.svg)
2020. október 7. szerda
Lelkesítő, varázslatosan szép idő. Egész nap. Bár nem indult túl vidáman: kelés hajnalban, hiszen reggel 8-ra a gimnáziumba (líceumba) kellett érnem. Araszoló, csöndes matatás a sötétben. A gyerek alszik, vigyáznom kell, valami koppan, Zsófi félálomban felszisszen – mért nem tudsz vigyázni? Hol az ingem? Ott. Nincsen ott. De ott van. Kávé hunyorgással, valami megint koppan, a gyerek hangosat sóhajt, megmeredek – fölébresztettem? Nem, folytathatom. Ilyenek lennének a reggelek, ha normális ember lennék, és munkába járnék, mint mindenki más? Ki tudja, lehet, hogy még megtudom egyszer újra. A gyerek egyrészt hozzászoktat a hajnali keléshez, másrész leszoktat a korairól. Hiszen minden az ő kedve szerint megy. Van bennünk fejenként 5000 óra kialvatlanság.
Duplamagyar, Petőfi Sándor-előadás, maszkban. Dolgozat helyett. Így még nem örültek nekem diákok.
Át a katolikus temetőn, utat rövidítek. Látom az ébredő várost. Szimpatikus, életes, izzó ilyenkor. Ezekben a félórákban a történelem maximum egy tantárgy, semmi más. Hajnali ködök takarják foltokban a hegyeket, olykor meg kell állni a temetőben, és visszanézni a Gutinra.
És az ötletek! Egy hete, amióta itt vagyunk, egyetlen versötlet se jött szembe, csak a naplót írtam – de most! Hopp, itt egy, hopp, ott egy! Alig győztem elkapkodni őket. Annyit fogtam ki és írtam noteszbe, amennyiből egy hónapig is el tudok lenni. Ez a reggeli szag, levegősűrűség, a zajok, üdítő-frissítő, színes, impulzív, jó volt. Éppen beértem a megbeszélt 7:55-re, annyiszor meg kellett állnom jegyzetelni. Igyekeztem nem gondolni rá, hogy otthon még csak 6:55 van.
15 fős reál osztályt kaptam és nagyjából 2 órát, félórás közönként 5-10 perces szünetekkel, ez most előírás a járvány miatt. A második blokkban észrevettem, hogy többen a telefonjukkal játszanak a padon, a rejtőzködés bármiféle jele nélkül. Izabella, az igazgatónő oldotta fel a rejtélyt – magától, mert én magamtól nem mertem volna szóvá tenni. Azt mondja: ezek reálosok, és ha hiszem, ha nem, az előadás alatt nem csetelnek vagy tudom is én, mit csinálnak, hanem az elhangzó adatokat, neveket, helyszíneket csekkolják. Valóban, a legkevésbé sem éreztem, hogy ne figyeltek volna, teljesen rajta voltak az előadáson. Multitasking, ez egy ilyen generáció, nagy hasznát veszik majd, amikor gyerekük lesz, és egyszerre kell szimultán legót építeniük, mesélniük, beszélgetni a kedves házastársukkal, hallgatni a rádiót, a híreket és közben vigyázni a fogukra, a szemükre, a tökükre – és persze a gyerek testi épségére.
Február közepe, a járvány óta nem tartottam órát középiskolában, de így is jól csúszott, csak az első blokkban volt némi nyökögés, amíg a fogást kerestem rajtuk. A végére beütöttem nekik az Egy goromba tábornokhoz meg a Gróf Teleki Sándorhoz című versek összehasonlítását, és jó volt látni, hogy nagyon jól tudják, ki volt a nagybányai Teleki Sándor. Amíg a verseket olvastam fel, többen maguk is követték a szöveget a telefonról. Szöveggyűjteményt nem lehetett használni. Egyrészt ezek a versek nincsenek is benne, másrészt az iskolai könyvtárban lévő szöveggyűjtemények a járvány kezdete óta vírushordozónak minősülnek, így tilos őket kiosztani. Vírushordozók – édes Istenem, bárcsak úgy lenne. A tanárnő, akit, bár többedszerre találkoztunk, még mindig nem láttam maszk nélkül, egy itteni tankönyvet adott ajándékba, hogy tudjam, miből tanít – az egyik fejezetet, József Attiláról éppen ő írta.
