.svg)
Pionírok kampányidőben.
Kaptam pár felkérést mostanában irodalmi lapoktól, portáloktól, írnék rövid tárcát, miniesszét számukra. Miről? Akármiről. Ami eszembe jut. Járvány van, ülnek otthon a népek, nem mászkálnak ki, mert félnek a vírustól vagy mert öntudatos állampolgárok és példásan betartják a törvényeket. S mire vágyik a sok öntudatos állampolgár, miután sokadszorra is átbeszélte összes családi problémáját, barátkozott férj a feleséggel, vej az anyóssal, meny az apóssal, az összes sógorasszony egymással? Irodalomra, hát persze!
Úgy ki van éhezve a nép az ilyesmire, hogy csak úgy kopog a szeme! Létesült is ilyen céllal számos új portál a neten, kielégíteni a nép telhetetlen olvasási vágyát. Jó volna látni ezekről némi statisztikát, hányan olvasták naponta a közzétett írásokat (nemcsak ráklikkeltek), milyen jellegű írások a legnépszerűbbek stb. Félreteszem szkepticizmusomat, csupa remény és jóhiszeműség vagyok, dehogy vonom kétségbe, hogy mostanában szépirodalomért vadul a nép.
A kampányjelleg az, ami nekem visszatetsző. Valakik valahol („ott fent”) kigondolták, hogy járvány van, a nép otthon unja magát, nosza, kezdjék az írók átalányban gyártani míves remekeiket, oszt szórni, csak szórni a nép elé. Holott eddig is, mindig is elérhetőek voltak úgy a magyar, mint a világirodalom évszázadok, évezredek alatt megírt kisebb-nagyobb csodái könyvtárakban, könyvüzletekben, újabban e-book vagy hangoskönyv formában, különböző egyre bővülő internetes szövegtárakban (mek.oszk.hu, Digitális Irodalmi Akadémia stb.).
Nekem a kampányról a szocialista rendszer mezőgazdasági kampányai jutnak eszembe, amikor az alapjában elcseszett mezőgazdaságot a komcsi elvtársak időnként rohamszerű tömegmozgatással próbálták életben tartani (diákok, gyári munkások, sőt a végén már hivatalnokok pityókaszedései, murokbegyűjtési akciói stb.) Papíron biztos jól mutatott, de lényegét tekintve ne nevezzük meg, mi volt. Ha valamiért kampányt kell csinálni, biztos jele annak, hogy valami nem jól működik.
Vagy amikor a nyolcvanas évek középiskolájában a diri csak úgy engedett sulibulit rendezni, ha „kultúrműsort” is biztosít hozzá az osztály. Volt az osztályunkban egy Samu nevű srác, szeretett verset mondani, így mikor az osztályfőnökünk feltette a nagy kérdést, mi legyen a kultúrműsor, az osztály kórusban zúgta: Samu szaval! A buli úgy este nyolc körül kezdődött, de délután hatkor, amikor osztályunk három-négy fiúja megérkezett kihordani a bentlakás ebédlőjéből az asztalokat, Samu felállt egy székre és elmondta az Anyám tyúkját. Röhögtünk, megvolt a kultúrműsor. Emlékeztet mostani nagy fesztiválokra, ahova együttesek zenéjét meghallgatni, sörözni, egymással találkozni mennek az emberek. Ám a szervezők valamiért úgy gondolják, irodalmi felolvasás is kell szerepeljen a programban. Samunak ma is muszáj szavalni a székről. Pár ember hallgatja, többi százan vagy ezren ott csápolnak a koncerteken. Szegény Samu. Lehet nagyon jó vicceket mondani, de ha épp temetés van, nem biztos, hogy a nép fogékony rá.
Az irodalom azért több ennél. Nem lehet földeket trágyázni vele, motorokat sem működtet benzin helyett. Szerintem járványkezelő hatása sincs. Azért nem megvetendő érzés, amikor egy könyvön keresztül önmagára eszmél az ember, s ettől ‒ talán – némileg több, mint egy hangya vagy egy méh. Az olvasás lehet a bölcsesség felé haladás útja is, amikor az olvasó annyi életet él le, annyi világot ismer meg, ahány könyvet elolvas. Végül (s tényleg nem utolsó sorban): az olvasás pokolian szórakoztató tevékenység. Emlékezzünk gyermekkorunkra, amikor éjjel zseblámpa fényénél olvastunk a paplan alatt, mert villanyoltás után voltunk ugyan, de az olvasást abbahagyni nem lehetett.
