Mit ér a költészet őszinteség nélkül? Király Zoltán könyvbemutatójáról

Hangzatos kérdés, kétségtelen. Sok irodalmi eseményen elhangzott már, mégis kevesen veszik annyira komolyan, mint Király Zoltán – Márton Evelin kitartó kérdéseire pedig csak őszintén lehetett felelni. A Kolozsvári Ünnepi Könyvhéten június 4-én a Bulgakov Kávéházban mutatták be először Lassú című verseskötetét. Kiderült továbbá az is, mit gondol a szerző a hipszterpolgárokról, politikáról, ihletről, öniróniáról és szerelemről, valamint a sóvidéki hétköznapokról. Kezdésképp Patrik Ouředník cseh író Europeana. A huszadik század rövid története című munkájából hangzik el egy rövid részlet a hiperpolgárságról (ennek kapcsán rögtön megszületik a hipszterpolgár fogalma). Király Zoltán azonnal „megosztó” felvetéssel indít: ugyan divatos dolog a dieselautók vagy műanyagszívószálak kártékonyságát tematizálni egy versben, azért szerinte mégiscsak közelebb áll a probléma lényegéhez az, ha az ember nem csak lájkol, hanem elültet a kert végében néhány fát. A hipszterpolgársághoz nagyszerűen kapcsolódó Burok című verse hamar el is hangzik a könyvbemutatón: „tiltakozz. gombnyomással küzdjél az erdőirtás ellen. / még egy lájk és örökre elhallgat minden druzsba”.

Felmerül a kérdés: mennyire tudatos ez a közéleti-politikai reflexió, és volt már olyan, hogy ezért támadások érték? Király Zoltán bevallja, nagyon hosszú ideig kell zavarja egy közéleti kérdés ahhoz, hogy az megérjen egy verset (mint kiderül: néha még az is elég, ha a köztévében Eerópaként emlegetik Európát), és bár sosem verték meg a versei miatt, volt olyan, hogy az őszintesége például egy alkotói ösztöndíjba került. „Őszinteség nélkül a költészet mit sem ér” – összegzi. Márton Evelin tovább provokálja a szerzőt az őszinteség vonalán, egyből felemlegeti a be nem váltott ígéreteket: hol van tehát az oly régóta emlegetett Király Zoltán-féle hosszúvers? Talán épp a Lassú című kötet lenne az? Király Zoltán hamar elosztja a kétségeket: a Lassú teljes mértékben a kötet szerkesztője, Rózsássy Barbara víziója, a sorrendet, a ciklusok elnevezését, mindent ő talált ki. A kötet válogatott és új versek gyűjteményét foglalja magába 2000-től 2019-ig. Az emlegetett hosszúversre pedig még mindig várnunk kell.

Nincs könyvbemutató a pályakezdő évek felidézése nélkül: kiderül, Király Zoltán számára a Brassai Új Holnap című antológia jelentette az első irodalmi megmutatkozást, rögtön utána le is csapott rá Fekete Vince, hogy küldjön verseket a Serény Múmiába, a Helikon fiatal irodalmi betétlapjába. Valódi elköteleződést bizonyítva Király Zoltán nem csupán a verseit küldte el, hanem a mai napig is legalább negyven példányát őrzi meg az irodalmi lapnak (amit még maguk a Helikon-szerkesztők is kissé irigykedve figyelnek).

Szó esik dühből írt versekről (Lassú), alkalmi-, emlék- vagy felkérésre írt versekről (Hősök, Feljegyzések), az öniróniáról mint az emberi intelligencia mértékegységéről; a költőről, mint folyton változó szereplőről, aki otthon, Sóváradon mégis csupán Zolika; a költő, aki ha írt/írna is álnéven, sosem fogjuk megtudni, kicsoda; a költő, aki néha 8-12 perc alatt is megír egy verset, máskor látszólag alig dolgozik, fejében mégis ott lapulnak a „versfoszlányok, színek, hangok, szagok, amelyekből a vers előbb vagy utóbb megszületik”. Sóváradi ragaszkodásáról pedig mi sem árulna el többet annál, hogy ha teljes találata lenne a lottón, nemes célokra használná fel nyereményét, például egy politikától és pályázati hercehurcáktól független kultúrközpontot alapítana Sóvidéken.

Ahogy a pályakezdő évek is megkerülhetetlenek, úgy nincs poszt-COVID könyvbemutató a járványidőkre való reflexió nélkül sem: kiderül, hogy Király Zoltán alkotói szokásai nem változtak a járványidők alatt, nem írt se többet, se kevesebbet. Azt viszont hatalmas csalódásként élte meg, hogy egy olyan évben, amelyben a szakma legnagyobbjai távoztak (Bogdán László, Farkas Árpád), alig látott íróembert temetéseken, megemlékezéseken. Király Zoltán őszintesége talán ebből fakad: egyfajta düh, egyfajta lázadás a rendszerrel, az autoritással szemben. Ez a lázadó, némiképp anarchoid hozzáállás már iskolásként megmutatkozott benne, ellenálló természete kialakulásában az is fontos szerepet játszott, hogy gyermekként a kommunizmusban szocializálódott. Röviden felidézi a pioníremlékeket, gyerekkori barátait a kolozsvári Dónát (Grigorescu) negyedben, akiknek többsége ma már vagy nyugatra vagy távolabbi tájakra költözött, ami szerinte iszonyú veszteség Kolozsvárra nézve. Zárszónak ez a kijelentés elég szomorú ugyan, de – akárcsak a költészet – legalább őszinte.
Fotó: Mărcuțiu-Rácz Dóra