Közös ebéd a főtéren. Ők értek oda előbb, kikérték a menüt, mire odaértem. A tér túlsó sarkából is láttam a babakocsit, ahogy mozdulatlanul lógtak belőle a kedvenc kisfiúlábaim. Felhívtam az autószerelőt, miután megjött az utolsó heti Szűcsinger-fellépés pénze. Ma kimegyünk hozzá egy állapotfelmérésre, és ha tudjuk, összekötjük kirándulással: pont a Fernezelyi-tó irányában van a műhely. Aztán az OTP, kivettük a pénzt, ők elmentek a Cinteremhez motorozni, én meg a jó kis kertvégébeni kocsmába. Itt vagyok, éppen Tankcsapda üvölt.
A város fölötti hegyek egységes nyári sötétzöldje kicsit mintha most megpattant volna. Mintha kezdené elveszteni az idei hitét. Még csak akkor venni észre, ha kifejezetten erre figyelünk, de a lombok egyértelműen elindultak más-más irányba. Ezek a színek a következő napokban élesek és teltek lesznek, aztán kinyílik az ősz. Amiből eddig csak az esőt kaptuk. De a mai nap tényleg szép az eddigiekhez képest.
Ziffer Sándor házánál kevés szomorúbb jelenség van ebben a városban. Szerintem a valamikori lakótól függetlenül is létezik ez a ház, egy régi világból maradt itt tévedésből. A gerince olyan, mint amire minden tél rákönyököl, és sose tudni, melyik tél lesz az, amelyik alatt végleg benyomódik. Három szeme van. Az egyik szélsőt befalazták, a másik kettő behúnyva. Nem üzen semmit a városnak, az utca felé, csak mint egy lincselés-agyonrugdosás-megkövezés alanya (tárgya), a fejéhez kapja a karját, és igyekszik minél kevesebb elérhető felületet mutatni magából. Szerintem minden nap írni kéne róla – hol tart most. Minden nap el kell menni mellette, és biztatóan megérinteni. Biztatóan, egy fenét: vigasztalóan. Együttérzéssel. Támogatóan. Egyelőre nem tudom, vajon egyenesen meg akar-e halni vagy csak tudomásul vette, ami be fog következni – de jó lenne megfejteni. Egyelőre nekem sem üzen, még csak tegnap óta ismerjük egymást. De a bizalmába fogok férkőzni. Ha valaki segíteni akarna rajta, vajon még kinyújtaná felé a karját? Ha Ziffer Sándor önarcképeiből indulok ki, illetve az önarcképek változásának folyamatából, talán a jó öreg is ezt gondolja: rendben, tényleg, legyen elég ennyi.
Hazaugrani, gyors, közös, leszorítós, kétemberes kényszerpelenkázás, majd irány az autószerelő. Komoly műhely. A fiú, Csabi a kertünkvégébeni kocsma pultosfiújának valamikori osztálytársa hajlandó volt eljátszani Illés előtt, hogy megszerelte a kék kismotorját – ezért cserébe maradt nyugton, amíg az irodában voltam. Péntek reggel 8-ra kell vinnem a kocsit, és egész napra ott marad.
Továbbmentünk, a Fernezelyi-tó mellett végig, egész odáig, amíg véget nem ér az aszfalt. Másik világban jártunk, és ha pénteken visszakapjuk az autót a csillogó-villogó teljes kuplungszettjével, végre bátrabban el merünk menni Nagybányától messzebbre. Addig szinte tilos – elvileg Nagybányára jönnünk is tilos lett volna. Csak otthon még nem volt rá pénzünk, emiatt meg nem akartuk halasztani az utat.
