Napocalips (regény). Titkos vadászat – második rész

Árkossy István: Barlanglakó
(Folytatás előző lapszámunkból)
Nekem semmi bajom nem volt apámmal, egészen addig, amíg meg nem tudtam, hogy létezik. Egy őszi napon történt. Gyanútlanul gyűjtöttük Wilfrivel a gesztenyét a parkban.
Imádtam a gesztenyéket. Nem tudom, miért. Mert olyan szépen csillogtak, mert annyiféleképpen volt más minden egyes gesztenye.
Wilfri persze utálta az egészet. De megalkudtunk: gyűjtünk gesztenyét, aztán vadászunk békákra a sétatéri tónál. Ezt nyugodtan megígértem neki, mert tudtam, hogy ott nem lesznek békák. A mama egyik barátja mondta, hogy eltűntek a békák, és hogy biztos ők is emigráltak. De Wilfri ezt nem tudta, így megígértem neki, hogy megyünk békázni.
Rengeteg klassz gesztenye volt abban az évben. Ugyanis nem mindig egyformán jók a gesztenyék. Akkor viszont pompásak voltak. Wilfri persze már panaszkodott, hogy unja. Ekkor lépett oda hozzánk a fasírtos ember. Én csak így hívtam. Mindig húsgombóc szaga volt, és bármihez ért hozzá, zsírfoltok maradtak utána.
– Mit csináltok? – kérdezte.
– Gesztenyézünk – mondta Wilfri szomorúan.
– Kértek egy fasírtot? – és egy lassú mozdulattal előhúzott a zsebéből egy összelapult húsgombócot.
Wilfri elszörnyedve nézett rá. Azt hitte, hogy ez valami hülye vicc. A fasírt kísértetiesen emlékeztette a gesztenyékre.
– Mi ez? – kérdezte Bibert.
– Egy kicsit megviselte a buszozás, de amúgy nagyon finom – mondta a férfi –, anyám készítette.
Olyan szomorú látványt nyújtott, ahogy ott állt a hatalmas fák alatt kinyújtott kézzel minket kínálgatva. Wilfri azonban nem volt megértő hangulatában. Amúgy sem az a típus volt, aki képes lett volna egy fasírt puszta látványától elgondolkodni az elmúláson.
– Békát akarunk fogni – mondtam Bibernek, hogy Wilfrit jobb kedvre derítsem.
– Hát nem tudjátok, hogy nincsenek már békák a tóban – kotyogta el a nagy titkot Biber.
Wilfri mérgesen szórta ki a zsebeiből a gesztenyéket. Még beléjük is rúgott. Aztán dühösen levágta magát egy padra.
– Dehogy nincsenek békák – mondtam én.
– Szegény kislány – simogatta meg az arcomat a fasírtos férfi –, mindenki tudja, hogy nincsenek békák, mert kiirtották őket. A főépítész urat zavarta a brekegésük. Biztosan nagyon szomorú vagy az édesapád miatt.
Ez a Biber sosem tudta, hogy mikor kell befogni a száját.
– Neki nincs apja – mondta Wilfri.
Biber a szájába tömte a fasírtot.
– Apja mindenkinek van – mondta tele szájjal.
– Ez nem igaz – mondtam, nagyon ideges voltam –, a tóban vannak békák, és nekem nincs apám.
Megragadtam Wilfrit, és elindultam vele a tó irányába. Úgy voltam vele, ha a világvégére is kell menni, akkor is be fogom bizonyítani, hogy igenis vannak békák. Wilfri azonban nem hagyta magát.
– Miről beszélt? – érdeklődött.
Ő már egy kicsit utálta, hogy nekünk soha nem mondanak semmit a felnőttek, és ha igen, akkor gyanítani lehet, hogy annak a fele sem igaz.
Wilfri teljesen kiborult. Jobban megviselte az egész ügy, mint engem. Igaz, hogy én meg tőle borultam ki. Azonnal Wilfriékhez mentünk. Illetve rohantunk. Alig bírtam vele lépést tartani, de hiába könyörögtem, nem akart lassabban menni. Közben olyan erősen fogta a csuklómat, hogy a vér teljesen kiszállt a kezemből. Már majdnem sírtam, amikor végre megérkeztünk. Egyenesen a konyhába mentünk. Wilfri nagynénje tojáshabot vert fel, a nagymamája a levest kevergette.
– Tudok mindent – mondta nekik Wilfri –, nem kell most már többet hazudnotok.
A nagynénje kiejtette a kezéből a habverőt, szédelegve ült le egy székre. Sírt. A nagymamája viszont nem vesztette el a lélekjelenlétét.
– Mit tudsz, kisfiam? – nézett rá szigorúan.
– Mindent tudok apámról – blöffölt Wilfri – és az ő apjáról – mutatott rám.
A nagymama két pofont adott Wilfrinek. Aztán a szobájába küldte. Ezzel lezárta az ügyet.

