munkakönyv

az időt vagy a házat nem lopom. Varga Borbála rajza

1

előttem fél tucat telefonszám hever

fogalmam sincs, melyik kié

vaktában hívom, ha felveszik

a szöveg végig ugyanaz

szisztolé-diasztolé

mondom én, felelnek ők

a végén kívülről tudom

mint egy nem akart iskolai

leckét túl a számokon

2

az internetes oldalon

papírmaséknak ábrázolt emberek.

gondoltam, mégis elmegyek

bár megalázó nagyon

amint egy kéz a sokból egyet kiemel.

így játszottunk gyerekkoromban a tésztákkal és cetlivel

3

pénzhez jutni utazás

utazáshoz tőkepénz

négyezer

és amit keresel

annak egyharmada övék.

az önéletrajzban kérdezik

milyen színű szemed, hajad

és hány centi vagy egy az egyben

– mondtam Málának, menjünk ketten.

4

itt ülünk most egy kövön

ahol az olcsós lerakott

számban két rágógumi

előttem vihar kavarog

nem tudom már, melyiket

köpök vagy inkább röhögök

felnézek, nincs semmi sem

odébbrúgok egy rögöt

mindjárt kabátomra esik

Mála csak bámul sután

a kontaktszemély sehol, és

előttünk az óceán.

5

Málának ismerőse volt valamelyik negyedben

megkaptuk éjszakára a címet, maradhatott.

Az ismerős sajnálja, úgy, hogy szeme se rebben

dehát nyilván belátom, nincsen több hely ott.

Ügyes voltam és délig felkerestem a céget

nagy ribilliót csaptam az irodában

s csak torkomnak köszönhetem, hogy kijártam

az összeköttetésig egy heti ebédet.

6

Aludni persze nincs hotel, mármint zsebemnek való.

A metróban langymeleg, s ha már eléggé esteleg

kiáltások is: „Lotyó!” Megtaláltam hamarosan

a zugot, ahol alszanak. Priccsek között és matracok

tetején néhány rongydarab.

Fogadtak, ők úgysincsenek, esetleg majd hajnal fele

és egyébként a kliens nem is olyan gyakori.

Aludjam csak, és nappalig lehetek ott a matracon.

Ne mondjam azt, ha kérdezik, hogy nem vagyok kurva, csak

annyit, hogy nem dolgozom.

Így történt, hogy amikor otthonról a család hívott,megnyugtatásképpen

a parkokról és vendéglőről és a menükről meséltem

mivel mindezzel egyidőben működött még a telefon.

Van hol aludjál? – Meleg! – Az jó. S van mit enned? – Párolt cankó és teákból

annyi, hogy fel sem sorolom. Mindenesetre nagy hozam.

Hallom, amint sóhajtanak: Na végre, most jó dolga van!

7

rövid ideig műhelyben

voltam autószerelő

mérgező festéket fújtam

kocsivázakra a gyárban

beragadt az egy szem ajtó

alig volt már levegő

teljes erőből futottam

nekimentem, pedig zárban

dupla vas és törhetetlen

és a rendszer biztonsági

ma sem tudom, hogyan tettem

sikerült magam kivágni

akkor értettem meg, hogy az

eset többet is takar

biztosan meghaltam volna

de egy erő nem engedte

van még, aki mást akar

8

egy hét múlva rendeződött, megkaptam egy hospicest

akihez kiköltöztem

ápolót, mosót, mindenest

játszottam fél évig nála

morfiumot éjszakába

fröcskölve, amíg bírta test.

jobboldalamon horrorfilm, fekszik egy élő halál

előttem a mosatlan tányéron étel és a nyál.

és hogy legyen miből fizetni, a felső szobában két lakó

nem bírják ki, néha majdnem szétmegy a padló, hallható.

konyhaasztalon hetenként a jelentést körmölöm

szorongatom az öreg kezét, ha kéri, legyen még öröm,

mikor magánál van, regélek képzeletből varázsmesét

tájakról miket remélek, az életet, amit nem élt.

*

első napokban elkezdtem spórolni, mert van mire

nem költöttem, csak egy fontot, budipapír virslire

amit aztán kihánytam, az esetből összeszedtem

az észt és legközelebb ínyenc májjal elégedettem

*

kanári áll a konyhaszekrény szélén

azaz kalitka. benne a kanári

az öreg néha mondja, hagyjam nyitva

belevakult már, nem fog kitalálni

*

közben oroszt és franciát

tanultam, nem tudtam, minek

csak úgy – agyamnak kábító

legyen elfoglalt az ideg

ő tudott mindkettőn, ezért

alkalmanként kikérdezett

rövid párbeszédeket

improvizáltunk. ezeken

mondta el, amit úgyse ért

s ne is halljon meg senki sem

választékosan hidegen

szótárral csaltam meg, mikor

nem láthatott és volt időm

ő mondta tovább titkait

én mímeltem mély levegőm

*

mostam minden oldalát, hűtőt, kagylót, ablakot

élettelen tárgyak között, rájöttem, élő vagyok

porló márvány-lisztű hát, csupasz szemérem, bog kezek

félholt szájból: míg lába van, fusson! mondta az öreg

*

néha persze unatkozott, és éjszakánként hepciás

kedvvel vagy csak passzióból kopogtatta meg falát

ez volt a megbeszélt jel: jövök. de felkelni ennyiszer

csak mert viccel? van ideg, ami mindent elvisel?

