„Ne csak magunknak magyarázzuk el, a nagyvilágnak is!” - beszélgetés Boka László irodalomtörténésszel, az OSZK tudományos igazgatójával

– Két évtizede végeztél Kolozsváron, a BBTE bölcsészkarán, a forradalomnak nevezett romániai események után indított évfolyamok egyikének tagjaként. Milyen elvárásokkal választottad a szakmát, és most, 2017-ben hogyan látszanak beigazolódni vagy sem azok?
– Azt gondolom, egy teljesen más világ volt, sok-sok reménnyel, elvárással és kihívásokra kész attitűdökkel, amit persze nem csak a korszak, de a fiatal életkor is természetessé tett. A szakmát – amennyire lehet – tudatosan választotta az ember, persze nem sziklaszilárd valamiként, hanem lehetőségek amalgámjaként inkább, ami – akkor, ’91–’92-ben – máris sokkalta tágabbnak tűnt, mint az azt megelőző, szörnyen elzárt, behatárolt, csonkított időkben. (Előttünk alig pár, később is csak pár tucat ember végezhetett évente magyar szakon Kolozsváron.) A mi évfolyamunk ehhez képest léptékekkel nagyobb volt. Szabadabb és heterogénebb, s ez az előttünk nyíló továbbtanulási és munkalehetőségekben is már érezhetővé vált.
– Annak idején a bölcsészkar legtöbbünk számára legjobb esetben is a (leginkább középiskolai) tanári pálya irányába mutatott. Szakmai önéletrajzod az irodalomtörténész, kritikus, tudományos munkatárs, egyetemi docens funkciókat sorolja fel, ebben a sorrendben. Eltökéltség, érdeklődés, szerencse, megfeszített munka, csillagállás – mi juttatja az embert oda, ahová elindul, ha irodalomközeli pályát választ? Pontosabban odajut-e az ember ilyenkor, ahova elindul?
– Én akkor egyaránt akartam irodalommal és újságírással is foglalkozni. Később, már egyetemi éveink alatt vált önálló fakultássá az újságírás (ahogyan lennie kell, de ez a mi egyetemi felvételink idején még nem volt így), egyszóval a kettőt ötvözni akartam. Aztán kipróbálhattam a felsoroltak minden fokozatát: ugyan magam is középiskolai tanárként kezdtem egy minimális ideig, de azonnal továbbléptem, s a kutatói szféra felé orientálódtam (mesteri, majd doktori fokozat révén), míg az oktatás szeretetét későbbre, az egyetemi előadásokra hagytam. Csak immáron a katedra másik oldalán. Ehhez nyilván nagyfokú szerencse is kell, s persze megfeszített munka és kitartás is. A csillagállás megtévesztő olykor: látszólag nem kedvez egy dolognak, míg a háttérben, tudtunkon kívül sokkal több ajtót nyithat egy-egy életszakasz. (Én ugyanis tanulmányaim végén feltétlen Kolozsvárra akartam visszakerülni még doktorandusz koromban is, a 90-es évek végén, csak hát nem volt a tanszéken hely…) Nem tudhatjuk, mit tartogat számunkra a sors.

A fotó eredetileg színes. Forrás: http://nemzetikonyvtar.blog.hu/2016/08/24/az_oszk_mint_brand_igenyesseg_rang
– Az élet más területein is, nem csupán az irodalom berkeiben, egyre nagyobb teret hódít az interdiszciplináris szemlélet. Húsz esztendővel ezelőtt irodalomkritika és irodalomszociológia szakirányon szereztél magiszteri diplomát Cs. Gyimesi Éva irányításával, kutatási területeidből pedig úgy tűnik, az általános irányt mindmáig megtartottad. Tudatos választás volt ez, vagy a helyzet és a vezetőtanár személyisége segített az elhatározásban?
– Mindkettő. Tudatosan érdekelt mindig egy-egy dolognak az összes lehetséges oldala, s irodalomtörténészként mindig azt vallottam, nézzük meg más és más perspektívából is a dolgokat. Az irodalomszociológia ezért vonzott, egész jelenségeket vizsgált, kapcsolódási pontokat keresett. S persze nem véletlen, hogy később komparatisztikára, összehasonlító irodalomtudományi doktoriskolába jelentkeztem. De ez nem független a mestereimtől sem, nyilván. Szomorú és fájó, hogy immáron hunyt mesterekről beszélhetek: mind Cs. Gyimesi Éva, mind Szegedy-Maszák Mihály rengeteget adott nekem. Mindazonáltal mindig azt vallottam, hogy jobb elszegődni egy rangos iskolába, már komoly eredményekkel is a hátad mögött, egy igazi mester mellett tovább képezni magad, mintsem „hazai” környezetben elkényelmesedni. És képletesen jobb ott, egy nemzetközileg is elismert műhelyben táskahordozónak lenni, mintsem otthon eljátszani a kiskirályt. Ha a világ több szeletében megállod a helyed, akkor ez téged és közvetetten környezetedet is építi. Jó kihatással van mindenre, s nem tesz belterjessé, ami nagyon fontos egy ilyen kis – anyanyelvét tekintve kis! – kultúrában és irodalmi közegben.
