„Műről műre kellett elfoglalnom a magyar kultúra területét” – Beszélgetés Kocsis Francisko íróval, műfordítóval

Szerkesztő, prózaíró, költő és műfordító. Elméletileg egyazon „asztalnál” művelhető mindez, de ezt csak az gondolhatja, aki soha nem foglalkozott ilyesmivel. Kezdjük a „szerkesztői léttel”: hogyan kezdődött, mi volt az, amit a legjobban kedvelt ebben a munkában/szakmában, és mi tűnt a legnehezebbnek?

‍

Akarva-akaratlanul, mind a négy (vagy több) minőségben egyazon „asztalnál” kellett végezni ezeket, csak más-más „székre” ülve, tehát nem ugyanabban az időben. Amikor „pápaszemes” szerkesztői teendőimet láttam el, teljes figyelmem a szövegre összpontosult, annak helyességére, logikájára, művészeti erényeire. És nem is volt olyan ördögien nehéz, mert a Vatra folyóiratnál a jobbnál jobb szövegek, írások közül kellett választani, legtöbbször az volt a nehezebb, hogy mit halasztok, kiket teszek félre a következő számokra. Habár a 92 oldalas Vatrának olyan hihetetlenül gazdag kézirattartaléka volt, amikor ott tevékenykedtem, hogy fél éven át megjelenhetett volna anélkül, hogy új anyagot kaptunk volna. Ez volt a legnagyobb gond, mert számon kellett tartani az érzékenységeket, a hiúságokat.

De a szerkesztői tevékenységem kezdete, inaskodásom nem a Vatrához fűződik, hanem a CarulMic folyóirathoz, melyet egy baráti csoporttal alapítottunk 1990 elején, akkor még fiatal írók, kiknek írói pályáját a rendszer zsákutcába terelte, de nem tudtuk sokra vinni, épp azért, mert nem igazán értettünk hozzá. Utána jött a napilap, ahol nagyon sokat tanultam, főleg technikai fogásokat, de a legfontosabbak a rejtvénylapok voltak, azok teljes egészében az én irányításom alatt álltak. Ezekről lemondtam, amikor kecsegtető lehetőségem adódott, hogy a Dacia Könyvkiadónál dolgozzak, ez nem bizonyult annak, amit reméltem, de én ahhoz a típushoz tartozom, aki a rosszból is tud jókat tanulni. Itt felmondtam, mert adódott a szerkesztői állás a Vatránál, ahol a legszebb éveket töltöttem el, sok felelősséggel, de annál több élménnyel. Mint bárhol, ott is adódtak kényes pillanatok, mikor nemet kellett néha mondani, de szerintem a szerkesztői munka az emberi foglalkozások egyik legszebbje.

‍

Melyek voltak azok a szempontok, ha úgy tetszik, „alaptételek”, amelyeket mindvégig fontosnak tartott – van-e valamiféle „szerkesztői tízparancsolata”?

‍

Valóban, hosszú ideig voltam szerkesztő, főszerkesztő-helyettes és korrektor a Vatránál, sokszor mindenese, ismertem minden titkát és fortélyát ennek a munkának, de nem alakítottam ki magamnak egy tízparancsolat-féle szerkesztőségi minichartát, viszont mindig voltak olyan íratlan szabályok, amelyek betartása biztosította a zökkenőmentes tevékenységet. Ezek közé tartozik, az is, hogy egy folyóiratnak nem változtatjuk meg gyökeresen a struktúráját és munkatársait rövid idő alatt. Az igazi, markáns lapok lassan alakulnak át, csak akkor, amikor a változás szükséges és pluszt jelent. Ilyen az is, amikor egy jeles írónak teremtünk egy rovatot. Vagy nem rontjuk el azzal, hogy partizán lapot csinálunk belőle, melyben csak egy szűk kör közölhet, mert akkor csak azok lapja lesz, és senki mást nem fog érdekelni. A nyitottság a legfontosabb szabályok között van. És az, hogy ne legyen kisajátítva egy korosztálynak sem, ne legyen csak az öregek folyóirata, de az ellenkezője se, ne legyünk elszigetelve egymástól. És ne zárjunk ki egy műfajt se, adjuk meg minden tehetségnek a lehetőséget, hogy szembenézhessen a kritikával, az olvasóéval és a szakemberével. Azt mondtam, hogy nem alakítottam ki ilyesmit, de most már látom, hogy a tudatalattimban mégiscsak kikristályosodtak olyan szabályok, amelyek egyensúlyban tartják a mérleg serpenyőit.