A nevek nem jelentenek semmit. Az is merő véletlen, az univerzum csalfa játéka, hogy a politikai rendőrség embereit úgy hívták, ahogy. Ezek nem csúfnevek voltak. Dehogy. Hanem az élet szeszélyes esetlegességei.
Beton hadnagyot például mély és sokrétűen kreatív kapcsolat fűzte a betonhoz. És honnan tudhatták volna a szülei újszülött korában, hogy felnőttként milyen hajlandóságai lesznek?
Nála leleményesebben és sokrétűbben senki sem tudta felhasználni ezt az építkezési anyagot a kihallgatások során. Egyszerű vallatótisztek például csak a betonba verték az áldozatok fejét, de nem így Beton hadnagy, aki egyszer például azt találta ki, hogy mi lenne, ha egyszerűen bebetonoznák az elítéltek fejét. Azonnal munkához is láttak. A lábukat összekötözték, és fejjel lefele felkötözték őket a plafonra, a fejüket meg körbeöntötték. Ez a módszer annyira hatásos volt, hogy radikális mértékben növekedett meg az önkéntes vallomást tevők száma. Máskor azt találta ki, hogy csak a bal kisujjukat betonozza be, és úgy hagyja őket napokig gondolkodni. Aztán egyszerűen csak levágta az embert a kisujjról, és ment minden tovább a maga kerékvágásában. Beton hadnagy leleményessége nem ismert mértéket.
Vadkan őrnagy ezzel szemben teljesen más személyiség volt. Ő makacs elszántsággal csörtetett áldozatai nyomába, és addig nem nyugodott, amíg ki nem túrt róluk mindent: hogy mi a kedvenc ételük, él-e még az apjuk, ki a szeretőjük. Máskülönben tényleg volt benne valami vadkanszerű. Széles vállai közül mulatságosan emelkedett ki hatalmas bozontos feje, és tompa orrából röfögésszerű hangok törtek elő, ha elégedett volt. Azonban az emelkedettség sem állt távol lelkialkatától, nem hiába járt néhány félévet klasszika filológiára.
A legfélelmetesebb azonban az ezredes volt.

Az ezredes egy nap megjelent az Óvárban lévő antikváriumban. Az antikvárius először zavarba jött. Nem tudta, hogyan kell viselkedni. Zaklatottságában kezet akart csókolni az ezredesnek. De az félrelökte.
– Ha még egyszer összenyal, letartóztatom – mondta.
A férfi térdre esett és igenlően bólogatott.
– Könyveket keresek – mondta az ezredes.
Az antikvárius meg akart halni. Nem merte megkérdezni, hogy mégis mi érdekli a legjobban. De az ezredes mintha kitalálta volna a gondolatait.
– Minden érdekel – mondta.
Az antikvárius minden erejével azon volt, hogy kitalálja, hogy mi az a minden, ami az ezredest érdekelheti. Jobb híján végigvezette az egész üzleten, és mindent megmutatott neki: a szerelmes regényektől kezdve a perzsa költészetig.
Az ezredest tényleg minden érdekelte. Válogatás és mindenféle rendszer nélkül mindent elolvasott. Rengeteg könyvet vitt: krimiket, költészetet, divatlapokat, kertészetet, egzisztencialista filozófiát, szerelmes regényeket, orientalistákat. Egyszóval az ezredes azzal a kielégíthetetlen éhséggel vetette bele magát az olvasásba, ami a hozzá hasonló műveltségű embereket jellemzi.
Az antikvárius nem tudta, mit tegyen. Azt kívánta, hogy bár ne lenne igaz ez az egész. Bárcsak felébredne, bárcsak elnyelné az üzletet az örvény, bárcsak szökőár csapna le a városra, bárcsak…
– Szeretne nekem dolgozni? – kérdezte tőle az ezredes.
Az antikvárius a szívéhez kapott. Az ezredes nyugodtan nézett rá.
– Nem kötelező, csak érdeklődtem – mondta neki.
Kiderült, hogy az ezredes egy megszállott. És ez elég rosszul érintette az antikváriust. Mert attól a naptól kezdve mindennap eljött hozzá. Régi ügyfelei pedig messzire elkerülték. Az antikvárius inni kezdett. A felesége elköltözött tőle. A fiai nem álltak többé szóba vele. Mindenki utálta. Az anyja még tartotta vele a kapcsolatot, de mindig sírva fakadt, amikor meglátta. Zokogva tette le elé az asztalra a levest, szipogva hozta a főzeléket, és a zsebkendőjébe temetkezve csukta be utána az ajtót.

Az idő olyan, mint az ember. Képes egészen megváltozni, emellett egészen olyan rossz marad, mint azelőtt volt. Ebből is látszik, hogy az emberi fejlődés és az idő valójában álproblémák, mivel nem lehet olyasmiről beszélni, ami nincs. Persze annyi mindenről beszélünk, ami nem létezik, és annyi mindenről nem beszélünk, ami van, hogy végeredményben az idő és az emberi változás is jogos kérdésfelvetések. Mert ami látszik, az nem fontos, és ami nem látszik, az lényeges. Mint a félelem.

