Mizrahy

Horváth Levente: Székelykő 8.
A hetvenes-nyolcvanas évek Romániájában hangfelvételeket vásárló zenekedvelők nemigen jutottak hozzá George Gershwin kompozícióihoz. Nem pusztán amiatt, mert a szocialista tömb államaiban jó ideig tiltólistán szerepelt a hanyatló (dekadens, rothadó, polgári, imperialista stb. stb.) Nyugat e szemenszedettül amerikai szerzője, inkább azért, mert akkoriban Gershwin még posztumusz jogdíjas szerző volt – 1937-ben halt meg, ugyebár, életműve pedig világszerte szigorú jogvédelmet élvezett. Aki mégis Gershwin-lemezt vásárolhatott, az elsősorban az Electrecord által kiadott F-dúr Zongoraversenyt és a Rhapsody in Blue-t vehette meg, természetesen LP-n; e felvételen pedig Dan Mizrahy (Mizrahi) adta elő – a Mozifilmgyártó Vállalat Paul Popescu által dirigált zenekarával – a két alapvető Gershwin-opuszt. (Érdekes, hogy ugyanazon hangfelvétel további kiadásain a Mizrahy név már szóvégi i-vel olvasható.)
Ma már nem hangzik túl ismerősnek ez a név. Pedig egy kitartó, tehetséges, érzékeny művészről emlékezünk meg alább. Apai ágon szefárd, anyai ágon askenázi zsidó családban született 1926-ban Bukarestben. Tehetségéről mi sem adhat beszédesebb igazolást, mint az a tény, hogy kilencéves korában nyert felvételt a bukaresti Zeneakadémiára. Persze a maga-fajtára méretezett sorsot ő sem kerülhette el: 1941 elején – épp abszolválni készült – a faji törvények értelmében exmatrikulálták, ő pedig márciusban egy szál hátizsákkal útra kelt, s meg sem állt Palesztináig, ahol egy gazdaiskolába került kertésznek. Pár hét múlva a sors úgy hozta, hogy keze ügyébe került egy harmonika. Innen már ismét felívelő pályára állt: még az év őszén befogadták a jeruzsálemi Zeneakadémiára, ahol zongorát, pedagógiát, formatant, összhangzattant, zenetörténetet tanult – elsősorban Alfred Schroedertől, a nagy Artur Schnabel asszisztensétől. 1944-ben abszolvált. De csak 1945-ben érettségizett!
Ekkor tért vissza Romániába. 1946-tól számíthatjuk zongoraművészi pályájának igazi felívelését. 1948-ra sikerült Bukarestben is elismertetnie az oklevelét, ’49-ben pedig a koncerttermi munkája mellett tanítani is kezdett. 1951 és ’53 között azonban átnevelés címén különböző fegyintézetekben sínylődött bármiféle ítélet nélkül. Jilaván például közeli rabtársa – sőt egy ideig cellatársa is – volt Scheffler Jánosnak, a szatmári katolikus egyházmegye vértanú püspökének (megh. 1952-ben), akinek megrázó végnapjairól oldalakon keresztül olvashatunk precíz Mizrahy-tanúvallomást az egykorvolt püspök boldoggá avatási peranyagában. Mizrahy olyan bensőséges tisztelettel viseltetett a mártír püspök iránt, hogy zsidó létére torokszorító korális Ave Mariát komponált az emlékére (ezt először csak 2011 júniusában, a beatifikáció küszöbén mutatták be Kolozsváron).
Hogy Mizrahy az ínséges időkben nyilvánosan Gershwint játszhatott, azt a külföldön élő zsidó barátainak-ismerőseinek köszönhetjük, akik a mester számára megvásárolták a zongorás Gershwin-művek előadásának meglehetősen költséges jogát. E tekintetben Mizrahy kétségkívül monopóliumot élvezett az országban. Gyakorlatilag ezek révén járta be a filharmonikus zenekarral rendelkező romániai városokat, neve jóformán összekapcsolódott a nagy amerikaiéval – legalábbis a hazai köztudatban. Hosszú pályafutása során mintegy kétszáz alkalommal játszotta a Rhapsody in Blue zenekaros változatát, az F-dúr Zongoraversenyt pedig több mint százszor. A zongorás-zenekaros Gershwin-opuszok CD-re rögzített Mizrahy-összkiadásában (2002) azonban a II.Rapszódia csakúgy hallgatható, mint az I Got Rhythm szimfonikus variációk.
Kiemelkedő víziójú, szolid profilú előadó volt, kivételesen empatikus, udvarias tanár, közepesnél jobb zeneszerző és átlagos tehetségű író. Ami különösen említésre méltó a Gershwin-tolmácsolás mellett, az a románc műfajának rehabilitációja körül tett következetes szolgálata. Mizrahy – néhány ugyancsak emlékezetes pályatársához, például Laurenţiu Profetához hasonlóan – a dallamot, a tetszeni akaró, emlékezetessé válni hivatott melódiát képviselte a komponálásban. Nem az adott szövegre húzott rá mesterséges zenei köntöst, hanem mintegy dallamba olvasztotta a szöveg hangulatát, értelmét, prozódiáját. Így lett számos, kifinomultan, de nem mesterkélten ékszerszerű románc és lied szerzője. A lélek ismerője és tisztelője volt, akinek kultúrája, stílusa, ha kevesen ismerik is, időtállóan értékes.
2010-ben, nyolcvannégy évesen halt meg.