.svg)
A nyers csontvelőt szitán áttörjük
1.
Alois sietősen ügetett át a sikátorokon földbarna köntösében. Ukaméhoz, a Múmiához tartott, mert úgy érezte, azonnal innia kell valamit. Az öreg üzlete a Mocsár szélén, a források felé vezető út mellet működött, de nem sokan tülekedtek nála, mogorva természete miatt. Az ukámé, azt jelenti, hogy aszály, de Alois úgy találta, az öreg leginkább egy mélytengeri őshalra hasonlít. Köszöntés helyett valami fekete madárról mormogott, hogy dögölne meg az is – mondta, aztán rögvest belekezdett zavaros történetei egyikébe. És mit ad az a magasságos erdőisten, éppen a Márek Cvitv nevű futballkapusról értekezett, aki miatt Néruka tönkreteszi Alois éjjelét és nappalát, mert valamiért úgy gondolja, Alois rejtegeti a fickót a Mocsárban, mely hely őrökkel és besúgókkal teljes. Hogy mi okból tenné ezt, nem világos Néruka számára, mégis szentül hisz abban, hogy Alois képes erre, mert ugye mindenféle álnokságra képes, főként azért, mert teljesen őrült, és ő az eleven sorscsapás.
2.
Alois valóban lefeküdt egyszer egy Márek Cvitv nevű emberrel, ám alig emlékszik az illetőre.
Ki tudja, hány Márek Cvitv nevű ember él a Földön! Ha az a Márek itt lenne a Mocsárban, képtelen lennék felismerni, nincs is benne a naplómban, amelybe időnként feljegyzem azokat, akikkel testileg is összesodort a sors! – magyarázkodott bosszúsan Alois.
Fogadjunk, hogy hazudsz – morogta Néruka.
Nem hazudok! – visította Alois. Már számtalanszor lefeküdtem olyanokkal, akikről azt sem tudtam, kicsodák. Sőt! Ők sem tudták, ki vagyok én, mert ha tudták volna, biztosan nem keverednek össze velem.
Ne beszélj félre, inkább azt mondd el, mire emlékszel vele kapcsolatban.
Semmire nem emlékszem, mondtam már. Annyit tudok, hogy valamelyik szebenikói futballcsapat kapusa volt. Éreztem a testéből kiáradó mágneses vonzást, és vasreszelékké lettem, mint olyankor, amikor csak úgy jól vagyok!
Ezt már mondtad, ezt az orbitális hülyeséget! Méghogy vasreszelék! – kiabálta Néruka
Emlékszem a nevére, és az én koromban már ez is nagy dolog – jelentette ki Alois.
Ne szédítsél már megint ezzel, hogy mennyire öreg és beteg vagy! Ezt különben a te táskádból szedtem ki – mondta Néruka, és odadobott Aloisnak egy darab újságpapírt.
A Márekről szóló sajtóhírre Alois még a reptéren bukkant rá a Kegyelem Hangja nevű újságban, amikor megérkezett Ndé tábornok országába. Az újság létezett is meg nem is, nem árulták sehol, és előfizetői sem voltak, de az állami intézményekben mindig ott volt a friss lapszám, látható helyen tartották. A reptéren a nemzetközi sajtókiadványok mellett találta. Míg várakoznia kellett, kiolvasta, és letépett belőle egy darabot.
Eleinte nehezen jutottak eszébe az idegen szavak, amelyek valahonnan mélyről indultak el, mint a gázbuborékok. Figyelme többször is elkalandozott, a felszínre törő szavak emlékeket is hoztak az iszapos mélyből.
A rendőrségi hírek rovatában jelent meg az a kurta beszámoló, melynek tárgya egy partra sodródott pénztárca volt, egy Márek Cvitv nevű fickóé, aki egy távoli földrész apró településén futballkapus, vagy legalábbis az volt. Ennyi volt a hír. Alois nem tulajdonított nagy jelentőséget neki, de mégis összerezzent, mint mindig, amikor olyasmibe botlott, amit semmiképp sem lehet véletlennek nevezni, vagy ha mégis, az ő élete véletlenek sorozataiból áll.
