Negyedíziglen

Kapócs Tibor: Militáns angyal
Ilyesmit nem látott ember sohasem: imádkozik a halál. Ezt, persze, kommentálni kellene, de kénytelen vagyok lemondani róla, az Élet figyeli minden szavam, s erősen rossz néven venné, ha ikertestvérét meggyaláznám, ha joggal, akkor is, s itt máris felmerül a kérdés, hogy lehet-e valakit vagy valamit úgymond joggal meggyalázmi, nem is tudom, nos, ezek ketten mindig, mindenben egyetértenek, egyik áthajlik a másikba szépen, amikor az Úr beint, nincs vita, szóval halleluja. Viszont szeretném jobban látni azt a ködös sejtelmességben felvillanó, gyászoló asszonyarcot, ahogy fia teteme mellett átkozza azt a gyilkos gazembert. Valami zaj kellene most, a lelkemet marcangoló ágyúdörgésre volna szükség, süvöltést szeretnék hallani, vagy harsogást, a végzet képei fülrepesztő hangorkánban kellene hogy megjelenjenek a Minden és a Semmi fölött, hogy véglegesen és visszavonhatatlanul szétmarcangolják a Létezést, de sehol semmi, egy bagatell macskanyávogást vagy kakaskukorékolást sem képes rögzíteni a pusztulást sem érdemlő Jelen, én tudom, hogy ádáz küzdelem folyik itt minduntalan, de ez néma és megalázónak is lehet tekinteni, mert az áldozatnak fogalma sincs, hogy miért ő a kiszemelt áldozat, nem tudja, hogy néha negyedíziglen is büntetni kell a bűnösöket, én most Isten keze vagyok, aki elvettem ennek a kocsmatölteléknek az életét, akinek fogalma sincs róla, hogy valamikor, nagyon-nagyon régen, az ő ükapja gyilkolta meg az én ükapámat, s ezért neki most bünhödnie kell.
Persze némi lelkiismeret-furdalással hajtom végre az ítéletet, lehet, hogy nincs jogom hozzá, de ha látnátok azt az asszonyt, ahogy kétségbeesve térdepel fia teteme mellett, Istent nem meri átkozni, mert úgy véli, hogy az Úrnak semmi köze sincs ahhoz a késhez, amelynek a nyele fiacskája melléből mutat az égre, pedig lehetne azt felkiáltójelnek is tekinteni, na jó, akkor hagyjuk ezt... Igen ám, csakhogy még mindig nem vagyok biztos benne, hogy Isten szándékának eszközévé nemesített volna, vagy csak egy zokogó anya könnyei áztatták kést markoló kezemet, s a lelkét borító gyászfátyol átlibegett az évszázadokon, s megállapodott az agyamon, amely parancsot adott a végzetes mozdulatra.
Lehet, csak egyszerű gyilkos vagyok, semmi több. Gyónni kellene, de az éjszakába hajló kocsmai környezetben nem nagyon van helye ilyesminek. De hogy nincs más megoldás, térdre ereszkedem a kocsma padlózatán, s magamban próbálok Istenhez fordulni, hiszen Isten bennem van, azaz bennem is van, amikor születésemkor lelket adott, saját magából adott egy darabot, mert az Egek Ura nem test és nem egy lélek, hanem sok milliárd léleknek az összessége.
Közben letérdepel mellém egy nő, aki nap mint nap a kocsma pultjára ereszkedve várja a holnapot, időnként kap egy-egy féldecit, néha eltűnik egy-egy félórára, de mindig visszajön, mintha a pultra nőtt volna, annyira a kocsmához tartozik. Most meg otthagyja a pultot, és letérdepel mellém.
– Szeretlek – mondom neki. – Szeretlek, te nő.
– Ne szeress – mondja. – Engem nem szabad szeretni, hatodrangú kurva vagyok, az emberiség szégyene.
– Tudom – mondom. – De soha senki nem térdepelt mellém egy kocsma küszöbén.
