Nagy kutya

Fazakas Barna - Holdvilág

(részlet)

Órák óta menetelt a derékig érő hóban. Tudta, hogy innen már nincs visszaút. Halál várt rá mindenütt, a halál végső joga. Még itt, a semmi fehérségben is fogva tartotta a Centrum. A határvédők nyilván tudták, hogy a hágó biztos halált jelent, ezért nem követték tovább. Egyedül volt használhatatlan jogaival, rosszakarói is magára hagyták. Mint mindig, a fejében megint megszólaltak azok a dobok, látta újra az arcokat, hallotta iszonyatos jajveszékelésüket. Mégis, egy darabig mintha csak a kínzó emlékek ritmusa vitte volna tovább. Már hosszú ideje nem volt kérdése, amit magának szegezhetne, egy önálló gondolata se, amivel elüthetné a helyzetét, helyzet se volt, a dolgok csak következtek, mintha az időn kívül, nem volt oka vagy súlya semminek. Bűntudata sem volt, vagy legalábbis nem érezte, rémálmait, tetteinek sötét iszonyatát edzésként fogta fel. Ő is csak együtt következett a dolgokkal, már az elején felfogta, hogy öntudatáról le kell mondania. De hogy a túlélés érdekében tette ezt, vagy valami egyéb titkos terv miatt, az már fel se merült benne. Nem voltak érzései, a Jog és Szabadság Centruma volt a válasz mindenre, és lehet, hogy eleinte gyűlöletből és kényszerből szolgált, már az sem jelentett semmit. Semmi, csak a dolgok automatizmusa és a stimuláló rémálmok.
Hirtelen elhallgatott fejében a dobverés, körülnézett. Egy fenyvesben állt, minden fehér és érintetlen. Rá akart gyújtani, de nem érezte az ujjait. Rádöbbent, hogy már a lábait sem érzi, csak rakosgatta őket egymás elé, két halott mankót. Zavarni kezdte ez a végtelen, fehér csend. A fejében a rémképek és hangok mintha a biztonság illúziójaként szolgáltak volna eddig, de most elhallgattak. Sehol egy meggyilkolt lélek, csak a fehér. Elszokott a gondolkodástól, nem tudta hova tenni ezt az új helyzetet. Érezte, hogy itt másfajta levegő uralkodik, mint a Centrumban. Kis időbe telt, míg felfogta újra, hogy nincs visszaút, csak előre mehet, aztán megdöglik valahol. Ahogy a halott mankókat rakosgatni kezdte, újra megszólaltak a dobok. Vitte a ritmus.
Amikor újra megállt, már nem érezte, hogy volna teste. Leszédült egy fenyő alá, és úgy döntött, bevárja a halált. Neki legalább nem lesznek kérdései. Mindenkinek joga van meghalni. Kezeit mélyen belecsúsztatta bundakabátja zsebébe, hogy legalább ne legyen teljesen béna utolsó pillanataiban, ha nem kering a vére, ki se folyik. Behunyta a szemét.
– Szürke hamu rajtatok, a Jog és Szabadság oltárán vagytok szent áldozatok – mantrázta el szokás szerint, és elsütötte pisztolyát a tátogó, nyögdécselő arcba. Semmit nem érzett. Hajnalig még le kellett fedni az egész mezőt. A parancs világos volt: nem juthat ki senki. Közömbösen nézte a megcsonkított, megégett testeket, ahogy verdesnek maguk körül. Se szánalom, se undor. Egyenként ki kell lőni mindet. Nyögnek, mint a beteg kutyák. Valahol a távolban sötét fal. Azon túl van valami, amit még nem ismerünk. Nem ismertük soha. A dobok hajnalig szólnak. Addigra hamu lesz minden. Győzelmi hamu. – Szürke hamu rajtatok... Egy szarvas állt előtte, és egészen közel hajolt. Nézett a szemébe. Meg akarta ragadni gépfegyverét, hogy elejtse, de meg volt fagyva, mozdulni se bírt. – Szürke hamu rajtad – suttogta a szarvas. – Rossz helyen jársz. – Mintha lenne jó hely valahol... – vágott vissza Juan. – How does it feeel... – hallotta valahonnan a háta mögül. Kinyitotta a szemét.