Eszébe jutott az a szeles tengerparti éjszaka, amikor elszöktek Márekkel a táncteremből, és végigfutottak a parton, a diákszállóig. A kapus aludt, elosontak mellette, és Márek tolvajkulccsal kinyitotta egy jéghideg szoba ajtaját. A szobában alig volt fény, nem látták egymás vonásait, és nem is volt rá szükség. Meztelenre vetkőztek és bebújtak a fagyos ágynemű közé, és testük hevületével melegítettek fel néhány órára. Alois hajnalban visszaszökött a lányok szobájába, és másnap hazautazott, útközben el is temette Máreket.
És tessék, két évtized múlva, megérkezik a déli féltekére és azonnal megtudja, hogy nincs menekvés. Múltunk árnyai nem lesznek múlttá. Amíg mi élünk, addig ők is élnek, és követnek, így vagy úgy.
3.
Ukáméból ömlött a szó. Meséje szerint Márek Cvitv, akinek fiatalon derékba tört ígéretes pályafutása egy csúnya sérülés miatt, és ezért nem tudott továbbjutni szülővárosa foszladozó gyepéről, egy kora este a szebenikói kikötő felé, pontosabban a Szent Mihályról elnevezett erőd irányába indult. A nagyanyjával kellett találkozzon a hajódokknál. Máreknek semmi kedve nem volt ahhoz, hogy találkozzon a vénasszonnyal, de muszáj volt, mert a mama volt a családfő. Te kehes gebe, te ingyenélő vakarcs. Te élhetetlen senki – édesgette a nagymama az unokát. Hát mikor térsz már észhez, és hagyod azt az ócska kaput valaki másra? Hidd el nekem, a te korodban már szégyen ottan ugrándozni, mint valami cerkófmajom. Ideje belépned a családi üzletbe. Nem törvényes ugyan, de sok pénzt hoz a konyhára. Akár szakácsod is lehetne kisfiam, sőt, ha te is azt szeretnéd, vendéglőd a parton – mondta Márek Cvitv nagyanyja, és ő engedelmesen bólogatott, megígérve, hogy hamarosan otthagyja a gyepet mindörökre, aztán elváltak, és Máreket senki sem látta többé, vagy aki látta, az nem tudta, hogy kicsoda. De én tudom, hogy ki ő. Találkoztam vele – jelentette ki Ukámé Aloisra függesztve közömbös őshal tekintetét.
És hol a fenében látta őt? Töltsön, mielőtt válaszolna – mondta Alois.
Réges-régen, a baráti országok kapustalálkozóján – mekegte Ukamé.
Úristen – mondta Alois. Adna végre valamit, ami megnyugtatja az idegeimet?
Ideges? – kérdezte a Múmia, és kotorászni kezdett egy nagy fémkazettában, amit egy csörlő segítségével emelt ki az asztallapból. Ne idegeskedjen. Tudom, hogy maga is ott volt.
Szinte gondoltam, hogy tudja – nyögte Alois és nagy slukkot szívott a felkínált cigarettából.
Még most is megvannak a régi cipőim – sóhajtott fel Ukámé.
Milyen átkozott cipők? – kérdezte Alois és fel-alá mászkált a polcok között.
A régi, öreg cipők, kisanyám! Üljön le és ne keringjen itt, mint egy részeg kígyászkeselyű – hörögte a Múmia.
Mátrix – sóhajtotta Alois és lerogyott a székbe, melyet Ukámé gördített alá. Miután leültek, Ukámé Márekről teljesen megfeledkezve végre töltött egy pohár erős pálinkát, s míg az angyaltrombitára a legvadabb rúgást mérte az aquardentre, előadta azt az eredettörténetet, amelyet Alois már sokszor hallott. Összeragadó ajkakkal azt hajtogatta, hogy útépítő munkás volt, markolót vezetett valamikor a múlt homályában, amikor errefelé éppen vízvezetéket szándékoztak építeni. A munkálatok leálltak, ő itt maradt a Mocsárban és a megváltó halált várja. A mondókát egy másik nyelven is megismételte, amelyet Alois nem értett olyan jól. A következő nyelv már teljesen érthetetlenül hangzott számára. Inkább volt cuppogás, mint beszéd, ezért rágyújtott egy cigarettára, és megkínálta a Múmiát is, aki kénytelen volt néhány pillanatra felfüggeszteni az adást.