– Itthoni tanulóéveid után nem sokkal Leidenben és Stanfordban (Kalifornia) töltöttél rövidebb-hosszabb időt. Jelenlegi foglalkozásoddal, pozícióddal pedig az úgynevezett konferenciaturizmus is együtt jár. Erdélyi emberen segít vagy ront ez a tágas perspektíva? Optimistává vagy pesszimistává teszi az irodalomtudóst? Vagy inkább alkat kérdése ez is?
– Nem tudom. Ez igazán nehéz kérdés. A tanulóévek alatt felszabadító volt látni, megtapasztalni (a mi helyi nyomorúságunk után) a világ más-más szegmenseit, ahogyan mondod: tágasabb perspektíváit, de mindez elszomorító is volt. Ráeszmélni, hogy mi itt milyen sajátos, de olykor már-már avíttas, elsődlegesen csak nekünk fontos irodalmi problémákkal foglalkozzunk. És nekem – akármilyen remek eredményeim is voltak – egy ideig ELTE-ösztöndíj sem járhatott (hja, nem voltam még állampolgár!), mikor pedig már járt, az kint, Nyugaton alig egy hétre volt elég… Szerencsém, hogy ezek inkább ösztönöztek, s ösztönöznek azóta is, s nem hagynak végképp kétségbe esni. Ez már alkat kérdése leginkább. Sokan kérdezték tőlem például Hollandiában, hogy miért nem ott fejezem be a PhD-m, hisz fel is ajánlották, de akkor valahogy már nem tudtam volna elképzelni, hogy ne Budapesten folytassam a pályám. Ma már nem biztos, hogy feltétlen így döntenék…
– Néhány héttel ezelőtt mutatták be váradon a Propaganda az I. világháborúban című kötetet, mely az OSZK-ban a témában bemutatott átfogó kiállítás tanulmányokkal kiegészített katalógusa. Ennek társszerzője és társszerkesztője vagy, de ehhez az is hozzátartozik, hogy az Országos Széchényi Könyvtár tudományos igazgatójaként könyvkiadót is vezetsz, s ez a szép kötet (évente több tucat rangos egyéb könyv mellett) koordinatív, szervezői vénád is mutatja. Hogyan jutott a könyvtár a világháborús propaganda témájú kiállítás szervezésének gondolatáig?
– Az elejével kezdem: mi valós kincseken „ülünk” fönt a Budavári Palotában. Alapfeladatunk, hogy ezeket ne csupán megőrizzük, hanem szakszerűen és tudományos igénnyel feltárjuk, feldolgozzuk. Én 60–65 főnyi kutatót igyekszem (jó értelemben) irányítani, koordinálni, ösztönözni, számukra publikációs lehetőségeket teremteni, s ez a létszám egy teljes kutatóintézetnek felel meg… Emellett unikális kincseink vannak, az I. világháborús gyűjteményünk is ilyen. Ezen felül, amikor elkezdtük szervezni a tárlatot, s előkerült az ún. szatellit-rendezvények gondolata (nyilván konferencia, kerekasztal-beszélgetések, kötetek stb., ahogyan egy jól felépített projektnél lenni szokott), szintén a már említett interdiszciplinaritást hangsúlyoztam. Nem csupán a történészek szemével akartam láttatni ugyanis a dolgokat, s nem is csupán a téma iránt érdeklődőknek szervezni a tárlatot. Történészi, sajtó- és irodalomtörténészi, illetve művészettörténészi aspektusokból egyaránt és egyszerre vizsgáltuk a kérdést. Így lett ez a végtelenül összetett és kiterjedt, ma is aktuális tematika egyre izgalmasabb, egyre több adalékkal szolgáló, a történelmi távlatból így vált elevenné és további kutatni valót biztosítóvá – mind a szakma, mind a közönség számára. És persze fontos, hogy mindezt bilingvis kiállítás és kötet kíséretében tettük. Megint: ne csak magunknak magyarázzuk el, a nagyvilágnak is!