– ...to be on your ooown... – hátul, a fák között valaki énekelt.
– Erre a kornyikálásra én nem adnék oszkárdíjat, te szerencsétlen fattyú. Inkább segíts – szólalt meg egy másik hang.
– Dylan nem oszkárdíjat kapott, hanem nóbeldíjat, te ignoráns geciláda, és ez az egyik legnagyobb dal a világ történetében. Benne van minden – vágott vissza az énekes. Juan kibiztosította gépfegyverét, és megfordult, hogy meglesse őket. – Mint egy guruló kő! Ilyen az élet. De te egy műveletlen szar vagy, nem a te hibád.
– Inkább vagyok műveletlen szar, mint guruló kő. Gurulj már ide, és fogd meg ezt a zsákot, még sötétedés előtt végezni akarok.
A dobok egyre hangosabban vertek Juan fejében, javarészt öntudatlanul végezte a dolgát. Az imént még fagyott, haldokló test gyilkos robottá változott. Azt tette, amire annyi éven át nevelték. Akkor halkult a dobverés, amikor mindkét hang tulajdonosa holtan feküdt már. Kamaszfiúk voltak, határvédők ők is, alighanem. Ha egyáltalán van ilyen a Köztársaságban. Egyenruha nem volt rajtuk. Az ölés aktusa beindította a vérkeringését. Újult erővel kikutatta áldozatait, talált vizet, ivott, és megnézte a zsákokat. Tűzifa. Megragadott egyet, és elindult abba az irányba, amerre a kölykök is tartottak. Hamarosan egy kunyhót pillantott meg a fák közt. Megállt, konstatálta, hogy még él: – Talán itt már a halálhoz sincs joga az embernek csak úgy. – Nagy, szürke kutya ugrott neki hirtelen, és beleharapott a karjába. Ledobta a zsákot, előkapta kését, és azzal a mozdulattal be is lökte az állat bordái közé. Spriccelt a vér a fehér hóra. Juan lehajolt hozzá, hogy megnézze. Nem sírt, a kés a tüdejébe talált, hangosan zihált. Szemét rászegezte gyilkosára. Amikor megüvegesedett a tekintete, és abbamaradt a zihálás, elhallgattak a dobok Juan fejében. Egyszerre félni kezdett. Nem is tudta, mitől. Térdelt a kutya előtt. A dobok nem szóltak többé, csak saját légzését hallotta az iszonyú, fehér csendben. Megszédült.
– Más itt a levegő – gondolta, és legyintett, majd feltápászkodott. A kunyhóban talált élelmet, és miután kissé felforgatta a helyet, kötszert a karjára. Hóval mosta ki a sebet. Befűtött, vacsorázott, és aludni próbált, de rémálmai nem voltak ismerősek. Az erdőben állt, lábainál feküdt a hörgő, vérző kutya, szemében látta magát. Szürke hamu hullott mindenütt. És gyermekek, nők és férfiak tömege zuhant rá, fuldoklott a vérben. Ordítani próbált, de csak zihálni tudott. A halott testek suttogni kezdtek: – Nem jöhetsz velünk. Nincs jogod hozzá. – Felriadt. Gyorsan döntött. Felkapta bundáját, keresett egy kötelet, aztán egy nagyobb fenyőt. Felmászott egy erősebb ágra, a kötél egyik végét rákötötte, a másik végéből hurkot csinált és a nyakába akasztotta. Miközben leugrott, átvillant az agyán, hogy azért egy nyomorult cigarettát még elszívhatott volna. Megfeszült a kötél, recsegett az ág az éjszakai fehérségben. Míg fuldokolt, látta, hogy odajön a kutya és lefekszik a fa alá. – How does it feeel... to be on your ooown... – énekelt a két kamasz, jöttek a fa alá. Gyűlt a tömeg az akasztásra. – Le vagytok szarva, akkor is jogom van meghalni – gondolta magában utoljára. – Like a rolling stone... – Egy nagy reccsenés, és elsötétült minden.