Az előbb csak a dolgát végezte ügyesen, csábos mosollyal támasztotta a bűzös kocsmai levegőt, mintha nem is a kocsma pultjához, hanem egy villanyoszlophoz támaszkodott volna, egyik keze a derekán, egy képzeletbeli hosszú szipkát tart a másik kezében, mint a luxuskurvák a filmek képernyőjén, ahogy újabb és újabb vendégre várakoznak türelmesen, csücsörítő ajkai közül nem áramlik elő semmiféle transzcendens lehelet, pálinkával dúsított földszag zúdul ki belőle, tulajdonképpen hányni lehetne tőle.
– Tudtad, hogy a csikló a kéjérzés szerve a szeméremrésben?
– Tudtam – válaszolok. – De hogy jön ez most ide?
– Jellemző, hogy agyatokban béklyóban vánszorog a gondolat, s egyfolytában onanizál, másra nem telik neki. Hogy felröppenjen a magasba, s onnan próbálja irányítani a testet, születéstől kezdve a végtelenségig, erre képtelen. Te tényleg azt hiszed, hogy azért térdepeltem melléd, mert része akarok lenni a gyalázatnak, amelyre soha senki nem volt kapható, amióta ember él a földön?! Hogy a gyilkosok egy kocsma küszöbére térdepelve forduljanak Istenhez? Hogy veled mondhassam az ima szövegét? Abban nem tévedek, ha azt mondom, hogy a kurvák jobban hisznek Istenben, mint a papok. Az igehirdetők imádják Istent, és tanácsot kérnek Tőle minduntalan, a kurva mit csinál?, ő is imádja Istent, és könyörögve kéri, hogy minél több pénzes vendéget küldjön neki, aztán meg a háláját tolmácsolja nap mint nap, hogy az Úr clitorist adott neki. Az ima szövege ugyanaz, hidd el, ha akarod, s fogadj el visszhangnak engem, ki jobban hiszek az Úrban, mint te magad vagy az emberiség átlaga.
A kurva tanárnő volt valamikor, csakhogy a Sors sugárútjai helyett sikátorokba került, ahol soha nem aszfaltoztak a mesteremberek, kisebb-nagyobb gödrök, földkupacok, szeméthulladékok között lehetett csak haladni, a fizikailag és lelkileg gyengébbek elvesztek az akadályok között, ahol a földi paradicsomnak a hírét sem hallották, egyesek a saját végzetük martalékaivá váltak, másoknak sikerült ugyan kijutni a fényre, de ez nem jelentett mást, csak egy városszéli kocsma pultját, amelyre reggeltől-estig támaszkodni lehetett, de Isten nem támaszkodott melléjük sohasem.
– Megyek a templomhoz – mondtam. – Velem jöhetsz, ha akarsz.
– A templom ilyenkor zárva van.
– Nem baj – mondtam. – De Isten ilyenkor ott áll az ajtóban.