– Mialatt a budapesti OSZK tudományos igazgatói feladatait végzed, ami óriási, összetett munka, szülővárosodat, Váradot sem hagytad cserben, hiszen a Partiumi Keresztény Egyetemen tanítasz, alapító szerkesztője vagy a Várad című folyóiratnak, a holnaposokat kutatod. Egyszóval oda is vissza-visszatérsz. Hogyan egyeztethető össze ennyi szerepkör? Hivatás, küldetés, munkaszeretet, tevékeny alkat – mi vezérel e bonyolult útvesztőben?
– Alkat, azt hiszem, elsődlegesen, no meg szív. Én azt hiszem, úgy nőttem fel, hogy bizonyítanom kellett folyton, megküzdenem az elismerésért, s megfogadtam, hogy ha én leszek egyszer döntési helyzetben s kvázi már „befutottan”, akkor a „kapott tálentumokat” visszafizetem, magamat legkevésbé sem kímélem majd, főképp nem, ha ezzel másokon segíthetek. Nem valamiféle áldozatról beszélek most elsődlegesen, hiszen örömmel jöttem vissza időről időre tanítani, irodalmi lapot alapítani, rendezvénysorozatban részt vállalni, restaurálási mentőakciókat szervezni, sőt eleve igyekeztem nem elszakadni a várostól. Az ember a szülővárosáért sok mindent megtesz, s külön örömmel teszi, ha mindez saját szűkebb területének művelésével is összhangban van. És persze indíttatásom is volt rá: a felmenőim közt van a holnapos költő, Dutka Ákos is, így ez sok mindent meghatározott, már kolozsvári egyetemista koromban is, az egyik kutatási területem például ezért lett a 20. század elejének magyar irodalma.
– Ha már a magyar nyelvet szóba hoztuk, Arany Jánosról se feledkezzünk meg. Tartogat az OSZK meglepetéseket az Arany-év folyamán?
– Hogyne, számosat. Én magam tagja vagyok az Országos Emlékbizottságnak is, de nem csupán ezért. Mindig figyelünk a konferenciák, kiállítások, könyvkiadás terén a kiemelt évfordulókra, s Arany János bicentenáriuma ilyen, egy olyan valóban ünnepi esemény lehet, ami ebben a nagyon megosztott világban végre minden irányból megérdemelné a támogatást s a méltó ünneplést. Az OSZK e téren is igazi kincseket őriz, elég ha számos verskézirat és relikvia mellett „csupán” a Toldi kéziratára vagy Petőfi rajzaira gondolunk (Aranyról és a Csonka-toronyról). Igazi programsorozatot szervezünk, az egész évre kiterjedően, aminek egyik központi eleme egy nagy kiállítás, de ezen felül országos szavalóversenyt is koordinálunk, s mint tudod, kortárs magyar költőktől 200 Arany-parafrázist vagy az emlékének szentelt verset is várunk, amit a Kézirattárunk őriz majd meg egy külön fondban. Lesz ezen felül rendhagyó magyaróra, videóinterjúk és kötetek, s több meglepetés is. De itt sem szabad elfeledkeznünk arról – s én partiumiként nem is tehetem –, hogy mindez idő alatt Nagyszalonta s az ott nem éppen 21. századi körülmények közt működő Emlékmúzeum megújítását is segítsük. Irodalomtörténészeknek, múzeumi és könyvtáros szakembereknek, kultúrpolitikusoknak ez egyaránt feladatot jelent. Én ebben több szálon érintett vagyok, s igyekszem, ha lesz megfelelő forrás, közvetíteni is az ügyben.
– Önéletrajzod, kutatási területed, tanulmányaid listáját olvasva az az érzésem: mindez több emberéletet is megtöltene. Persze, tudjuk, mennyire szubjektív módon működnek ezek a vélemények. Mindezek mellett sok minden van-e a bakancslistádon? Szoktál-e keseregni, hogy a vágyott dolgoknak felét sem sikerült megvalósítani? – Ó, természetesen. Az idővel állok hadilábon leginkább, hiszen ez valóban több embernek is elegendő lenne, és sokszor a feladattenger közepette úgy érzem, a közvetlen kollégákkal vagy éppen tanítványaimmal nincs annyi időm foglalkozni, mint amennyit szeretnék. De alapvetően optimista vagyok, s az eredmények (melyek mögött egy csapat áll) igazolnak és erőt is adnak. Persze számos ügy van, és számos még elérni vágyott cél, amit szeretnék megvalósítani. Nem panaszkodom, persze, irodalomtörténészként van két újabb kötetre való kéziratom most is, s a tavalyi évben nyolc általam szerkesztett kötet jelent meg, de ez az érem egyik oldala. A bakancslista elsődlegesen nem szakmai oldalon jelentkező tételekből áll.
