Monarchia, Marx, Mitteleuropa

Időnként hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról, hogy a költészet világteremtő erővel bír. Úgy értem, egy jó vers szövetét nemcsak gondolat- és érzelemkifejezésre alkalmas nyelvi elemek alkotják, hanem a költemény megépíti a „szavak házát”, önnön mikrovilágának virtuális díszleteit, amelyek között a lírai én, az alanyi költő vagy nevezzük bárhogy, mozog, él, lélegzik és megnyilvánul. És ugyanúgy a világ is, amely szinte észrevétlenül megépült – maga a vers. Ezt a kissé körülményeskedő bevezetőt azért tartottam szükségesnek, mert Octavian Soviany olyan költő, aki nagyon jól tudja vagy érzi, hogyan kell megépíteni verseinek „díszletvilágát”; nem a szöveg belső architektúrájára gondolok elsősorban, hiszen a 2014-ben az év verseskönyvének választott, Király Zoltán által magyarra fordított Magellán sarkának a versei éppen letisztult – kissé elcsépelt kifejezéssel, minimalista – nyelvezetükkel képesek rendkívül erős evokatív hatást kiváltani – hanem inkább egyfajta személyes és kollektív/történelmi tér megrajzolására.

Ritkán látni olyan erős szerzői perspektívát, amellyel rögtön a könyv első lapjain találkozhatunk: egy sokunk számára félig-meddig ismerős táj, a Bánság kellős közepén találjuk magunkat. Innen indulunk aztán tovább, mintha egy rendhagyó lírai útinapló bejegyzéseit követnénk, és bármennyire is belsővé válik ez az utazás, a szubjektivitást világos térbeli-földrajzi határpontok tartják kordában. Azért fontos ez, mert egy teljességgel a képzeletünkből kibomló mitológiát talán könnyebb kitalálni, mint konkrétságukban beazonosítható földrajzi tereket és történelmi időket „feltölteni” mítoszi elemekkel, anélkül, hogy az azokat létrehozó nyelv hamissá váljon az alkotásfolyamat során. Soviany a korokon és tereken át utazó poéta köpenyét teríti magára, és úton levésének ez a kettősség, a helybe-időbe gyökerezettség és az álomba hajló mítoszi világteremtés biztosít egyfajta poétikus időntúliságot. A Soviany-persona (hiszen ez a kettősség elmossa az unalomig ismert irodalomelméleti kategóriákat a szerző és a lírai én különbözőségéről) maga által teremtett angyalok nyomán indul el egy olyan tájon, amely egykori önmaga kiüresedett mása, ha úgy tetszik, halovány visszfénye csupán – ha még létezik egyáltalán. Mert vannak szó szerint hűlt helyek, mint Ada Kalé ezeregyéjszakásan legendaivá nemesedett szigete, amelynek angyala „kissé fáradtan / fedi be arcát / az imaszőnyeggel / mielőtt eggyé válna / a duna vizével” (az ada kaléi angyal). Lippa, Radna, Sistaróc, Laposnok, Bégapata, sorolhatnánk a megelevenített helyszíneket – Soviany képei a pusztulást idézik meg, mégsem apokaliptikus sötétséggel telítettek, hanem valami olyan óvilágbeli meghitt gyöngédséggel és szecessziós-dekadens érzékiséggel, amelyhez foghatóval a hrabali–menzeli univerzumban találkozhattunk talán. Soviany angyalos verseiben „a radetzky-induló hallszik. Egy mészároslegény / bécsbe készül régi utazókofferrel / és néhány családi ékszerrel. / Fent a kastélyban izabella magyarország királynője / olaszul álmodja a reneszánszot / ami egy giorgione-festményre hasonlít”, a titokzatos Mara „ajkai közt egy rozsdás krajcár / amin a császár arcképe / eltorzult a szomorúságtól” (a radnai angyal), „a szalonban valószínűleg házi pálinkát ittak / a lányok hímeztek csendben szürcsölték a bécsi vagy pesti / híreket”, „és lippán éppen felbukkant az első vándor fotográfus / egy ványadt német” (a lippai angyal). A lecsupaszított közlésre redukált nyelv és a képek életes-érzéki telítettsége, ez teszi különlegessé Soviany rendhagyó verses útinaplóját – ezeknek a verseknek, nem tudom ezt másként mondani, „Monarchia-szaguk” van.

