.svg)
Fura játékot űz az emberrel az idő. Vannak például, akik fölött hiába száll el, minduntalan ugyanabban az életkorban látjuk őket. Gyakran tekintünk így szüleinkre, gyermekeinkre, testvéreinkre. Mestereinkre. Szilágyi István írót, a Helikon főszerkesztőjét, oly sokunk szívéről szakasztott Pista bácsiját én már örökké élete delén járó, egyenes tartású férfiként látom, legtöbbször egy ajtónyílásban, két füstös, emberekkel zsúfolt helyiség között, amint pipáját pillanatra kissé megemelve csendesen megszólal. A pontosság kedvéért. Majd határtalan jóindulattal elegy szemernyi huncut fénnyel a szemében hunyorít, hogy lehetne itt mondani többet is, de ugyan minek? Hogyan lehet a többet nem sulykolni, sorjázni, fitogtatni, de kivonni a hosszan munkált, tömörré gyúrt mondatból mindaddig, amíg az hiányával az olvasás egéről vészterhesen ereszkedik le ránk, mint hegycsúcson átúszott, sűrű felleg, mely csudamód ki-ki elől önnön rejtett rémképeivel takarja a napot. Ennek mestere is Szilágyi István. No de azért is vagyunk mi, akik még mindig nem menekültünk e zöldellő hegykoszorú öleléséből el, egyek, mert némely rémképen egyként osztozunk, és többek között ez, ennek tudata, az eme tényre való szótlan figyelmeztetés gomolygott mindig ott, a pipát kissé megemelő kéz gesztusában. Amíg az elmaradhatatlan fejfedő árnyékából elővillanó szempár azt üzente: ne féljetek! Lám, én mily nagy gonddal intézek mindent, mert oly korban élünk itt e koszorúban, amikor józanul és kellő körültekintéssel mozdul, kinek élete kedves, de félni, azt nem. Mert ami van, az van, és aki ír, az köteles ettől soha el nem tekinteni, az köteles a vant emberfeletti erőfeszítéssel a szünetekkel tarkított betűsorok mennyboltján ülő felhőbe fölküldeni, hogy onnan záporozzon megtermékenyítő ereje szomjazó földjeinkre. Így látom már örökké Szilágyi Istvánt. Áltában, kihúzott derékkal az elmondhatatlant tartja a vállán, mert aki itt és most ír, annak léhaság kevesebbre vállalkoznia. Csendesen áll, várakozóan mosolyog, végzi a dolgát. Mert dolga van, örökké dolga van velünk, és gyermekeinkkel, és gyermekeink gyermekeinek gyermekeivel. Most ment el azok közé, akikkel együtt példázza előttünk, hogy van, amit nem képes összeroppantani a vég. Elment. Itt áll közöttünk, mint egymásba fűzött szavak fölött villódzó, áldott értelem.