– Akkor adódik a kérdés, hogy milyen köteteidre számíthatunk a közeljövőben?
– Az idei tanulmánykötetem régi adósság, ez a 20. század első évtizedeinek magyar irodalmával foglalkozik, mintegy 12 írásban, a következő visszatér az erdélyi magyar irodalom történeti és kurrens vizsgálatához, s több kortárs, Erdélyhez köthető fiatal szerző munkáiról közöl kritikákat is. Amíg nem lesz nyomdakész és imprimált, óvatosságból vagy babonából egyelőre nem mondanék többet róluk…
– Sok helyen készülnek manapság másfajta listák arról, hogy húsz-harminc-ötven év múlva miféle mai foglalkozások nem léteznek majd. Vállalkoznál arra, hogy az ötven, esetleg száz évvel későbbi OSZK-t, Partiumi Keresztény Egyetemet vagy a Várad folyóiratot elképzeld? Bár itt-ott olyan kijelentések is elhangzottak, hogy a nem is oly távoli jövőben magyar nyelv sem lesz már. Mit gondolsz erről?
– Hát ez igen összetett kérdés. Hogy OSZK lesz, mert lennie kell, abban biztos vagyok, s nem csupán azért, mert éppen most igyekszünk átszervezni, s valóban kissé felzárkóztatni a magyar írott kultúra legfontosabb őrzőhelyét, kutatóműhelyeit, digitalizálási stratégiáit és mindezt egy országos rendszerben kulturális közösségi térként is meghatározni. Hanem mert nyilván Kölcsey Hymnus-kéziratára vagy a Képes Krónikára és az Ómagyar Mária-siralomra megkérdőjelezhetetlen értékként tekintünk, amit meg kell óvni, s az OSZK nyilván unikális. De egy folyóirat vagy egy egyetem esetén ilyen bátran nem nyilatkoznék. Azt remélem, persze, hogy jó 50 év múlva már rangos, patinás „intézményként” beszélhetünk mindkettőről, s talán ehhez magam is hozzájárulhatok, de manapság ez nem ilyen biztosan kiszámítható. A most 215 éves bibliotékának van azért némi előnye…
– Ha mai fejjel visszakerülnél a kilencvenes évekbe, újból a kolozsvári bölcsészkarra felvételiznél?
– Azt hiszem, kérdés nélkül igen. Egy közeg alapvetően fontos, s meghatározó mindenki életében a szakmai indulás, az ottani eredmények, sikerek és kudarcok. És persze az egykori tanárok és társak leginkább. Az más kérdés, hogy ezzel ki-ki hogyan sáfárkodik. Ha elhiszi magáról, hogy ő már eleget dolgozott, tanult s bizonyított, s úgymond megérdemli az elismerést, annak ott vége is. Manapság nem sima „píszi” szlogen az egész életen át tartó önképzés, tanulási folyamat, hanem kőkemény realitás és szükségszerűség.
Amúgy sok szempontból nyugodtabb idők voltak a kilencvenes évek, s én úgy érzem, már ott kaptam a tarisznyámba alapvető dolgokat az irodalomértés legfontosabb vezérfonalait illetően: a komparatív tájékozottságot, az esztétikai-poétikai elsődlegességet, az ideológiákkal szembeni kételyt és amennyire ez kivitelezhető, távolságtartást. S persze az újraolvashatóság alapvető fontosságát, a kritika rangjellegét és az önkorrekció lehetőségét, valamint egy nyílt, a másikat nem földbe dorongoló vitakultúra szeretetét.Boka László 1974-ben született Nagyváradon. Irodalomtörténész, kritikus, tudományos munkatárs, egyetemi docens, 2008 óta az Országos Széchényi Könyvtár tudományos igazgatója. A Magyar Könyvszemle, az Irodalmi Magazin és a Lymbus szerkesztőbizottsági tagja, a Várad című kulturális havilap alapítója és állandó munkatársa. A Partiumi Keresztény Egyetem Magyar Nyelv és Irodalomtudományi Tanszékének docense. Kutatási területek: komparatisztika, irodalmi kánonok és kultuszkutatás, a posztstrukturalista irodalomelméleti irányok; a 20. század és a századelő magyar irodalma; kisebbségi magyar irodalom. Több kötet szerzője és szerkesztője.