Napocalips (regény)

Juhos Sándor: Immanence 2
Titkos vadászat– első rész – – Ez az egész olyan, mint egy nagy vadászat – magyarázta Vadkan őrnagy Bibernek.
Biber, aki mindig szeretett volna a dolgok mélyére látni, de minél jobban szeretett volna, annál inkább nem sikerült, megkérdezte, hogy milyen vadászat. Vadkan őrnagy elképedve nézett rá.
– Hogy-hogy milyen vadászat? – kérdezte.
Biber elhallgatott. Bizonytalan volt. Mert igenis, milyen vadászat, mert nem mindegy, ha medvevadászatról van szó, vagy csak fácánról. Biber mindig is szeretett volna elmenni egy igazi vadászatra. Annyit hallott róluk.
– Titkos vadászat – mondta Vadkan őrnagy.
Biber persze nem értette az őrnagyot.
– Egy nagy titkos vadászat, ahol mindenkire vadásznak, még a vadászra is – magyarázta Vadkan őrnagy átéléssel –, mert ennek nem a vad elejtése a célja, hanem teljes megsemmisítése, de persze, úgy kell látszania, mintha ez csak merő véletlen lenne, amolyan természetes folyamat, ahol a vad saját magát lövi le vagy valami hasonló. Emiatt annyira bonyolult itt minden. De persze ne feledjük közben azt az ellentmondást sem, hogy a vadász lételeme a vadászat, és ha elfogynak a vadak, akkor vége az időnek. Ezért újabb és újabb vadakra van szükség. És mindenki tudja, hogy a legjobb vadak a vadászokból lesznek.
Biber a medvére gondolt, hogy vajon milyen lehet. Még sosem látott medvét a szabadban. Milyen érzés lehet fegyvert fogni rá, és érezni a hatalmat, hogy hiába erősebb és nagyobb, de az élete mégis csak az ő kezében van.
– Minden hülye azt hiszi, hogy olyan könnyű vadászni. De nézzen rám! Úgy nézek én ki, mintha ez olyan könnyű lenne?
Nem. Vadkan őrnagy egészen pocsékul nézett ki. Biber nem is értette, hogy mi van vele. Mi baja lehet – morfondírozott magában. Egy ideje olyan furcsán viselkedik.
Biber még Vadkan őrnagytól kapta a Smith and Wessont. Abban az instrukcióban részesült, ha eljön az ideje, akkor majd megmondják, hogy mit tegyen vele. Addig viszont csak várjon. Elég kellemetlen dolog volt, mert csak úgy mégsem lehet járkálni egy pisztollyal. Úgy vélte, az a legegyszerűbb, ha beviszi a színházba. Ott annyi lim-lom van, hogy senkinek sem tűnik majd fel. Otthon nem tarthatja, mert az anyja mindenét szenvedélyesen átkutatta, és semmi sem maradhatott titokban előtte, vagy szinte semmi.
A színházban a botrány óta csak operetteket játszhattak. És ez volt a baj. Mert az operettekben mindig van egy féltékeny férj, aki le akarja lőni a felesége szeretőjét, és a kellékes véletlenül rossz pisztolyt készített elő. Így Mozert, a csábítót alakító szereplőt kórházba kellett szállítani. A férjet alakító színészt azonnal letartóztatták. Ő azonban mindent tagadott, mondván, hogy semmit sem tud a valódi pisztolyról, ő mindig a biztonságos kellékpisztollyal lövöldözött korábban. Persze nem hittek neki. Azért biztos, ami biztos alapon a kellékest is letartóztatták. Vadkan őrnagy pár nap múlva rendelte be magához Bibert.
– Maga barom – mondta neki Vadkan őrnagy –, itt a Smith and Wesson, de most már több felfordulást nem akarok.
– Kiengedik őket? – kérdezte Biber.
– Kiket? – nézett rá Vadkan őrnagy.
És Biber nem merte többet feszegetni a kérdést.
Meglátogatta Mozert a kórházban. Pocsékul nézett ki. Nem szóltak egymáshoz. Mozernek nem volt kedve beszélgetni, Biber nem mert megszólalni. Utána Biber kisétált az állomáshoz, és beült a restibe. Ott ismerte meg a fejedelmet.