‍

A Vatra szinte folyamatosan figyel a magyar irodalomra – kortársra, klasszikusra egyaránt –, ami nem idegen a hazai irodalmi lapoktól, bár nem is bevett szokás.

‍

Igaz, már az új sorozat megjelenése, vagyis 1971 óta a Vatra figyelemmel kísérte a magyar irodalmat, a szerkesztőségben voltak avatott ismerői a magyar kultúrának, mint Romulus Guga, Dan Culcer, Tudor Balteş, a külső munkatársak közül például Gelu Păteanu, Paul Drumaru, Constantin Olariu, Marius Tabacu, T. Z. Páskuy, Zeno Ghiţulescu. A kilencvenes évek derekáig azért elég mérsékelt volt a magyar irodalom jelenléte a folyóiratban, ennek a magyarázatát nem is kell talán firtatni. De később, amikor a viszonyok enyhültek, már elég rendszeresen szerepeltek fordítások. Al. Cistelecan beindította a Gesta hungarorum rovatot, és ösztönözte a magyar nyelv ismerőit, hogy fordítsanak klasszikus magyar irodalmat – de lehetett bármit, egyetlen igazi kritériumnak csak a minőség számított. Én a kilencvenes évek végén tértem vissza a fordításhoz, Cornel Moraru és Al. Cistelecan unszolására, mikor megjelentettük az első magyar irodalomnak szentelt számot, amelyben, a már említettek mellett sok fordítást Anamaria Pop szignált. Utána létrejött a Vecinătăţi (Szomszédságok), melyet jómagam vezettem és a hazai magyar költők műveiből válogattam, a következő évek során olvasva és újraolvasva az erdélyi költészetet. Sok fordítást közöltem ebben a rovatban, melyekből összeállt később, 2006-ban az Efectul admiraţiei című antológia. De közreműködésemmel és gondozásomban még sok magyar irodalomnak és kultúrának szentelt lapszám látott napvilágot: említeném a Iată ce, cum şi despre ce scriu ungurii (Íme, mit, hogy és miről írnak a magyarok), a Receptarea literaturii maghiare în revistele româneşti (A magyar irodalom recepciója a román folyóiratokban), az Avangarda maghiară I. és II. (A magyar avantgárd), az Arta traducerii (A fordítás művészete), a Ce sau cum scriu maghiarii din România (Mit és hogyan írnak a romániai magyarok), az Ungurii citiţi de români (A románok által olvasott magyarok) címűeket. De nem hagyhatom említés nélkül a tizenöt éven át működő rovatomat sem, a Ce scriu ungurii (Mit írnak a magyarok) címűt, amely a magyar sajtó, irodalom, kulturális élet szemléje volt. Úgy gondolom, hogy a folyóiratok közül a Vatra játszotta a legnagyobb szerepet a kölcsönös megismerés terén. Örvendek, hogy ehhez én is hozzájárultam.

‍

Emlékszik-e arra a pillanatra (a kifejezés legtágabb értelmében), amikor az olvasás „megfertőzte”, vannak-e olyan olvasmányélményei, amelyek arra sarkallták, hogy újabb és újabb könyveket vegyen kézbe?