Finom – mondta, felmutatva a cigarettát, és fulladozva köhögni kezdett. Kintről kutyák csaholása hallatszott, és a népek riadt kurrogása. Ukámé abbahagyta a köhögést és megdermedt. Öreg, ráncos füllé lényegült.Teste meggörbült, úgy figyelt kifele az utcára. Hallgatózás közben villámgyorsan sodort néhány angyaltrombitát, lecsattintotta a fémkazetta tetejét, és elsüllyesztette a titkos ajtócskán. Rákönyökölt a kopottas asztallapra és Alois szemébe nézett.
Kapaszkodj – mondta vigyorogva.
Az ajtókeretben Ndé tábornok sziluettje jelent meg. Alois szívben egy régen leragadt billentyű nagyot koppant. Olyan nagyot, hogy mind a hárman jól hallották. Sokat segített ebben a kifeszített bőrtámlájú szék, amely felerősítette a szívverés hangját.
4.
Pár hónapja Bilél, a borbély réztálcára nyújtva adta át Márek Cvitv tárcáját Ndé tábornoknak. Ő zsebre vágta, és csak a kormánypalotában, a cselédszobában, lábát egy tál hideg vízbe lógatva jutott eszébe. Átnézte az iratokat, és azonnal jókedvre derült. Nemhogy a távoli város nevét (Szebenikó) ismerte, hanem annak egyik rendőrezredesét, akivel egy csodaszép hetet töltöttek együtt valami továbbképzőn, mely afféle interkulturális összerázó buli volt, a réges-régben. A pénztárcát magához véve bevonult a fürdőszobába, noteszében megkereste Sztanyiszlawszki ezredes telefonszámát és felhívta. Pár percnyi kedélyeskedés után, csak úgy, mellékesen, megemlítette, hogy mit fogtak ki a halászai a meleg óceánból.
Akarod, hogy nyomozást indítsak? – kérdezte.
Sztanyiszlwaszki ezredes megköszönte, majd Márek Cvitv feleségére gondolt, aki már öt éve az ő felesége, és azt mondta, fölösleges a nyomozás. Az eltűntet nyilván megették a halak, és csupán a sors furcsa fintora az, hogy éppen ama távoli tenger partján került elő a pénztárcája annyi év után.
Ndé tábornok alaposan megvizsgálta a pénztárcát, melynek jóformán beázni sem volt ideje.
Az az érzésem, hogy ez a Márek Cvitv itt van, az én országomban – búgta jelentőségteljesen.
Sztanyiszlawszki ezredes sápadtan nézett szét üres irodájában, majd kicsúszott a száján:
Akurvaéletbe.
Márek Cvitv – betűzte a nevet Ndé tábornok, mert azt hitte, az ezredes nem hallotta jól korábban. Ha elkaptuk, haladéktalanul üzenek – mondta.
Nem kell elkapnotok, hiszen nem követett el semmit. Csak eltűnt – válaszolta elhaló hangon Sztanyiszlawszki ezredes és vérnyomáscsökkentői után kajtatott az ingzsebében. Mivel nem találta a gyógyszert, a szekrényéhez sietett, és az irattartók mögött tárolt üvegből hosszan, gurgulázva ivott.
Ez a kurva Ndé tábornok azon a továbbképzőn is mennyi galibát okozott, és most tessék, megtalálja nekem pont Máreket – morfondírozott. A kurva életbe! – mondta hangosan az ezredes, majd lehalkította Ndé tábornok értetlenkedő hápogását, és sűrű halló-hallók közepette megszakította a beszélgetést.
A goromba lerázás miatt Ndé úgy döntött, még azért is megtalálja a fickót, ha jobban meggondolja, sohasem kedvelte Szatnyiszlawszki ezredest.
Felhívta a távközlési minisztert, hogy reggelre álljon elő Szent Lumumba sátrával, mert mennek a Mocsárba.
5.
Ukámé komótosan szívta az angyaltrombitáját, poharakat vett elő egy keskeny faszekrényből, megtöltötte őket aquardentével és hallgatott. Ndé Aloist bámulta a küszöbről. Alois előbbre dőlt, hogy ne dübörögjön a hátához tapadó szék támlája, mint valami harci dob.