Van olyan, hogy hiába indulunk el egy úton, a célba sosem érkezünk meg. De persze erről útközben nincs tudomásunk, mert ha lenne, nem mennénk tovább. A cél olyan valami, ami mindennek a mozgatója, mégsem pontosan meghatározható vagy leírható.
Jordán is így volt gyermekkori emlékeinek nyári színhelyével, Wasseiddal, nem tudta pontosan, milyen. Benne az a kép élt, amit még gyerekkorából őrzött. A nyári délutánok a kertben a fenyőfák árnyékában, miközben a nagymamája diót tört, vagy az erdőben gyűjtött gyógynövényeket kötözgette.


A temetési menet lassan indult el. A kocsis dühös volt, a lovak idegesek, az út jeges. A lovak össze-vissza csúszkáltak. A kocsis káromkodott. A lelkész nem szólt semmit. A kocsi többször is majdnem eldőlt. A koporsó elindult hátrafelé. A kocsis nem törődött vele. A lovakat verte. Azzal volt elfoglalva. A koporsó már félig lelógott a kocsiról. És akkor a lovak megvadultak. Magasra szöktek, és vágtatva rohantak neki a hegynek. A koporsó lerepült. A lelkész kapta el a levegőben. Nagyon erős ember volt. Úgy állt ott a kezében a koporsóval, mintha csak egy deszkát fogna. A kocsis irtózatos szavakat üvöltve szaladt a megvadult lovak után.
Mozer és Biber ugrottak elsőnek a lelkész segítségére. Jó sokat kellett onnan még menni a sírhoz, és ahogy egyre feljebb értek, egyre rosszabb volt az út.
– Manapság már meghalni sem egyszerű – viccelődött valaki.
A fiatalemberek a fekete bőrkabátban a menet végén kullogtak. Biber aggodalmasan figyelte, hogy milyen sokan jöttek el. Az egész színház, Jordán összes régi osztálytársa, meg még teljesen idegenek is, akiket Biber sosem látott. Mint a kivert állatok, ahogy kibújnak a vermükből, gondolta Biber.
A tábornok, aki már évek óta hiába várta a kivégzését, egyenes derékkal, katonás léptekkel vonult felesége és nővére előtt. Bundában volt, de alatta a régi díszegyenruháját hordta. Hiába könyörgött neki a felesége. De legalább a kardját és a tányérsapkáját otthon hagyta.
A sír csak félig volt megásva. A sírásók valami miatt félbehagyták a munkát, de a lapátok ott voltak. Az egyik bőrkabátos fiatalember egy noteszbe írt valamit. Lassan készült el a gödör. Az asszonyok összebújtak, hogy egymást melegítsék. A tábornok lovagiasan fel akarta ajánlani a bundáját a mamának, aki már teljesen elkékült a hidegtől, de a felesége jelentőségteljesen a karjára tette a kezét.
– Ne merje levenni a bundáját – sziszegte.
A tábornok zavarba jött. A kocsis közben visszajött a lecsendesített lovakkal. Amikor meglátta, hogy már nincs szükség rá, újabb káromkodásba kezdett. A sorsot hibáztatta meg mindent és mindenkit, hogy már megint egy elbaltázott temetés. A fiatalember a notesszel szorgalmasan jegyzetelt.


Akkoriban nem sok minden történt. Ha nem kellett volna félni, akkor mindenki halálra unta volna magát. Igazából nem lehetett pontosan tudni, hogy mitől kell reszketni.
Különben is a félelem egy olyan lelki képződmény, amelyre nincs logikus magyarázat, mégis számolni kell vele, jobban, mint a logikával.
Szóval semmi sem történt. Ezért mindenkinek rengeteg ideje volt.