A tábornok valójában nem létezett. Ezt a nagyszerű tervet még akkor fundálta ki, amikor sem Wilfri, de még Wilfri mamája sem élt.
Miután annyi éjszakán keresztül hiába várta, hogy letartóztassák, felajánlotta Wilfri nagymamájának, hogy váljanak el, mert ő nem szeretne bajt hozni rá. A nagymama nem mondott semmit erre. A tábornok úgy volt vele, hogy most már csak idő kérdése, és mindennek vége lesz. Először is kicserélte a névtáblát a kapun, levette a Reindt nevet, és kitette a szerinte jobban csengő Cantacuzinót. Mindent kitalált, hogy mit fog vallani, hogyan fog viselkedni. Nem mozdult ki otthonról, és egész nap egy rongyos nadrágban és micisapkában hajladozott a kertben, mert szerinte ez volt a legjobb álca, amit valaha a történelemben kitaláltak. Nem lehetett a nevén szólítani, és bárki kereste telefonon, mindig letagadtatta magát.
Így egy idő után valóban elfeledkeztek róla a barátai, sőt mindenki.

A nyomozást Wilfri találta ki. Annyira kiborult ezen az apás ügyön, hogy nem lehetett vele semmit sem játszani. Semmi sem érdekelte. Állandóan csak az járt a fejében, hogy valahogy a végére járjon a dolognak. Az első ötlete az volt, hogy más fronton kell támadni: az én anyámnál. Nekem ehhez persze semmi kedvem nem volt, de Wilfri kibogozta, hogy aljas összeesküvéssel állunk szemben, meg szerinte nem lehet igazság nélkül élni.
Szerintem meg igenis lehetett. Sőt nagyon is. De nem lehetett meggyőzni. Titokban átkutatta az anyja szekrényét, és talált néhány levelet, amit az apja írt. Ettől végképp megvadult. A nagyapját kezdte faggatni arról, miképpen kell egy nyomozást lefolytatni. A tábornokkal azonban nem sokra ment.
– A katonai ügyészséghez kell fordulni – mondta az öreg.
– De ha olyan nincs – reménykedett Wilfri.
Reindt tábornok elgondolkodott. Nem tudta elképzelni, miképpen lehetséges, hogy ne legyen katonai ügyészség.
Wilfri bosszúból vagy elkeseredésből, már nem tudtam követni, nagyapja szekrényét is átkutatta. De nem sok érdekes dolgot talált. Illetve mégis.
Talált egy cilindert, egy ezüst kecskefejes sétapálcát, egy csomag tarokk kártyát, egy kézikönyvet az agárversenyekről, egy párbajkódexet, több rendbeli pipát hozzávaló dohánnyal. Wilfrit persze nem érdekelte az egész, de nekem rögtön támadt egy remek ötletem: rendezzünk agárversenyt, és hívjunk ki valakit párbajra. Wilfri azonban nyomozni akart.

Az árulás problematikája Júdás óta az emberiség egyik feldolgozatlan nagy komplexusa. Mert mindenki érzi, hogy valami nem stimmel ezzel a történettel. Mert ha Isten mindent tud, akkor azt is tudja, hogy Júdás mit fog tenni. Tehát Júdás inkább eszköz és nem gazember. A gazember az, aki beszervezte.
A beszervezésben nem a főpapok játszották a főszerepet, hanem valaki más, aki sokkal hatalmasabb. Igen, ő. Mert egyedül csak ő tudta, hogy merre tartanak az események, és egyedül csak ő tudta, hogy mire megy ki a játék.
Júdás meg egy hős volt. Mert könnyű jónak lenni és végtelenül kényelmes. Azért semmit sem kell tenni, csak hagyni, hogy megtörténjenek a dolgok. A gonoszsághoz azonban bátorság kell.
A démonikus embernek vállalnia kell tetteinek következményét, aminek a vállalása igazi vakmerőségre vall. Ezenkívül csak az igazán gonosz ember képes a valódi jóság cselekvésére. Csak ő tudja, hogy milyen az, és ő tudja annak értékét és ellenértékét.
Tehát Júdás jó volt, hiszen felvállalta azt, amire a gyávák és az úgynevezett jók képtelenek lettek volna. A felelősség pedig nem őt terheli, hiszen mit tudta ő, hogy kinek a céljait viszi végbe.

Biber sem érezte magát árulónak. Ő csak mások céljait szolgálta. Hogy mik voltak ezek a célok, fogalma sem volt, de nem is érdekelte. Fontosnak érezte magát. Igaz, hogy csak néha, mert az emberiség nagy komplexusa az árulással kapcsolatban őt is terhelte: gyötörte a lelkiismeret.
De csak néha.
Igyekezett elhessegetni ezeket a gondolatokat. Mindenki áruló, mert mindenki elárul valakit vagy valamit egyszer. Ezért utálja mindenki az árulókat, mert valójában mindenki az.