalább ennyit mond, hogy Helló! A pap kuncogott és azt kérdezte, hogy ha mindez megismétlődne, és a Szűzanya azt mondaná, Helló, Alois meg lenne elégedve?
Alois erős késztetést érzett, hogy megírja a Kolozsvártól Bukarestig kisebb-nagyobb kitérőkkel című opust, de ismételten rájött, hogy ehhez zeneszerzőnek kellene lennie, mert szavakkal írva ez nem megyen. Túl sok időbe telne, hacsak az ember nem áll neki rövidíteni a dolgokat. Akkor meg egy olyan bonyolult kódrendszer lesz az egészből, hogy azt rajta kívül ki a fene értené. De ha élvezik, akkor minden rendben – döntötte el Alois és elpirult. Az élvezni szó olyan szűkre fogyott az utóbbi időben, hogy mindenkinek csak és kizáró jelleggel a szex jut eszébe róla. Alois Istenre bízva lelkét reménykedik, hogy neki becsszóra elhiszik, ő aztán semmiféle szexuális utalást nem kívánt tenni. Freudi elszólás lehetősége szóba sem jöhet. Vagy talán mégis.
Örök hűséget egy kecskenyáj közepén is lehet fogadni valakinek, nem az a lényeg, hogy hol mondatik ki a végzetes mondat, hanem az, hogy be tudjuk-e ezt maradéktalanul tartani. De mit értünk maradéktalanul, mit értünk örök hűség alatt? – tette fel a kérdést Alois, mert igen határozott, bár erősen cáfolható véleménye volt erről. A cáfolatok sorát természetesen nem sorolja fel, főként azért, mert nem ért velük egyet. Ha azt is elmondaná mindig, hogy mivel nem ért egyet, soha nem kerülne sor arra, hogy elmondhassa, mivel ért egyet.
Ez ilyen egyszerű – ért egyet magával Alois, és ez a világnak is tetszik. Az egyszerűség gyönyörködtet, a változatosság annál inkább – ez az ő életfilozófiája, de nem tudja mindig ehhez tartani magát. Az ember életében vannak szürke, de termékeny pillanatok, amikor az örök hűségre valóban képesnek érzi magát. Feltéve, hogy már megismerkedett a hűtlenség édes és őrjítő állapotával. Hűtlennek lenni állapot. Erre mondhatom azt, hogy állapotos vagyok? – tépelődött Alois, majd úgy döntött, hogy igen, miért ne. És mindez egy kecskenyájtól indult.
Filemon őzeket lesett a gyümölcsöskert végében. Kicsit lennebb az apja az emberarcú angol juhokat etette.
Alois rájött, hogy már megint elszólta magát. Csupa veszélyes örvény a gondolat, mégis olyan jó belekerülni. Sodorjon, csak sodorjon el bárhova. Miért kötelező mindig visszajönni?
Hova a fenébe? – morog reggel Alois, és próbál visszaemlékezni, mi lehetett az eszmefuttatás lényege, amikor ezt a zöldséget leírta. Nyilván nem jut eszébe, miért is jutna, írhatja ezt is a veszteséglistára. Feltéve, hogy ma is kiegyezik magával abban, hogy ha egyszer valami kiesik belőle, és azt soha többet nem kapja meg, akkor az veszteségnek számít. Alois inkább az élőknél és holtaknál is erősebb emlékképekre gondol, még egy spangli, és azt fogja mondani, az írás tehetsége Isten adománya. A pap felröhög a villanykörtéje alatt, és reszelgetni kezd a körmeivel egy lemezt. A teremben a nők felsikoltanak, a szerkesztő szintén, miszerint kik ezek az emberek, az előbb még nem voltak itt, nem volt elég András bácsi, akiről nem tudunk semmit, most még egy diszkónyi embert idecsődítesz? A tömegnek nem kell neve legyen – veti oda hanyagul Alois és távozik, mint egy győztes hadvezér. A sarok mögül visszanéz. Üldözőimet kardélre hányom – súgja a falnak, és elalszik.