Az elbeszélői pozíció mindvégig marad, de a perspektíva fokozatosan – a kötetben való „előrehaladás” folyamán – tágul, az utak elágaznak Közép-Kelet-Európa, vagy inkább ama bizonyos Köztes-­Európa (németesen Mitteleuropa) felé, hogy aztán lefedjék a szinte teljes európai kulturális tér, a nyugati modernitás ikonikus helyszíneit és megidézzék egyes meghatározó alakjait (első útinapló. a naplemente felé); majd, mintegy képzeletbeli spirált leírva, visszaérkezik egy „királyi vonaton” a hazai félmúlt/jelen idő valóságába (második útinapló. a királyi vonat). Hol is kezdődhetne ez a tágabban vett régiós utazás, ha nem ott, ahonnan a huszadik század szimbolikus kezdetét számíthatjuk: „Szarajevóban / a nyár mindig / néhány / pisztolylövéssel / kezdődik” (nyár szarajevóban). Átrobogunk Budapesten, Bécsen, Grazon, hogy megérkezzünk Prágába, ahol Hrabal szelleme lebeg az aranytigris kocsma felett, és a kis franz kafka iskolába megy. A történelmivé lényegült földrajzi tér azonban egyre szélesedik, Nyugat-Európa felé, Berlin, Párizs, Amszterdam, London irányába, és mindenütt olyan hívószónak beillő helyek és figurák villannak fel, amelyek/akik részei a mai kollektív tudatunknak, a Van Gogh-múzeumtól a montmartre-i temetőn át a világ talán leghíresebb fiktív detektívjéről elhíresült londoni baker street 221b-ig. Soviany európai látomásában mondhatni központi szerepet kap – hiszen többször is megidéződik, legalább utalásszinten – a modernitás politikai gondolkodásának egyik kulcsfigurája, Marx, aki őrjöngésében „Földhöz veri / máját-lépét / és megtapossa őket. »Mindent el kell / taposni / – üvölti – / mert minden / rothadt / még / maga is / engels«” (látomás marxszal brüsszelben).

Komor kísértetek járják be Európát: Soviany egy olyan virtuális térképre írja verseit, amely felett a pusztulás lebeg, úgy tűnik, visszavonhatatlanul. A por és a hamu a kötet leggyakrabban visszatérő motívumai, egyetemes egzisztenciális szimbólumai; meg akartam számolni, hányszor fordulnak elő a szövegekben, végül letettem róla, de az biztos, hogy Ausztria–Magyarország pusztasága is a hamuval kezdődik (a sistaróci angyal), a kötet másik majdnem-végpontján pedig „a vonat hamuban és porban halad” (a mărășești-i vérmező). Az elmúlás, hanyatlás képzetei közé a szerelem és az erotika időszakos jelenléte lop némi fényt. A költő rendkívül szuggesztív, megejtően szép és helyenként egyenesen szürreális képekben idézi meg a női szexualitást, ugyanakkor rezignáltan vet számot saját férfiasságának életkori változásaival: a „Most / megnyílik az öled / mint egy nagy / éktelenül sárga / békavirág” (22. utolsó levél a királyi vonatból. mirunának címezve) vagy „A melltartó – / az a gyanús tárgy / ami minden nőt meggátol abban / hogy tejjé / változzon” (12. dornavátrán esik) az előbbire, a „Majdnem 60 évesen / úgy illene hogy / macskatenyésztő legyek / és úgy nézzek a fiatal nők combjára / mint azokra a poros könyvtári könyvekre / amikről jól tudod hogy / soha nem olvasod majd újra” (leitnergasse 17.) az utóbbira jó példa.

És hát ott vannak az alkotás kínjai, azokat enyhítendő pedig az utazótársak: Soviany zavarba ejtő közvetlenséggel, néhol a belterjesség határát súrolva beszél író- és szellemi társakról, kollégákról, barátokról – és persze a legfőbb „utazótárs” maga a fordító, Király Zoltán, aki az eredeti versek nyelvi, kifejezésbeli eszköztárát alázattal és kongeniálisan adaptálta. A Magellán sarka így lett egy olyan kötet, amelynek apokaliptikus hangoltságát helyenként a derű, a rezignáltság és az (ön)irónia oldja: porrá és hamuvá válunk, de utazótársainkkal, akikkel osztozunk néhány emlékezetes pillanaton, részei vagyunk egy magunknál nagyobb, titokzatos jelentésekkel bíró történetnek.

‍

Octavian Soviany: Magellán sarka (versek). Király Zoltán fordítása. Lector Kiadó, Marosvásárhely, 2024.

‍