A fejedelem fejfájással ébredt. Iszonyúan szaggatott a halántéka. Másnapos volt. Ilyenkor mindig megfogadta, hogy többet nem fog inni éjszakába nyúlóan, lefekszik már este kilenckor, és betartja a szigorú diétát, amit az orvosok előírtak neki. Ő is tudta, hogy ebből nem lesz semmi, de a fogadkozás már a napi rituálé részét képezte.
Azt fogadok meg, amit akarok, gondolta, és azt tartok meg, amit akarok, hisz elvégre én vagyok a fejedelem. Átkutatta a zsebeit. Megtalálta a kincseit: az órákat. Imádta az órákat; a gyengéi voltak. Több ezer volt már a birtokában, de még többet akart. A felesége már egyszer kijelentette, hogy ha még egy órával meglátja, akkor akár többet be se tegye ide a lábát, mert ő bizony nem fogja beengedni. Emiatt aztán titokban és éjszaka járt a nagy óravadászatokra. És titokban és éjszaka a bundája hatalmas zsebeiben csempészte be a szerzett kincseket, amikor a felesége mélyen aludt. Mert lehet, hogy ő volt a fejedelem, akinek mindenki engedelmeskedett, de neki bizony a felesége parancsolt. A fejedelemasszony az éjszakai portyázásokról semmit sem sejtett, legalábbis a fejedelem ezt akarta hinni.
A szolgáló kopogott az ajtón.
– Asszonyom küldi – mondta.
Rántotta gránátalmával. A fejedelem tudta, hogy ezt mit jelent. Felesége a szimbólumok megszállottja lett. Ő ­elkövette azt a hibát, hogy puszta férji kedveskedésből hozatott neki egy Scampi nevű olasz szakácsot, ha már úgyis annyira szeret a konyhában sürögni-forogni. Erre ez a Scampi telebeszélte a fejedelemasszony fejét Medici Máriával meg a francia konyhával. Pedig ez itt nem Párizs. Nagyon nem az. Már az is szép, hogy Scampit idehozatta. Nem sok férj tett volna ilyet a felesége kedvéért. Azóta a fejedelemasszony csak és kizárólag az étkek szimbolikáján keresztül óhajt kommunikálni vele. Aminek az előnye, hogy soha ennyi finom dolgot még nem evett, és mindent a felesége maga készít Scampi főszakács felügyelete mellett. A hátránya: nem mindig találta ki, hogy éppen mit akar vele a fejedelemasszony közölni, emiatt kénytelen többször egymás után elfogyasztani ugyanazt, amíg rá nem jön. Ezúttal viszont azonnal tudta. Gránátalma azt jelenti, hogy bár haragszik az éjszakai kicsapongásai miatt, de mégis szereti, a tojás meg azt, hogy újra erőt vett rajta a gyerek utáni vágyakozás. Idősek vagyunk mi már ahhoz, gondolta a fejedelem, de jóízűen elfogyasztott mindent.
– Hozz valamit a fejfájásra – mondta a szolgálónak.
– Ha nem rendesen élnek a borral, több kárt tészen az életben és egészségben – mondta a szolgáló.
A fejedelem csak kegyesen intett neki. Ismerte a feleségét. Tudta, hogy utálatosnak tartja az ő kedvtelését, és sehogy sem tudja megszokni éjszakai borozgatásait. A szolgáló egy kis idő múlva egy tányérral jött vissza.
– Lencse borsólevéllel és aprón metélt zöld fűszerrel – mondta a betanult leckét –, a fejedelemasszony maga készítette.
A fejedelem tudta, hogy baj van. A lencse jót nem jelent. De mit akarhat a felesége a borsólevéllel meg a zöld fűszerekkel?