‍

Ó, persze, ezt nem lehet elfelejteni! Ez olyanféle fertőzés, mint a gyerekkori betegségek. Amikor két évvel nagyobb bátyám elkezdte az iskolát, együtt tanultuk az ábécét, ez nekem valahogy könnyebben ment, és hamarosan már az újságcikkeket is el tudtam olvasni, a szomszédaink nagy bámulatára. Ez olyan büszkeséget adott, mintha én lettem volna a sárkány. Nem a királyfi, mert valahogy rabolva szereztem meg a tudást, ezt a szellemi királylányt. És elkezdtem olvasni mindent, ami a kezembe került. Sajnos nem sok könyv volt a házban, a kevés között egy Petőfi-verseskötet, válogatás a kisdiákok számára, amelyet szüleim valamelyikének kellett megvásárolnia néhány pengőért. Benne voltak a Füstbe ment terv, Fürdik a holdvilág az ég tengerében…, az Itt van az ősz, itt van újra, a szerelmes versek, szüleim kívülről zengték érzelmes hanglejtéssel, úgyhogy nem lehetett fennakadás. Még volt két meséskönyv, a Biblia magyarul és románul, de ezek csak később váltak fontossá. Volt viszont az iskolának egy kis könyvtára, ahol a magyar és román meséket vehettem kézbe. Szerettem volna megkapni a szépen illusztrált könyveket, de a tanító néni csak annyit mondott: „Încă nu-s de tine!” (Még nem neked valók!) Nem emlékszem, miket olvastam még ötödikes koromig, de akkor már elkezdtem egy megmagyarázhatatlan, ösztönszerű sugallat hatására verseket írni. Nem tudom, egy eső, egy vers olvasása, valamilyen szókapcsolódás indította el a kis forrást. Pontosabban, de már felnőttfejjel fogalmazva: verssorokba rendezett szövegeket. Román iskolába jártam, románul írtam. Egy pillanatig sem tevődött fel a választás kérdése. Ez olyan volt, mintha én lettem volna kiválasztva, nem a nyelv. Nem csináltam titkot az írásból, sőt inkább szétkürtöltem. Amikor apám megkérdezte, hogy iskolai feladatként írtam-e, válaszomra, hogy nem, hanem csak rám jött, megkérdezte, miért nem magyarul. „Mert magyarul nem tudom a szavakat”, válaszoltam. „Ez nem baj, mert ez is egy szép nyelv, és mindannyian ismerjük”, mondta, és soha többé nem esett szó erről. Külön füzetbe írtam ezeket a szövegeket, nem volt nagyon sok, de szaporodtak lassan, aztán küldtem belőlük a Cutezătorii című gyereklaphoz, ahonnan levélben is kaptam választ, és a lapban is, biztatót, úgy éreztem. Ajánlották, hogy használjak álnevet. Apám meg azt mondta erre, hogy ezt ne – és úgy lett.

Ekkor már szenvedélyes olvasóvá váltam, könyvet könyv után faltam, nem volt senki, aki irányított volna, de valahogy nem tévedtem el, mintha valaki gondoskodott volna rólam. A Grant kapitány gyermekei iránt a borító keltette fel a figyelmemet, és izgatott a gondolat, hogy micsoda gyerekek lehettek, ha könyvet írtak róluk. És utána minden fellelhető Verne-könyvet kikölcsönöztem. Aztán megtetszett egy kék borítós sorozatban megjelent könyv, melynek szerzője egy dumás (Dumas) író volt, a Cei trei muşchetari (A három testőr). Fantasztikus élmény volt a hatodikos tanuló számára, mindenkinek meséltem róla, mindenkinek ajánlottam. Akkor már az örök olvasók táborához tartoztam. De a vers, az igazi líra felfedezése még hátravolt. Mert amiket írtam, azok Alecsandri, Coşbuc, Bolintineanu verseinek mintájára komponált szövegek voltak. Ha jól emlékszem, a hatodik utáni nyári szünidőben, mikor a könyvtár zárva volt, sokat olvastam a Bibliából, anyám nagy örömére. Így fedeztem fel, elvarázsolva, az Énekek Énekét! Nem tudom, hogy miért nem tekintettem kanonikus szövegnek, milyen csodamódon ismertem fel benne a verset, a modern költészetet. Akkor hirtelen látni, hallani, érezni kezdtem mindent, amit olvastam. És ez nem változott.

‍

Próza, vers, prózavers, netán publicisztika – mi dönti el, hogy egy adott „témát” (legyen az tényleges téma, érzelem, emlék, kérdés, filozófiai felvetés stb.) milyen műfajban ír majd meg? Nemrégiben olvastam el a Vatra nyári lapszámában megjelent Édesanyám lámpái. Régi lámpák üvegét tisztogatva (Lămpile mamei. Curăţând sticlele lămpilor vechi) című versét – amelyben kódolva legalább tucatnyi történet van. Szokott-e olyasmit cselekedni, hogy amit megírt versben, azt később megírja prózában is, vagy fordítva?