felkeltem kétszer, és mikor harmadikszor egymás után

hiába költött, sőt, kijött tipegni a ház udvarán

megfogtam, és előbb szépen, invitálva hívtam őt

másszon vissza most az ágyba, majd sétálunk délelőtt

fiatal korában lólengést végzett, megvoltak izmai

megfogtam, és kezemben vittem, nem volt könnyű tartani

tiltakozott, és csípett volna, korán van még ehhez, korán!

mint egy tárgyat, a párnák közé visszahelyeztem, betakartam

dühöngött, és ha tehette, kimászott – vagy csak falatért

mert a gyümölcsöt szerette és az édességeket

ha tovább is ezt csinálja, nem bírom ki idegekkel

hogy ne kelljen végleg mennem, bokán rúgtam őt ezért.

bokszolj, mondta elmenőben, értesz hozzá! van itt bőven

utáltam és élveztem is, rúgásaid szeretet.

9

Huszonnégyből huszonnégyre azért volt szabadnapom

rohantam ilyenkor, minél messzebb, ahol semmi nyom.

Még élek, élek, ismételtem, gyorsan kezdjek valamit

pár órás pórázon percem, óceán hullámait –

Egy reggel Szergej kinézett az ablakon

a gép elől, ahol ült, mert lepte unalom

akárcsak vékony por az asztalt hétvége után

és éppen akkor mentem ott el – a jelentéssel talán.

Másnap ösztönszerűen bámult a kerítésen

egy hétig nem, majd újra látta képem

csak úgy lement időnként a kapu elébe

mert nem volt email címem, a kávéházba tért be

hátha megállok vagy hátha – képtelenség!

merő elnézésből ott kenyeret vennék

hülyék vagyunk. de egy reggel bejött

belébotlottam a sarok előtt.

10

az öreg nem szerette az erős nappali fényt.

el kellett húznom a függönyöket.

a félhomályban terjengett a szag.

néha egész nap fel se kelt.

jobban látszott már a csend, mint a bőr.

kezét lassan súrolta a párnán.

nyugodt volt. nem tudtam, mitől.

ha felkelhetett, tipegni mentünk.

buborékkal fújtam szivárványt

ő még figyelt, micsoda alázat.

lassan megkerültük a házat.

színes gömbök pattantak a járdán.

11

Cenzorom a fia volt

hetenként ellenőrizett.

Engem, apját, a helyzetet.

Nála minden adatom.

Kezdetben azért jött, vajon

az időt vagy házat nem lopom?

Láttam amint ott felejt

szándékosan, ezt-azt kitéve

vagy abrosz alatt fontokat.

Ahogy mindez ott maradt

visszajárva hétről hétre

lassacskán változott a hang.

Festek. Belehallgatott zenémbe.

Az öreg fölé hajolt

de ha tehette, nem nézte

túl fájdalmas, mi most, mi volt.

A hivatalos papírok felett

gyakran csengett a telefonja

és ilyenkor, amit lehetett

a vidám híreket bemondta.

Egyszer korábban érkezett

amint az öreget becéztem

hogy a salátát megegye.

Ajtóban állt észrevétlen.

Csodálkozott, hogy arcomon

szomorúságot sose lát.

Azt hitte először, közöny.

Biztosan meg is bocsát,

mert, hogy átéld, úgy figyelj

azt senki sem várja el,

kell egy ennyi védelem.

De hogy nappal-éjjelem

itt telik el fal között

s én nem bánom börtönöm

azon már megütközött.

Nyugtalanította, hogy

indokomba sose lát.

Nem szekta? Vagy szerzetes?

Tudja, nem értem magát

mindenesetre köszönöm.

Elszállt, tipegtünk át meg át

öregemmel a sok kövön.

12

Szergej lakása nagy és fényes

mégiscsak négy fal ez is.

Úgy lépem át, mint másik dimenziót.

Csak órára percre nyit

mármint benne ennyit vagyok.

Huszonnégy óra szuszogás, mosogatás, pelenka, tű

egy héten egyszer, délután teljes váltás, hirtelen.

Ott én emelem tömegét, itt ő könnyít a testemen

s a kettő között átjárás nincsen.

Szergej nem járhat ott velem

az öregnek meg mit említsem?

Demiurgosz világú isten

keringetem, a két elem

itt találkozik, végbemegy

ami nem történt meg sosem.