A legutóbb, amikor találkoztak, Alois rémült és kétségbeesett volt. Azért ment el a tábornokhoz a palotába, hogy megtudjon valamit első férjéről, aki eltűnt, de ő még remélte, hogy előkerülhet valahonnan, egy távoli repülőgéphangárból például. Nem akart szívességet kérni Ndétől, mert valamikor a szeretője volt, és az ember a szeretőjétől soha ne kérjen szívességet. Sőt, a házastársától se és senkitől. Jobb, ha megtanul egyedül boldogulni, ha nem sikerül, vállalja a kudarc következményeit. Csúszos talaja ez az önértékelésnek, de Alois tökélyre fejlesztette a kudarcokat illető közönyét pár évtized alatt. Ndé a vállát vonogatta, és csak annyit mondott teátrálisan sóhajtva: Ez volt Huru Rubani sorsa kicsibabám. Emberei feltuszkolták Aloist a nemzetközi rendfenntartó erők teherautójába, amely biztonságos országba vitte, onnan repült haza. De ímé visszajött.
Ndé minden bizonnyal azt hiszi, azért jöttem, hogy a halott nyomait szaglásszam, és kiderítsem, mi is történt vele – tépelődött magában Alois. Eszem ágában sincs Rubani után nyomozni. De ha azt mondom ezeknek, hogy bánatomban jöttem vissza, örömöt keresni, nem fogják elhinni. Rajtuk van ezeken is a keleti vész, amelynek legjellemzőbb tünete a beteges gyanakvás. Ősi szokás. Ndé egészen közel hajolt hozzá, jó illata volt, mint régen, olyasféle, mint a forró, cukros kávénak.
Kicsi Alois. Érted jövök majd, és elszökünk az erdőbe, csak mi ketten – súgta Ndé a fülébe.
Alois Ndé szájához dörzsölte a fülét. Mész a picsába – mondta halkan, és elfordult.
Ndé felegyenesedett. Arcán hivatali mosoly, napszemüvegén tompa ragyogás. Csak a rendjelek tömött sorai remegtek árulkodón erőteljes mellkasán. Autóját kutyás fegyveresek őrzik odakint, a mocsárlakók kíváncsi serege őgyeleg tisztes távolságban Szent Lumumba Sátrától. Az őrök némák, a kutyák hörögnek, és a mocsárlakók tudják, hogy alamizsna ma nem lesz, csak porfelhő az elszáguldó terepjáró nyomában.
Nem csoda, hogy ilyen őrülten ugatnak szegény kutyáim. Ebben a szagban minden élőlény megbolondul – mondta Ndé tábornok. Legyezőjével legyezgette magát, majd felvonva szemöldökét a Múmiára nézett. Ukamé vállat vont, azt mondta, jól van ez így. Erősebb kutya baszik – morogta, és beizzította a pipát. Ndé beleszívott a felkínált szipkába, leült, és előadta a saját meséjét Márek Cvitv csodálatos eltűnéséről és felbukkanásáról. Ukámé unottan hallgatta a történetet, és bántóan hangosan szürcsölte a pálinkát.
Errefelé látták – mondta ingerülten a tábornok, és lopva Aloisra nézett, aki behunyt szemmel gubbasztott a székben. Lelke messze szállt, mint egy léggömb, melyet hirtelen örvény kapott el.
Te nem láttad? – kérdezte nagyon hangosan a Múmiától Ndé, és egy fényképet tolt az orra elé. Az nézegette egy darabig, majd szórakozottan visszatolta a tábornok elé, és ismét vállat vont.
Visszajövök, ha szükséges – mondta Ndé tábornok.
A mocsár lakói távozása után pillanatok alatt ellepték a házat, hogy megtudják, mit akart.
Meg fogod találni! – súgta a Múmia, és a kijárat felé tolta Aloist.
Dehogy fogom megtalálni – mondta dühösen Alois, és keresztülfurakodott az össze-vissza hadaró tömegen.
Akkor véged van – sipákolta a Ukámé.
Unalmas vén szatyor, mondjál valami újat – mondta dühösen Alois, és elfutott Endi Boo háza felé.