‍

Ezt nem én döntöm el, hanem a téma maga. A vers nem is sorolható ide, talán mert csak egy érzés, gondolat, reflexió, nosztalgia, melankólia, sugallat, amely legtöbbször úgy kopog be, mint egy váratlan, de kedves vendég. Amikor nem képek, metaforák, hasonlatok sora és szövődése, hanem van narratívája, „meséje”, akkor már eleve epikus vers formájában áll össze, néha prózaversben. Ennek apropóján: a prózaverset Baudelaire mesteremtől tanultam, de voltak más, nagyon is hozzáértő tanáraim, mint Benjamin Fondane vagy Orbán Ottó. Sok ideig nem közöltem ezeket a verseket, nem válogattam be kötetekbe sem, csak az Oceanul interior végére csempésztem be néhányat, de kis turpissággal: úgy szedtem a sorokat, mintha szabadversek lennének, de azért a bekezdéseket bennebb húztam, aki odafigyelt és értette, rájött a fortélyra. Éveken át félretettem őket, majd amikor már igen sok felgyűlt, rendszereztem és kiadtam egy elég vaskos kötetben, Oţet de furnici (Hangyaecet/Hangyasav, Cseke Gábor fordításában) címmel, amelynek sikere felülmúlta elvárásaimat. Itt minden versnek megvan a maga kis meséje, döntő részük emlékek rögzítése, történetek felelevenítése, régi és nosztalgikus tárgyak simogatása. Idetartozik az említett Édesanyám lámpái is, amelyet az idén írtam, a húsvét előtti nagytakarítás napjának éjszakába hajló óráiban. Úgy volt minden, ahogy arról a szöveg tanúskodik, tisztítás közben eszembe jutottak a gyerekkori esték, amikor lámpafénynél tanultam, összefutottak a betűk, amikor ajtónyitástól vagy járkálástól pislogott a láng, táncoltak az árnyak a falakon és a lapon, a képzelet bármit meg tudott látni, felismerni bennük. Elképzeltem, milyen lesz az az este, amikor bemutatom unokáimnak, hogyan működik egy lámpa és mennyi fényt ad, elolvasunk egy mesét, és anyámat fogom látni, mindent megértő és helyeslő mosolyával. Amikor este nekiültem leírni a verset, a szöveg már annyira tiszta volt, mint a lámpák üvegei.

Visszatérve a kérdés zárórészéhez: mindent úgy írok meg, ahogy jön, ahogy összeáll a tudatalatti vagy a tudat homályos rétegeiben, nem szoktam prózát versbe préselni vagy verset prózává duzzasztani. Az epika olyan világ, ahol helyet adunk a sok apróságnak, részletnek, árnyalatnak, cselekedetnek, pompásan építjük a mondatokat, frázisokat, jeleneteket, fordulatokat. Mindez nem fér el a versben, az a pillanaté, az érzésé, a reflexióé, a látványé, a fényé. De ezeken nem gondolkozom, csak hagyom a dolgokat, hogy világra jöjjenek.

‍

Egyszer egy régebbi beszélgetésünk során, amikor arról érdeklődtem, melyik kultúrát érzi inkább magáénak, a románt-e vagy a magyart, valahogyan úgy fogalmazott, hogy ilyen tekintetben valahol a senkiföldjén lebeg, azaz mindkettőhöz tartozik, és egyikhez sem – mesélne erről részletesebben?

‍

Ezt jóval árnyaltabban kell kezelni. A román kultúrában nőttem fel, azt sajátítottam el alaposan, a román irodalom, de főleg a költészet elbűvölt figyelője voltam mindig. Mivelhogy románul tanultam, olvastam, írtam, a magyar nyelvtudásom elemi szinten maradt. Amikor Marosvásárhelyre kerültem, ahol az utcán is irodalmi nyelvet beszéltek, nagyon meglepődtem, hogy nem értek majdnem semmit. Az osztályomban voltak magyar kollégák is, sokszor szóltak hozzám magyarul, de kerültem a beszélgetést, mert féltem a következményektől. De amitől félünk… Mikor megszólaltam magyarul, elnémultak, majd rákérdeztek, aztán mosolyogtak és végül nevettek, sértően vihogtak. Akkor megesküdtem magamban, hogy megtanulom a nyelvet, jobban fogom beszélni, mint ők. Elkezdtem olvasni magyarul is, szereztem egy román–magyar szótárt, és tanultam, makacsul tanultam. Két év után röhöghettem volna rajtuk, de nem tettem, nem tudtam elfelejteni, mit éreztem én. És mivel minden rosszban van valami jó is, felfedeztem egy másik elbűvölő irodalmat, fantasztikus költészetet, és beindult az a folyamat, amely annyira segítségemre van most: ahhoz, hogy megértsem a magyarul olvasottakat, át kellett „fordítanom” románra, műről műre kellett elfoglalnom a magyar kultúra területét. Úgy éreztem magam, mintha a senkiföldjén lennék. Ez úgy értendő, hogy a román kultúrához tartozom, mert csak románul írok, de már a másikat is annyira ismerem, mint a sajátomat. És mivel ebben a helyzetben voltam-vagyok, gondoltam, hogy húzzanak mások is hasznot az én kétnyelvűségemből – így lettem a magyar művek kulturális fuvarosa a román közeg felé.

