.svg)
Bede Kincső munkája.
A narancsok iszonyú tűzlabdák, démoni harci eszközök egy néni szatyrában. A néni kopottas, a szatyor vadiúj, friss nejlontáska. A HÉV-en utazunk, H5-ös. Mondjuk, lehetnénk egy tengeralattjárón is. Ez a kékség lehetne a tenger, amelybe föntről behatol a fény. Hiszen annyira kék a téli délután, hogy ez a tenger belseje. Az Óbudai Zsinagóga murénákkal van tele, rákok araszolnak a Budapest Galéria értelmezhetetlen kiállítási tárgyain, a polipok a Filatori gátnál igazodnak a graffitik színeihez… Most hirtelen egy kötelet rántanak meg bennem. Megszorul a gyomrom és a szívem körül. Olyan érzés lesz úrrá rajtam, mint amikor azt hiszem, otthagytam útközben valahol a pénztárcám, vagy amikor átvillan az agyamon, hogy lekéstem egy fontos határidőt. Így érzik magukat a rohanó gépkocsikkal szemközt ledöbbent állatok. A szürke ajtók, fölpattanó szemhéjakként, kinyíltak, két irányba szétcsapódtak a sós víz alatt, és mi megfulladtunk valamennyien a Szépvölgyi útnál. A víz betörésének pillanatát nem tudom fölidézni, sem a fuldoklásomat, nem emlékszem a többi utas kapkodására és kínjaira, gondolom, ez így szokott lenni máskor is, így a normális, hogy nem emlékszünk ezekre. Figyelem azokat, akik most szállnak föl: régi hajótöröttek. Az a bácsi pufikabátban, mackónadrágban, elhasznált edzőcipőben pórul járt felfedező. A magas, rövidre nyírt hajú, harmincas fickó hosszú vászonkabátban tengerésztiszt. Szétágyúzott naszádja nem ring többé virtuóz prostikkal kecsegtető kikötők felé. A többiek közönséges kivándorlók. Vajon mit csinálhattak ezidáig a tengerbeveszésüket követően? Őgyelegtek a saját hajóroncsaik közt, néha elsétáltak megnézni a római korból maradt elöntött romokat, a régi épületmaradványok kövein ülő puha tengeri rózsákat; vagy a felüljárókról bámultak lefelé arról ábrándozva, hogy a tengeri sünök misztikus fekete csillagok; esetleg medúzák köpenye alá fészkelték magukat, onnan lesve kifelé – vagy éppen befelé, figyelve, miként emésztődik az átlátszó csalánozógyomorban a kishal. Az ajtók most becsapódnak Aquincumnál. Nézem a néni szatyrát. Az ablaknak hajtom a fejem. Ezek a narancsok olyan fájóan hétköznapiak. Ha csakugyan tűzlabdák lettek volna, ki kellett volna hunyniuk a közénk ömlő tengervízben; de most is élénk színűek és gömbölyűek. Eljátszom a gondolattal, hogy nem az öröklét kiúttalanságában siklunk, hanem csak éppen haza-HÉV-ezek Békásmegyerre, ahol aztán leszállok, az aluljárón átmegyek a Csobánka térre, onnan tovább a ház kapujáig, fölliftezek a 8.-ra, otthon kinézek az ablakon a dombhátra, az Ófalura, teszek-veszek, főzök, nyelvet tanulok, lefekszem. A szemeimbe tengeri kékségben suhanó kopasz fák látványa ömlik, de a fejemben ennek az életnek a képei peregnek, mintha valami áramlásban úsznának el.
Molnár Dávid 1990-ben született Budapesten. Jelenleg is ott él. Intéző-asszisztens-házitanító-bébiszitter kombinált pozícióban dolgozik. Az Óbudai Egyetem műszaki menedzser szakán szerzett diplomát, azt követően az ELTE-n magyar alapszakos bölcsész BA diplomát, majd beszédtudomány szakos bölcsész MA diplomát.