A templom előtti téren rongyokba burkolózó hajléktalanok aludtak. Hogy miért húzódtak meg éppen itt, csak találgatni lehet, nem hiszem, hogy a templom közelében melegebb lenne, mint másutt, vagy talán a templomból kisugárzó hit meleg ruhába öltözve szokott ágyat vetni a hitetlen koldusoknak? Istent nem látom, pedig egész biztosan ott áll a templom ajtajában. Nemsokára megérkeznek a hajnalban is a templomba járó imádkozók, itt vagyunk mi is, egy kurva egy gyilkossal érkezett, mondanám, ha volna kinek. Ha Isten meglátna, nem fordulna el tőlem, Ő adott lelket nekem, az Ő gyermekei vagyunk mindannyian. A kurva is? A kurva is, igen. Csakhogy neki nehezebb sorsa van. Elrettentő példaként élteti az Úr, hogy okuljon tőle a női nem. S engem? Engem vajon miért éltet az Úr? Hogy megbüntessem ükapám gyilkosát? Negyedíziglen? Ha ezzel enyhíteni tudnám annak a könnyező asszonynak a fájdalmát, aki az őseim közül egyike volt a családunkba költözött szenvedés célpontjának, de ő csak megnyitotta azt az utat, amelyben a sorozatos kín és megpróbáltatás hozsannát ült felmenőim majdnem mindegyikén, hogy a csúcspontra felkerüljön a korona, amelyet kevesen élnek át, hogy dédapám egyik testvérét, ki földbirtokosként menedéket adott jól körülzárt birtokán a fél város lakóinak, akik a helységbe vonuló ellenség elől a rokonnál élték le életük utolsó heteit, nos, ha leteszik a fegyvert, jött az ajánlat, s kinyitják a kapukat, senkinek semmi bántódása nem esik, aztán a megnyitott kapukon beözönlő horda felkoncolt mindenkit, csecsemőket dobtak a kutakba, terhes anyák hasába szúrták lándzsáikat, s a hiszékeny rokonnak levágták a fejét, vagy egy másikat levágott lábaival agyonvertek. S történt mindez a XIX. században, Kelet-Európában.
Imádkozunk. A templom ajtaja előtt ereszkedünk térdre, Isten közvetlen közelében vagyunk.
– Imádkozol? – kédezi a nő.
– Gyónni szeretnék – mondom.
– Hülyeség – mondja a nő. – Isten mindent tud, nincs mit bevallani. És egyébként is, a papoknak szoktak meggyónni, s nem a rongyokba öltözött hajléktalanoknak, sem a hitnek magának, amely a templomból kijövet sziklatömbökbe tornyosul Isten háza körül.
– Én Istennek gyónok – mondom a nőnek. – Itt van mellettem, fogja a kezem. És nem akarok bevallani semmit sem, csak megkérni szeretném, hogy annak a fia teteme mellett imádkozó asszonynak a lelkét, amelyet nemrég még egy gyászfátyol takart, öltöztesse fel isteni lehelettel, hogy a beletörődés nyugalmában tovább tudja élni az életét. S azt a gyászfátyolt vegye le az agyamról, felejteni akarom mindazokat, akik bántották vagy most is bántják a családomat, s akiket némi gúnnyal „testvéreknek” neveznek a mieink, én is, természetesen. A hírek szerint Isten mindenkinek meg tud bocsátani, én nem tudok. Nem tudok, mert unokabátyám levágott fejét tartom a kezemben, s az élettelenül is ordít az égre, igazságot követel, s a „testvérek” mindenkori gazságban lubickoló agytekervényeit szeretné az önmegtagadásba dermeszteni, de oly kevés erre az esély, nem teszünk érte eleget, azt hiszem, nem elég csak az égre ordítani, tenni kellene valamit, hogy ezen a földön, amelyen járunk, vagy csak botorkálva haladunk, eleink lépteinek a nyomát keressük, ott vannak azok a nyomok, s ottmaradnak mindörökre, s azokból zúdulnak elő Árpád apánk honigénylő harci imái, amelyek nyitott lelkünkben otthonra találnak.
Halleluja, mondanám, de nem látom Istent sehol sem. Ámítom magam, azt hiszem. S az ámítás is büntetés, persze ha rájössz arra, hogy áltatod magad, s nem voltam én az Úr eszköze, amikor a régmúlt idők gyilkosának kiszemeltem az ivadékát, és elvettem az életét. Lehet, hogy csak egy részeges gyilkos vagyok, semmi több. S ez a kurva itt mellettem többet ér, Isten gyermeke ő is, csakhogy a Sors kelepcéjének kétbalkezes lakója, kinek egyetlen öröme a saját clitorisa. Semmik vagyunk mi ketten, s ahogy itt térdepelünk a templom előtti téren, éreztetni szeretném, hogy nem fogom elhagyni ezt a nőt sohasem.