Most, ha kérdésem felteszem, mondhatod, bolond vagyok

mert az öreg hozzám beszél, legalábbis emléke fog

szólítja bennem, amit nem veszítek el – Szergejem

nem jutott el eddig, keres egyelőre a testemen

világában egy egyszerű délután – fiók ragyog

hétvégi program, ahová magából ezt-azt bedob

az egyiknek minden, a másiknak tárgy – mi a jobb?

S hogy hagytam Szergejt alkalomról alkalomra vallani

egyre jobban forrt haragom – ne üríts! nem vagyok budi!

sem párnák közti pszichológus, hozzám megoldottan gyere

vagy hívj fel egy szakrendelőt, és indulj innét másfele

elmentünk inkább edzeni.

kiálts! szaladtunk, a hideg

lábunkat pirosra csípte, vérünk jobban lüktetett

és aztán csúfolódni is támadt kedve, a többiek

nevetve hallgatták, amint fülükbe zümmögőn zizeg

ez így ment pár hétig, amíg meguntam borzolódva fel:

tudok, ezért anyanyelvén küldöm az anyjába el

végül is a csoport közé léptem, arcához közel

olyat hallasz tőlem, amitől ezentúl lesz kivel

egyetlen szót mondtam csak, nem sértést de csípdesőt

Szergej elakadt onnantól, a házáig semmi több

nem jött belőle, csak ennyi: Te honnan tudsz oroszul?

– Nagyapámtól. Van, hogy az ember ezt-azt megtanul.

– Mért nem mondtad eddig, hogy orosz volt a nagyapád?

– Nem volt orosz. Megjárta fogolyként Szibériát.

13

az öreg meghalt, és volt már pénzem, de a szerződés egy évre szólt

akartam, hogy egyszer, végre, másszak már ki a víz alól

visszamentem ezért a céghez és csaptam újabb ribilliót.

felrendeltek az irodába, a főnök polcán elefánt

hatalmas ormányát lóbálva a tisztelt kérdezi mi bánt

s már ajánl is vigasztalást, az ajtót jól bezárva.

azt feleltem, ha ennyire viszket meghágni a jelölteket

próbálja csak meg, garantálom, a kristályvázája tönkremegy

és azon nyomban véletlenül levertem egy porcelánt

a többire is sor kerülhet, legelőbb az elefánt

mit mondanak, nem érdekel, ordítom majd a ház előtt:

a szégyentől nem süllyed el, nem tud másképp megkapni nőt?

közhangosan, hogy mindenki hallja

következett a szöveg:

félreértettem abszolút

mondta és zárat nyitott

nem tudom az illemet

az elmém nyilván kihagyott

s ezen nem is csodálkozik

fél év intenzív után

– Jobb, ha hazautazik.

Húzz el jó hamar, babám!

Nem hagytam magam, kiálltam a földszinten

a terem közepére

összeemlegettem a hivatalos szerveket

a szerződést, amely szerint jogom van itt egy évre

és ők meg a pénzemmel együtt

nyakukba vettek némi kötelességeket.

Különben feljelentem, akárhogy is mentsen

fanyelv meg bürokrácia hasonszőrű forgatót

s még ha haza is toloncolnak engem

– a botrány, az rendben?

így kaptam végre igazi munka-ajánlatot.

14

A képlet ugyanaz, csak most öreg néne.

De már választhattam, és címben közelebb

Szergejig a busz félórára ér le.

Amilyen gyakran ismer a blokknegyed.

Már csak éjszakás és azonos fizetéssel.

Néha nappal alszom, Szergej babrál egy képpel

olvassa soraim.

Lehúnyt szemem résre nyitom, ha sandítok, észreveszi.

Menjünk sétálni, mondja, nézzük meg mi van odakinn.

Összeszedünk egy lakást? – kérdezi. – Ez most nem érdekel.

Akkor mit akarsz? Mi mást? – kérdezi mosolyán fékkel

mert tudja, hogy tudom a perceket

s velünk egy tér sem ér fel.

Lehetnénk ezért kedvesek – becsapni magunk

az idilli széppel

fejében az ember magából mit ki nem présel.

De mi inkább hallgatunk.

15

Remélem, meghalok, mielőtt kijön rajtam a reumám.

Egyre többet festek, és lassan megfordul az arány

vérem lassan léptem folyójába csöpögtetem

járva saját vidékeim, ne legyen már idegen.

Ahol hullámzik s elül – itt ülök megint egyedül:

van munkám, pénzem, helyem, van egy öreg és van babám.

Tudok kiáltani. Járni, ölelni, halni.

Vannak még, vannak éveim. És előttem az óceán.

Varga Borbála 1986-ban született Kolozsváron, a Képzőművészeti és Formatervezői Egyetemen végzett festészet szakon. Kötete: Seurat és az áriák (Erdélyi Híradó Kiadó, Kolozsvár, 2008).