Az ezredes egy késő nyári éjszakán költöztette be a bolondokat az Április utcában lévő üres villába. Teherautóval hozták be a városba a barlanglakókat.
Az akciót maga az ezredes vezényelte. Úgy vélte, mire felébred a város, addigra az új lakók is elhelyezkednek. Semmi szükség nem volt arra, hogy a város asszisztáljon a költözéshez.
Mivel az ezredes biztosra ment, civil ruhás rendőrök lepték el az utcákat, hogy még véletlenül se érezze úgy senki, hogy lazíthat vagy lázíthat akár egy pillanatig is. Beton hadnagy ugyan úgy vélte, hogy felesleges mindenkit az utcára rendelni, hiszen amióta megszaporodtak a titokzatos éjszakai támadások, tilos volt éjfél után az utcára kimenni. De az ezredes hajthatatlan volt. Azonban mindenre ő sem gondolhatott.
A bolondokat, akik már évek óta a nyirkos barlangokban éltek, annyira felvillanyozta az éjszakai kocsikázás, hogy visítottak a boldogságtól. Sehogy sem lehetett lecsitítani őket. Amikor meglátták a várost, még jobban örültek, mert sok közülük még életében nem járt ilyen helyen. Olyan zenebonát csaptak, hogy sorra nyíltak ki az ablakok. A zárt teherautókat meglátva többen ijedten bújtak vissza a sötét lakások mélyére. Egy férfi pizsamában az utcára rohant, és az egyik teherautó elé vetette magát, miközben azt kiabálta: soha, soha. A rendőrök őt is feltették az egyik autóra, és elszállították a bolondokkal együtt.
Olyan rémület vett erőt a városon, hogy másnap senki sem mert az éjszakai eseményekről beszélni. Érezhető volt a feszültség. Az ezredes és emberei pedig nem mutatkoztak. Az élet látszólag ment a maga kerékvágásában. A gyerekek elindultak az iskolába, a felnőttek is végezték a dolgukat. A titokra csak lassan derült fény. Egy pár rakoncátlan kamasz fiú délután jött a hírrel, hogy már senki sincs a barlangokban, és a rendőrök is eltűntek onnan. Ezeket a szüleik jól felpofozták, és egyhetes szobafogsággal büntették. Majd az Április utca lakói mesélték, hogy az üresen álló rendőrségi villában mintha laknának. Lassan engedtek csak fel. A merészebbek mertek csak nevetni. Mivel az ezredes emberei továbbra sem voltak sehol. Ebben volt valami baljóslatú. Ha valaki hozzászokik valamihez, annak hiányában pillanatok alatt semmivé lesz személyisége, bármily hitvány vagy rossz is az, amely a megszokottság érzésével rabságban tartotta.
A város lakói nem tudhatták, hogy bár a beköltöztetés attól a néhány apró incidenstől eltekintve remekül sikerült, mégis csak történt valami, amely az ezredes nyugalmát teljesen felkavarta. Pedig ő nem az a típusú ember volt, akit könnyű lett volna felzaklatni. Sőt! Kifejezetten megvetette az olyanokat, akik nem tudnak uralkodni az érzelmeiken, és könnyedén hagyják magukat mindenféle kétes lelkiállapotba sodorni. Az ezredessel ilyesmi nem fordulhatott elő. Ő mindig mindent egykedvűen fogadott, és soha nem hagyta, hogy érzelmek vagy bármi más befolyással legyenek rá.
Az történt ugyanis, hogy a sikeres akció után kiderült, mindenkinek eltűnt a karórája. Még az ezredesé is. Nem volt magyarázat a dologra. Az ezredesnek nagy erőfeszítésre volt szüksége, hogy ne tartóztasson le mindenkit. Bezáratta a politikai rendőrség épületét. Senki sem mehetett ki. Úgy vélte, hogy a tettes közöttük van, mert ugyan ki lenne olyan merész és olyan ügyes, hogy ezt tegye az ország legjobban kiképzett tisztjeivel. Az ezredes úgy gondolta, a tettest házon belül kell keresni. Maga kutatott át mindenkit és mindent. Semmit nem talált. Beton hadnagy hiába mondta, hogy valószínűleg a titokzatos éjszakai tolvaj lehetett az elkövető, aki még a nyugalmazott rendőr századost is kirabolta, az ezredes nem hitt az ilyenekben.
Realista volt. Nem szerette a feleslegesen bonyolult dolgokat. Már pedig az ostoba fecsegés egy feleslegesen bonyolult dolog volt. És lehetett volna-e ostobább fecsegés, mint az, hogy a városban egy rejtélyes személy fosztogatja éjszaka az embereket. Minden rejtély addig az, amíg nem tudjuk megfejteni. És mindaddig remek alkalom, hogy legendák szülessenek még egy ilyen egyszerű esetből is, mint egy közönséges bűntény. Az ezredes a bűnöst akarta elkapni, a mítoszokra nem volt kíváncsi. Mivel semmit nem talált, és senki sem bizonyult gyanúsnak, kinyittatta a rendőrség kapuit.

(Folytatás a következő lapszámunkban)