.svg)
„Supra aggnő! Szökj föl kabla”
Nos, nem ugratásból mondom, de ha már a sok Ubua és Tímea úgy akar kulturális missziót betölteni, hogy az uncsi ügyeket kerülje, akkor már ott a tánc. Lehet, hogy a tombolás alatt (helyesen) táncolást értettek? „Supra aggnő! Szökj föl kabla, hazajött férjed, tombj Kató?” Ez kézenfekvő is volna, de tartok tőle, nem arra gondolnak, amire kellene; mert a tánc fegyelem is! A tánc ugyanis „olykor-olykor” halálosan komoly dolog is lehet… És ha ezt megtudják, akkor az éjszaka úrnői a táncot is az unandó uncsi dolgok közé sorolják?
Graves, író és mitológus, Alexandriai Kelement idézi: Aki nem táncol, nem tudja azt, ami van! Már pedig ez a Kelemen eléggé bölcs és szent ember volt ahhoz, hogy kijelenthesse, a tánc nemcsak közlés, hanem megismerés is! Egy kitanult pszichológus talán úgy mondaná: kaput nyit a tudaton keresztül a tudatalatti és a tudatfölötti között? De ne tudóskodjunk: a tánc tulajdonképpen tagolt mozgás ide-oda vagy előre-hátra. A tombolás: helyben taposás, toporzékolás, csak függőleges irányú mozgás; ilyenformán a tánc legkezdetlegesebb formája, „alig-tánc”. Egyes nagytestű állatok is űzik (lásd a Toldiban: „tombolván alattuk cifra nyergű mének”).
Emlékszem, egy réges-régi televíziós műsorban egy mértéktelenül bozontos kisvárosi fiatalember, arra a kérdésre, hogyan szeretne szórakozni, így felelt: „Szeretnék tombolni, mint egy állat!” Kínálkozna az ajánlat: „Menj hátra, a kerítés mögé, ott tombolhatsz!” Csakhogy, az úgy még nem olyan: Nézzétek!... Vagyis, tudatlanul is a költő idézése: „Szeretném magam megmutatni, hogy látva lássanak”, azaz „hiába fürösztöd önmagadban, csak másban moshatod meg arcod”, azaz: „Gyere be rózsám, gyere be, csak magam járom ide be” – vagyis a tánc legkezdetlegesebb formája: az én személyem érdekességének igazolása mások szemében! Természetes, nyers, vad módon! Szeresd, tiszteld bennem az állatot is! Hm?
Csakhogy az igazi tánc, mondhatnám úgyis, a szakrális tánc: 1. elfordul a természetestől, 2. nem a magamutogatás a fő célja, 3. ezt lásd majd alább.
És elébe vágva mindennek: az ősi szakrális táncnak még mindig él két módja: a katonai díszmenet (!) és a halott kikísérése utolsó útjára! (Kalotaszeg egyes falvaiban még jó hatvan éve is láttam olyan temetési szokást, hogy a sír felhantolása után a hozzátartozók egymás mögé sorakoztak, egyik kezüket az előttük álló vállára tették, és lassú léptekkel körbejárták a friss sírt. Nem tudom, szokás-e még valahol?)
Tehát a táncos: lassabban vagy gyorsabban lépked a természetesnél; alig érinti a talajt vagy éppen keményen dobbant; balra s vissza, jobbra s vissza, sőt: előre-hátra, látszólag értelmetlenül, és lehetőleg egyszerre – szóval a mozgás mindenképpen eltér a „természetestől”!
Hogy milyen irtózatosan ősi ez a „modalitás”, mutatja, hogy a legkülönbözőbb nyelveken a rá vonatkozó szavak hasonlítanak! Nyelvünkben is: anda-log, sánt-ít, tánt-orog, ind-ul (benne van a ránd-ítás!). „Megy az úton epe-cepe, ül a hátán ille-bille”, capl-at, ill-eg, bill-eg, illan. A tangó, az utolsó globális „drámai” páros tánc neve a latin tango, tangere „érinteni” igéből származik, hangzása mégis beillik a deng, dang, dong, azaz a kizengő szóvégek sorába. Van egy, az ókorból ismert tánc, amely a sántító madarak (darvak) járását utánozza. E tánc neve óhéber nyelven Peszach, és egyesek a Biceg szóhoz kapcsolják! És már itt vagyunk az „utánzó” táncoknál, a táncjátékok legnépesebb családjánál, amelyek ilyen-olyan módon, mind a mítosz, a mese-átváltozások témájához kapcsolódnak. Különösen a barokk óta megint a legnépszerűbb a megelevenedett bábu, szobor, vagy: a valamilyen tárggyá változott, rendszerint ellenséges lény vagy – „lélek”.
Minden gyerekességük ellenére e naiv motívumokba a mai ember is beleérez valamit, de nem szeret elgondolkozni rajta! Nemrég olvastam egy könyvet arról, hogy Ovidius metamorphosiseinek milyen terjedelmes utóélete és -irodalma, újrajátszása és -kérődzése tenyészik egyre gazdagabban. Ám, ami megfogott, és közben megbotránkoztatott: a szerzők csak azzal foglalkoznak, hogy például Daphné, menekülve Apolló elöl, babérfává változik, de az már nem érdekli őket, mért pont azzá? Jó volna az ilyesmit is megfejteni; vajon csak azért, mert a babérlevél a legolcsóbb fűszer, amely a közönséges ízű vagy ízetlenségű ételeket valamennyire megrangosítja? Gellért Sándor mesélte, hogy Ady érmindszenti szülőházában még a felújítások előtt őriztek egy babérkoszorút; ám a ház gondnokának felesége mind elhasználta a lapikat a krumplilevesbe. Gellért ezt korunk és a költészet mai viszonyára mélységesen jellemzőnek tartotta – lehet, hogy igaza volt.
Azonban saját paranormális élményeim között is akadt „babéros” ügy! Volt egy költőnő ismerősöm, T. M.[1] a nálunk szokásosnál is hányatottabb életű. Ő mesélte, „kimerültség ellen” mindig babérlevélfőzetet használ, sőt ihletet is nyer tőle. Szobájában találtak rá, egy bőröndön feküdt holtan, amit éppen lezárni próbált, s előtte egy csuporban sok levéllel az alján babértea-maradék![2] A temetésen a búcsúztató fiatal katolikus káplán szokatlanul szigorú gyászbeszédet tartott („Imádkozzunk tévelygő nővérünk bűneinek bocsánatáért!”) Aztán odakint történt még valami: mikor a sírhalomra rácsapták az utolsó lapát földet, százméternyire, a temető sarkában négy ló legelészett, és ebben a pillanatban egy fiatal kanca fölágaskodott, és vad vágtatással rohant a sírnak, de nem tombolt rajta, hanem kecses táncosnői figurával átugrott rajta, s egy nagy félkör után visszakanyarodott legelészni. Mindenki hallgatott, senki sem merte kimondani, amit akkor gondolt. Én még ma se.
Jegyzetek
[1] Egy versszak tőle a gyereklapból: bravúrosan megzendíti a téli világ száncsengős dallamát; „De fiatal a kocsis! / Ám mire a térre ér / A fekete bekecse, / S csöppnyi bajsza hófehér!”
[2] Gyereke öthetes korában meghal agyvérzésben, ő soha többé nem táncol, de imádja nézni a táncolókat. Első férje filozófiatörténész, a második rendőrezredes. Mindkettő különleges, sőt „különös alak” volt.
