.svg)
[most mindenki]
„Isten se tudja: megvagyunk-e még…”
Kovács András Ferenc: Erdélyi töredék
most mindenki rólad beszél
látom a fanyar mosolyt az arcodon
ahogy felgyűrt gallérral dideregve
kilépsz a kapun „ez is csak átmenet”
ezt mondtad Irmának is azon a délutánon
amikor valami elhanyagolható ok miatt
lekéstem a találkozást… a kerti pad
üresen árválkodott az almafa alatt
„ott szokott ülni KAF” biccentett Gyurka
már a borosüveggel bíbelődött
közben ömlött a szó
Gyurka történetei kimaxolt filmetűdök
szempilláit lehunyja hogy a felidézett
képet ne zavarhassa külső tényező
s függőlegesbe mozduló ujjal jelzi
ha az igeidők értéke hatványozódik
a múlt zátonyai közt csobogva
kutattuk lázasan megvagyunk-e még…
csalódásba oltott törmelékre leltünk
a kiselejtezett emlékek közt
fájdalomdobozra lappangó érzékenységre
amit egy sérült pillanat a kiosztott
lapok közé kevert – ez már saját kálváriánk –
nem lettünk láthatatlanok de úgysem
köztünk keresik gazdáikat a glóriák
kikötöttünk hát ott ahol a szónak
még értéke van és érdemes összerendezni
kiklopfolni versbe sűríteni akkor is
ha nagy az összevisszaság…
– belső viszály nélkül könnyű az út
de az ott felejtett kézfogás örökre elveszett
pirkadat
nem tudok mozdulni a sírkövek mellől
félbeszabott mondatok közt matatok
töredék képletek ejtenek foglyul
szaporodnak a kérdőjelek a visszanyelt
szavak elharapott válaszok
csak a kutyaugatásra emlékszem
dominószerűen hullámzott
végig az utcán a riadalom
rideg volt a hajnal
a hold levegőt sem kapva fuldokolt
vakmerőn elígértelek
– kizuhantál a ritmusból
a gravitáció elbillentett s időbe telt
míg száműzött mosolyod
a Tisza-parton hancúrozó
reggeli fényben végre otthonra lelt