‍

Műfordítóként olyan szerteágazó és egymástól gyökeresen különböző alkotások és szövegek újrateremtésére vállalkozott, amelyek eredetiségükben is kellően enigmatikusak, nehezen felfejthetők, nem szokványos módon kódoltak, ugyanakkor nem csupán egyszeri mutatványok, hanem jellegzetes szeletek egy-egy alkotó életművéből. Az év elején, amikor együttműködtünk egy bizonyos munka kapcsán, megpróbáltam összeszámolni, hány szerző műveiből fordított részleteket vagy teljes műveket – és elakadtam valahol 100-nál, de sejtem, ennél jóval több van. Hogyan tud ennyire különböző stílusokra/témákra ráhangolódni? Hiszen a műfordítás nem matematikai pontosságú átültetése valaminek egyik nyelvből a másikba, hanem ráhangolódás, elmélyülés, apró részletek alapos vizsgálata, ismerete. Azt is kifejtette többször, például Cseke Gábornak, akivel jó barátságban volt, hogy nem tartja magát profi műfordítónak (habár a szakma erről másként vélekedik, lásd a különféle szakmai díjakat), csupán „jó szándékú műkedvelőnek”.

‍

A „jó szándékú műkedvelő” Gábor volt, nem én, ő mondta ezt válaszként interjúnk első kérdésére, amikor pont erről faggattam, mert én úgy gondolom, hogy minden sor lefordításával tapasztalatot szerzünk, jobb eredményekre vagyunk képesek, magasabb szintre emelkedünk, nem maradhatunk örökre amatőrök (persze ő sem volt az, csak szerénykedett), mert akkor a teljesítményünk is kétes minőségű. Pedig mi mindig arra törekszünk, hogy a legjobb változatokat adjuk át a másik nyelven, a legjobban megválogatott szavakkal, a legnagyobb hűséggel és alkotói bravúrral, ha fogalmazhatok így.

Mondtam valahol korábban, hogy ha nem hallom, látom, érzem az olvasottakat, akkor az csak egy jelentéktelen szöveg, azt nem fogom lefordítani, mert nem tudok azonosulni vele, nem tudom átérezni, magaménak tudni. Viszont ahol érzem, hallom, látom, kóstolom a mű részleteit, árnyalatait, finomságait, ott már elillannak a rejtélyek, megnyílnak a kódok, kulturális sajátosságok, hátterek, másságok, érzelmek megsejtése és megértése. Ott már otthon vagyok, nincsenek akadályok.

Igaza van, a műfordítás nem matematika, hanem egy adott mintára, más nyelven történő alkotás. Egy új eredeti mű születése. Egy nem létező tízparancsolat első törvénye lehetne ez is: A lefordított mű nem maradhat az eredeti szintje alatt. Felette nem tilos!

Bármilyen magyarul – vagy más nyelven – olvasott szöveget csak úgy tudok igazán megérteni, ha azonnal megtalálom a román változatát, a szavak megfelelőjét, a mondanivalók hasonló csengését. Mielőtt vállalnám és elkezdeném a fordítást, kétszer-háromszor is elolvasom a szövegeket, legtöbbször már csak le kell írni a román változatot, mert a fordítás fejben elkészült, már csak egy kis igazítás, simítgatás, egy-egy árnyaltabb kifejezés keresése marad hátra.

‍