Volt némi emelkedés, Zsófi telefonja 400 méter pluszt mutatott. Igazi Máramarost láttunk, pedig ugye az csak a hegyen túl kezdődik. A házak, a házak+kerítés-, a házak+fák+kerítés-együttállások… nyoma nem volt a városokra vagy forgalmasabb falvakra jellemző ízléstelenségnek. Nem, ez 1/1-ben olyan, amilyennek lennie kell, semmi nem volt nem a helyén, egy ház, az udvarok tere, a díszítések, a veteményeskertek pont úgy voltak maguktól értetődően helyénvalóak, ahogy az erdőben a fák, a patakban a víz.
Amit odalent már délután észlelni véltünk, az itt bizonyosság volt: ez itt már egy másik évszak, mint ami még lenn, a városban tart. A lombok színesek, és ugyan lesznek élénkebbek is a következő napokban: ez már határozottan az ősz legszebb arca, alakul. Pikáns ezt itt látni, így: majdnem 180 éve Petőfi is pont azt írta Koltón, hogy itt még nyár, ott már tél. Hát mi az őszben jártunk ma késő délután (egy-egy kémény már füstölt, láthatóan más volt a világ), aztán visszajöttünk a városba, ami majd csak a következő héten fog felzárkózni ehhez.
Mérsékelt kuplunggyilkolás ide vagy oda: hazafele megláttam egy Izvoare feliratú táblát, balra mutatott a nyíl, azt írta, hogy 10 kilométer, gondoltam, annyit csak kibír még. Kibírta, de ha tudom, hova megyünk, nem mertem volna megkockáztatni. Az egyre vékonyodó patak mentén haladtunk fölfelé, közben még mondtam is Zsófinak, hogy az izvoare forrást jelent románul. Aztán meglepődtem, amikor jó negyedóra-húsz perc kettesben való araszolás után megérkeztünk Forrásligetre. Hirtelen ismerős lett a helyszín: hát én pont itt jártam 1997-ben! Zsófi is mondta: nem is értette, miért mondom neki a forrást, és miért nem raktam össze én is magamban, hogy valójában Forrásligetre tartunk. Amiről már amúgy is beszéltem neki a napokban, hogy meg akarom nézni még egyszer. Ez egy 1016 méter magasan fekvő üdülőtelep némi sípályával, szóval nem túl különleges, nekem mégis az egyik meghatározó felnőttkori élményem.
Odafent 11 fok volt, és mire leértünk, 18 fok lett. Megkerültük délről a várost, és kikötöttünk egy Kauflandban, majd ránk esteledett. Hazafelé arról beszéltünk, hogy nem nagy, hanem következetlenül nagy várost csináltak Nagybányából. 7-8-10 emeletes házakból álló sugárutak, kétszer három sávos kereszteződések egymásutánja, több kilométerre a középkori városmagtól, felfoghatatlan méretű templomok az egyik, McDonalds és benzinkút a másik körforgalomnál, valahogy az egészen látszik a nem természetes fejlődés. Onnan is látszik ez, hogy hosszú kilométereken keresztül olyan forgalmas és fontos útvonalakkal bíró panelrengetegen kell átmenni, hogy közben az épületek változásából, a forgalom irányából egyáltalán nem lehet arra következtetni, merre van ennek a városnak a központja, azok a bizonyos alapítók (németek) hol bökték le az első karót. Pedig ezt általában egy egyszerű körbenézéssel meg lehet állapítani: arra mennek a buszok, arra nagyobbodnak, kisebbednek, öregbülnek az épületek, ott kap lassacskán még egy emeletet az utca, ott jelenik meg a szecesszió, tudomisén. Nagybánya legforgalmasabb útjaiból viszont nem következik ilyen. Még a léptékében ennél jóval nagyobb Kolozsváron is látni lehet, honnan hova tart az élet nap mint nap. Nagybányán viszont nem eltérő, hanem egyszerűen másik élet kezdődik a valamikori városfalon túl.
Ma minden tökéletes volt. Kellett ehhez a jó idő, a korai kelés, de főleg az, hogy Illés jó fej legyen. Ha ő jó fej, akkor minden rendben van, nem indul el a dominó, ami ha elindul, végül mindkettőnket elér.
Ziffer házára gondolok búcsúzóul, ott van most is egyedül, a belső tereiben mély sötét van, és behallatszik a forgalom zaja.
